„A kormányzat, amely páratlan felhatalmazását részben elÅ‘dje teljes hitelvesztésének, a szocialista pártot sújtó „legyintés-faktor” elhatalmasodásának köszönheti, mostanában egy gyorsvonat sebességével halad a komolytalanság nemcsak politikailag veszélyes, de az ország számára is méltatlan senkiföldje felé”–írták egy magyarországi hetilapban.

És mielÅ‘tt bárki azt gondolna, hogy itt megint a rabló Gyurcsánybanda árulja a hazát, fontos megemlíteni, hogy a fenti kritikát a Fidesz által 2001-ben létrehozott – Borókai Gábor, egykori fideszes kormányszóvívÅ‘ által szerkesztett – Heti Válaszban jelent meg.

„Túloznék? Nézzük az elmúlt idÅ‘szak krónikáját, amelynek a reményekkel ellentétben nem a kormányzati kommunikáció a legfÅ‘bb problémája. A valóságnak hetykén fügét mutató nyilatkozatok valójában csak többé-kevésbé összefércelt paravánok, amelyek a jóval súlyosabb gondot, az állam élén kialakult teljes zűrzavart hivatottak leplezni. Logikus, hogy minél nagyobb a fejetlenség, annál erÅ‘teljesebbnek, a világtól elszakadtabbnak kell lenniük a hivatalos nyilatkozatoknak: inkább a rendületlen hurráoptimizmuson, mint az egyre tapinthatóbb tanácstalanságon hüledezzen a polgár”–írja Ablonczy Bálint a végtelennek tűnÅ‘ kormányzati botránysorozat nyomán.

Nézzük csak az elmúlt hónapot: az egyik nap még a Valutaalap (IMF) ellen hangolta Matolcsy Gyuri a kormány politikáját, Orbán pedig bejelentette, hogy „ha az IMF jön, én el.” Erre fel az IMF jött, vagyis pontosabban: a Fidesz ment oda és hívta Å‘ket vissza a gyorsnaszád fedélzetére, miután még 48 órával azelÅ‘tt a parlamentben dicsekedtek azon, hogy milyen buli volt, amikor a tengerbe dobták őket.

Aztán jött az uniós csúcs, melyet a roskadozó euró megmentése érdekében hívott össze Nicholas Sárközy francia elnök és Angela Merkel német kancellár. Mind kettőjükre egyébként Viktor elvbarátai lehetnének, de udjuk, hogy a no-nonsense Merkelt időnként irritálja a magyar kormányfő kiszámíthatatlansága és bohóckodása.

El lehet képzelni, hogy mit szólt az uniós csúcson a vasasszony, ahol még a Fidesz legszenvedélyesebb hívei sem tudták igazán, hogy milyen álláspontot képviselt a Nemzeti Ãœgyek Kormánya. Sárközy azt hitte Herman von Rompuy-jal együtt, hogy Magyarország az Egyesült Királysághoz csatlakozott és nemet mondott a szorosabb fiszkális uniót és a kétsebességet Európát létrehozó szerzÅ‘désre. De közben kiderült, hogy Orbán nemje tulajdonképpen egy sokkal puhább „talánt” jelent, aztán végül a nem egy kÅ‘kemény igen a fideszes szótárban, végül pedig mégis csak talán volt ez az igen.

„Ha valamibÅ‘l igazán elég volt a 2010-et megelÅ‘zÅ‘ nyolc évben, akkor az a kapkodó, csak a holnapra, a különféle manÅ‘verekre, a magasságos frakcióra és persze a közvélemény-kutatásokra sandító úgymond kormányzás volt (…) És nem nyugtat meg, hogy már nem a piszok Gyurcsány nanopoliszait, hanem a biztos felemelkedést hozó kelet-európai banánt, meg a vasháromszöget építjük, amint az a most éppen aktuális növekedési tervbÅ‘l olyan nagyszerűen kiviláglik. Aztán persze – ne legyen kétségünk – bizonyosan jön az újabb gazdasági csodafegyver: a határ a csillagos ég, meg a különféle tervek lehetséges névadóiként szóbajövÅ‘ dualizmuskori miniszterelnökök vészes fogyása”–jegyzetelt Ablonczy.

Kár, hogy ez a jegyzet valószínű nem kerül a legtöbb kanadai magyar kezébe – különösen nem a kizárólag nyomtatott sajtóra támaszkodó, internet nélküli idÅ‘sebb generáció látóhatárába – mert akkor egyértelmű lenne, hogy mennyivel sokszínűbb a magyar jobboldali paletta, mint ahogyan a szektás kanadai magyar hangadók azt elÅ‘adják.