Mottó: Melyik tíz?

Hasonlóan hosszú ideig senki a világon nem vonzódott hozzám annyira, mint életének utolsó három hetében egy kutya.

A tacskóm, aki már nincs

Az egyetlen dolog, amivel úgy-ahogy sikerült egy-két félórányira elterelni róla a figyelmemet, ha írtam.

Pedig nem vagyok író.

Rendre események, látványok, elképzelések, rendelkezések, olvasmányok, hallomások, vélemények késztetnek írásra vagy ötven éve már. A téma számomra nem az utcán hever, rámtör. Egyre több és egyre több, manapság egyik a másikát szorítja ki.

Most, hogy a kutyám nincsen, és ennek tudata gyakorta összeszorítja a torkomat, hálás vagyok a politikának, amiért a tízparancsolatot témává tette nekem, mert igen hosszú ideig kötheti le a figyelmemet.

Mert nem vagyok benne otthon igazán.

A magamfajták semmiben sincsenek igazán otthon.

De a tízparancsolatról a legkevésbé elképzelhető, hogy újat tudok róla mondani.

Ezért vágok neki.

A Rembrandt festményén megörökített utolsó pillanat, amikor még megvolt a tízparancsolat.

Nem firtatom, hogy a Jóisten a felhő homályában Mózeshez intézett, Szináj hegyi nyilatkozásának szövegét a két maga által faragott kőtáblára miért ama negyven nap leforgása időszakában írta rá, amely napokon a hozzá hívására ismét felkapaszkodott Mózes mellette böjtölt. Elfogadom, hogy az ujjával tette ezt; a táblákra vetette, helyezte, beléjük nyomta, ültette, véste, metszette a betűket, avagy a szellemével varázsolta rájuk, a fene tudja, miképp.

Nem kételkedem abban, hogy a negyvennapos böjttől megviselt Mózes a villámlás és égzengés közepette magához vett cuccal képes volt a hegyről letántorogni. És abban sem, hogy amiért a rávárakozás időtartamát sokaló népe az ő távollétében bálványimádóvá süllyedett, haragja – aminek azért más oka is lehetett – a nehéz köveket odalent menten összezúzatta vele.

Túllépek azon feltételezésemen is, hogy amennyiben Isten ujja azonos méretű betűket vetett a kőtáblákra, s az egyik tábla az Istenre, a másik az emberre vonatkozó szabályokat tartalmazta volt – az autentikus zsidók szerint ötöt-ötöt –, akkor kizárt, hogy Mózes a hegyről az utókori ábrázolások szerinti két egyforma nagyságú kőtáblát cipelt volna le, mert azok egyikén a szabályok első, Istenre vonatkozó szövege (amely Mózes második könyvében 40 sor, azaz az emberre vonatkozó 10 sor négyszerese) az Istennek se férhetett volna el.

Abból indulok ki, hogy a túlnyomó többségében állítólag héber nyelvű igék, amelyeket Isten ujja írt a kőlapokra (és nem azok, amelyeket Isten valamivel később emlékezetből diktált Mózesnek a vele odalent ládányi méretűre faragtatott, majd hozzá feltrógeroltatott újabbakra) a kereszténység legfőbb törvényei.

Amelyek megtartásával – Magyarország emberi erőforrásainak orvosminisztere szerint (Video) – a halálos betegségek jó hetven-nyolcvan százalékát el lehet kerülni. (Kás 0’55-1’04)

És hogy a tízparancsolat – amint azt az űrkutatásért felelős miniszteri biztosunk egy előadásában megfogalmazta nemrégiben (Video) – a mi erkölcsi, moralitásbeli bázisunk, amelyhez vissza kell térnünk, akárcsak a következetes, sziklaszilárd kereszténységhez, lévén a teremtésvédelem kötelezettségét a Jóisten feladatul szabta minekünk. (Fer 2’20-2’45)

Alább a tízparancsolat magyar nyelvű nyersfordítása.

Majd szólta Isten ezeket a szavakat, mondván:

1. Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéből, (a) szolgaság házából.
2. Ne legyen(ek) neked más istene(i)d énelőttem. Ne készíts magadnak szobrot, sem semmiféle (kép)mást (arról/azokról), ami(k) az egekben van(nak) fent, se ami(k) a földön van(nak) lent, se ami(k) a vizekben van(nak) a föld alatt. Ne borulj le nekik és ne engedd, hogy szolgálatukra kényszeríttess, mert én, az Örökkévaló, a te Istened, féltékeny Isten vagyok, aki meglátogatja az apák vétkét a fiakon harmad- és negyedízig azokon, akik gyűlölnek engem, de kegyelmet cselekszem ezerízig az engem szeretőknek és azoknak, akik megtartják parancsolataimat.
3. Ne vedd fel az Örökkévaló nevét hiába(valóságra), mert nem nyilvánítja tisztának az Örökkévaló azt, aki hiába(valóságra) veszi fel az Örökkévaló nevét.
4. Emlékezz meg a szombat napjáról, hogy megszenteld azt. Hat nap dolgozz és végezd minden munkádat, a hetedik nap azonban az Örökkévaló, a te Istened szombatja. Ne végezz semmilyen munkát se te, se a fiad, se a lányod, szolgád és szolgálólányod, se barmod, se a jövevény, aki a kapuidon belül van, mert hat nap alkotta az Örökkévaló az egeket és a földet, a tengert és mindazt, ami azokban van, de megnyugodott a 7. napon – ezért megáldotta az Örökkévaló a szombat napját és megszentelte azt.
5. Tiszteld atyádat és anyádat, azért, hogy meghosszabbodjanak napjaid a földön, amit az Örökkévaló, a te Istened ad neked.
6. Ne gyilkolj!
7. Ne törj házasságot!
8. Ne lopj!
9. Ne tégy felebarátod ellen hazug tanúbizonyságot!
10. Ne kívánd felebarátod házát, ne kívánd felebarátod feleségét, se szolgáját, se szolgálólányát, se ökrét, se szamarát – se semmit, ami a te társadé!

A szöveg eredetileg tíznél több szakaszra tagolódott.

Magam az utókor legendájához igazodva, de a nyersfordítás felépítésén, a mondatok sorrendjén és tartalmán holmi szerkesztőként fikarcnyit se változtatva, értelemszerűen számoztam meg őket.

Noch dazu, Dr. Frenkel Bernát se cselekedhetett másképp, mielőtt hét tudós segítője közreműködésével szerkesztett SZENTÍRÁS A CSALÁD ÉS AZ ISKOLA RÉSZÉRE című szentírásfordítás szövegét négy illusztrált kötetben, Bécsben, 1916-ban, magánkiadásban megjelentette volna. A négy kötet együtt ma aranyáron se kapható (a negyedik kötetet húszezer forintért kínálják a Vaterán), de rövidített lenyomatát a szerkesztő KIS SZENTÍRÁS címmel Budapesten is kiadta 1933-ban. A múlt század hatvanas éveiben bukkantam rá egy antikváriumban, néhány évtizede beköttettem, de mára ismét kiesnek a lapjai. Ez a kiadvány A tíz ige című fejezetében az isteni kinyilatkoztatás első leírását (azaz Mózes második könyve huszadik részének 2-17. szakaszát) tömöríti tíz bekezdésbe.

1. bekezdés:

Én, az Örökkévaló, vagyok a te Istened, aki kivezettelek Egyiptom országából, a rabszolgaság házából.

Ez az Istentől kapott szabadság törvénye.

Nem véletlenül az első.

A zsidó hívőnek el kell fogadnia, hogy a szabadságát az ő egyetlen Istenének köszönheti. Az ő szabadsága pedig feltétele a parancsolatok betartásának is.

És itt az első bibi.

Mármint a keresztény szellemiséget is megalapozó tízparancsolat első bibije.

Merthogy ezt az első parancsolatot az 1643-1648-as Westminsteri Zsinat pusztán propagandával okoltan valamennyi parancsolat bevezetéseként rögzítette. Pedig a Jóisten a zsidókat nem azért szabadította meg rabságukból, hogy kiderüljön: „minden szavának és munkájának ő életet ad, s mint régen Izraellel, úgy egész népével szövetséget kötött”. Nem! Ő a zsidókat azért szabadította ki, hogy szabadok legyenek. És sem a lelki szolgaságtól való megszabadításhoz, sem a parancsolatok megtartásához nem ad mintát ez senkinek. Pedig öt éven át tököltek vele a presbiteriánusok legjobbjai (nemcsak ezzel, persze, hanem a vallásuk egészével), amíg ezt kisütötték:

„KÉRDÉS: MI A TÍZPARANCSOLAT BEVEZETÉSE? Válasz: A tízparancsolat bevezetése így hangzik: Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földéről, a szolgálat házából, melyben Isten világosan megmutatja szuverénitását, mint aki JEHOVA, az örök, a változhatatlan és mindenható Isten, aki önmagában és önmagától létezik, és minden szavának és munkájának életet ad. Továbbá megmutatja, hogy ő a szövetség Istene, miként régen Izraellel, úgy egész népével is. Ahogy kihozta őket szolgaságukból Egyiptomból, úgy bennünket is megszabadít lelki szolgaságunkból, hogy ezért csak őt tekintsük Istenünknek és megtartsuk összes parancsolatát.

KÉRDÉS: MELYIK AZ ELSŐ PARANCSOLAT? Válasz: Az első parancsolat ez: Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem!”

A Westminsteri Nagykáté kizárólag a tízparancsolatra vonatkozó 196 kérdését és válaszát ugyan még a reformátusok se tekintették-tekintik szent szövegnek, de állítható, hogy a fenti megoldás világszerte megosztotta őket.

Van református gyülekezet, amelyik szórul szóra, van, amelyik a fenti „bevezetést” elhagyva követi a mintát, van, amelyik az Istentől kapott szabadság törvényét nem helyettesíti, hanem kiegészíti a westminsteri első parancsolattal, amely a zsidóknál a második parancsolat első mondata.

2. bekezdés:

Ne legyen neked más istenséged színem előtt! Ne csinálj magadnak faragott képet, sem bármely alakot arról, ami az égen fenn, vagy a földön lenn, vagy a vízben, a föld színe alatt van! Ne borulj le előttük és ne imádd azokat; mert én, az Örökkévaló, a te Istened, buzgó Isten vagyok, ki tekintetbe veszem az atyák vétkét a gyermekeknél, harmad- és negyediziglen azoknál, akik engem gyűlölnek; de szeretetet gyakorlok ezredíziglen azokkal, akik engem szeretnek és parancsolataimat megtartják.

Ez, bizony, az egyistenhit alaptörvénye.

Így, egyben. Az első mondattal együtt.

Ami azonban elsőként feltűnik nekem, hogy a nyersfordításbeli féltékeny Isten buzgó Istenné változott.

És ez nem csoda, lévén a szerkesztő Frenkel Bernát egy, a magyar nyelvet tökéletesen ismerő rabbi volt, aki tudta, hogy a féltékeny szó legelőbb rosszindulatú gyanakvást jelent, mert elsősorban olyan személyre vonatkozik, aki társát, férjét, feleségét vetélytárstól félti, megpróbálja tőle eltiltani, mert ártóan irigykedik reá. Márpedig – amellett, hogy az irigység ellen is szól a tizedik parancsolat – egy rabbi istene nem lehet rosszindulatú, és nem lehet ártóan irígy senkire.

„Oh, buzogj vér, csak buzogj”, mondja Bánk Bán szinte magának Katona drámájában Tiborcz panasza hallatán. Mennyivel rokonszenvesebb a buzgó Isten magyar jelentése egy magyar rabbi számára, mint a féltékeny Istené! A hegyoldal szikláin átbukó tiszta forrás vize buzog, ez a kezdet kezdete; a buzgó melegvíznek gyógyhatása van, a buzgó leves ledobja a fazék fedelét; buzgó a lelkesedés, a szenvedély, buzgó a hazafi, buzgó a vallási szent gyakorlatokban fáradhatatlan ember, buzgó a fohászkodás. Más rabbik is így vannak ezzel, például Raj Tamás átköltésében ez áll: „Ne borulj le előttük, és ne szolgáld őket, mert Én, az Örökkévaló, buzgó Isten vagyok”. A buzgón szerető (és bosszúálló) Isten ama cselekményének leírásakor szerepel így a Bibliában, jelesül Náhum próféta – valóban verses – könyvében, amikor az Úr Ninive lerombolásán buzgólkodott (Náh 1,2), de alig hiszem, hogy ez motiválta a rabbikat a jelző használatára. És bizonyosan nem a Názáreti Jézus Simon nevű apostolának Zelotes (buzgó) mellékneve, lévén a Krisztus előtti században a római katonák a zelóták vezette felkelés megtorlásaként feszítették az úton egymás mellé levert keresztekre a többségében ártatlan galileai zsidók százait.

A féltékeny jelzőtől valamennyi keresztény egyház is megfosztotta egyetlen Istenét. Ebben a passzusban a többségük – például a református, az unitárius, vagy akár a hetednapi adventista – féltő-szerető, illetve féltőn szerető Istennek nevezi. És jól teszi. Mert aki irgalmas az őt szerető vétkezőkkel szemben, az inkább félt és szeret, semmint buzog. Szabatos megfogalmazása és pontos hivatkozásainak gazdagsága okán érdemes idemásolnom a biharugrai református egyházközösség – Mózes szavait idéző – Tíz segítség az emberré válás útján címmel közzé tett tíz parancsolata közül a második teljes szövegét.

„Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön, vagy a föld alatt a vízben vannak. [2Móz 34,17; 3Móz 19,4; 26,1; 5Móz 4,15-18; 27,15] Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az ÚR, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok! Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig, ha gyűlölnek engem. [2Móz 34,6-7; 4Móz 14,18; 5Móz 7,9-10] De irgalmasan bánok ezerízig azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják parancsolataimat.”

A westminsteriek tízparancsolatában a zsidó tízparancsolat második parancsolatának innen is hiányzó első mondata (Ne legyen neked más istenséged színem előtt!) Biharugrán maga az első parancsolat (Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem!). Meglehet, azért, mert az egyistenhit szerintük semmiféle indoklásra nem szorul, különösen nem arra az indoklásra, hogy az Úr a rabságból, az ő népeként történetesen a zsidókat szabadította meg, hiszen az egyetlen féltőn szerető isten nemcsak a zsidókét, hanem valamennyiünk emberré válását segíti.

Annak ellenére, hogy világ első egyetlen istenét szerintem jó okuk volt féltékenynek tartani az ókoriaknak – hiszen az „Örökkévaló” hitének elterjedése kezdetén istenek garmadájában hittek a földlakók –, elismerem: a féltőn szerető jelzőszerkezet ebben az összefüggésben helyénvalóbb.

Helyénvalóbb, de nem igaz!

Mert Mózes második könyvében olvasható egy másik, semmilyen gyülekezetben nem tanított, elhallgatottnak is nevezhető tízparancsolat, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy a féltőn szerető Isten kizárólag a zsidókat szereti.

És őket se mind.

A tízparancsolat új táblái, és a szövetség megújítása című fejezet legelején az Úr Mózest két, az összezúzottakhoz hasonló kőtábla kivágására, és másnap reggeli felhozatalára utasítja, hogy ő maga felírhassa rájuk „azokat a szavakat, amelyek az előbbi táblákon voltak”. Az utasításnak Mózes eleget tesz, az Úr azonban az új táblákat ezúttal – a Bibliában utóbb rögzített, visszakereshető ígérete ellenére (2Móz 34) – nem maga írja tele, hanem diktálja Mózesnek „a szövetség szavait, a tíz parancsolatot”. Mózes pedig – miközben negyven nap és negyven éjjel kenyeret nem eszik és vizet se iszik – „felirá a táblákra”, amit diktált neki az Úr (2Móz 34,27-28).

Két eset van.

Vagy az Úr felejtette el az előbbi táblákon rögzített tízparancsolat szavait, vagy a koplalás Mózest bolondította meg. Egyik opció se kizárható, mert amit Mózes e táblákra írt,  csak egy-két helyen és legfeljebb emlékeztet a korábbiakra, legfőbb tartalma pedig a más istenekben hívők elleni uszítás.

„Hanem oltáraikat rontsátok le”, véste fel Mózes a táblákra volt, „törjétek össze bálványaikat, és vágjátok ki a berkeiket. Mert nem szabad imádnod más istent; mert az Úr, akinek a neve féltőn szerető, féltőn szerető isten ő; hogy valamiképpen szövetséget ne köss annak a földnek a lakosaival, hogy mikor isteneiket követve paráználkodnak, és áldoznak az ő isteneiknek, és meghívnak téged, egyél az ő áldozatukból; és feleséget ne végy az ő lányaik közül a te fiadnak, hogy amikor paráználkodnak isteneiket követvén, a te fiadat is paráználkodásra vigyék, az ő isteneiket követvén;” s hogy „ne csinálj magadnak öntött isteneket.”

A továbbiakban a tönkrezúzott táblák tíz igéjének megfogalmazása előtti, s azokat követő szabályok közül választva diktált az Úr Mózesnek parancsolatokat. Az anyaméheket megnyitó csecsemők, valamint a tehenek és juhok első fajzású hímbarmainak követelését a többi között. Annak ígéretének a fejében, hogy kiűzi a népeket előlük, kiszélesíti a határaikat, és senki nem kívánja meg a földjüket, amennyiben esztendőnként háromszor megjelennek fent nála, földjük zsengéiből az elsőt felviszik hozzá és nem főznek gödölyét az anyja tejében. (2Móz 34,2-28.)

Ez a másik, a Bibliában ugyancsak tízparancsolatnak nevezett, kevesek által ismert szövegyűjtemény nyilvánvalóan nem része a keresztény kultúrának.

A keresztények legtöbb hívőjét tömörítő egyháznak az igazi tízparancsolat kanonizálása is csak kihagyásokkal sikerülhetett, mivel például a szoborállítás gyakorlata – különösen a Keletrómai Birodalomban – hagyománnyá gyökerezett. Ezért a Ne csinálj magadnak faragott képet parancsából, meg az ebből fakadó követelmények sorából – az evangélikus mellett – a katolikus egyház tízparancsolatában semmi, de az égvilágon semmi sincsen.

Annak ellenére hiányzik belőle, hogy – bevezető szövege szerint – a tízparancsolat az embernek Isten és embertársai iránti kötelességeit összegzi, érvényessége minden időben megmarad, mivel Jézus azt mondta: „Nem megszüntetni jöttem a Törvényt, hanem beteljesíteni”.

A második parancsolat első követelményét a két egyház különféleképpen rögzítette.

Azt a követelményt, hogy „Ne legyen neked más istenséged színem előtt!”, az evangélikus egyház hozzá csapta az első parancsolathoz:

„Én vagyok az Úr, a te Istened. Ne legyen más istened!”

A katolikus belezsúfolta:

„Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj!”

Ez azonban nem feledteti, hanem kiemeli a hiányt.

Vannak faragott képek a katolikus templomokban?

Vannak.

Leborulnak előttük a hívők?

Előfordul.

Imádják őket?

Sokan.

Milyen szerencse, hogy akik ezeket a vétkeket elkövetik, jobbára szeretik az Istent és nem gyűlölik, amiért is velük szemben ezeríziglen gyakorol szeretetet az Úr.

Már amennyiben megtartják a féltőn szerető Isten parancsolatait.

Mindet.

3. bekezdés:

Ne ejtsd ki az Örökkévaló, a te Istened nevét hamis célra, mert az Örökkévaló nem hagyja büntetlenül azt, aki az ő nevét hamis célra ejti ki.

Ez az egyistenhit megerősítésének törvénye.

A biharugrai református egyházközség példásan szabatos, hivatkozásos megfogalmazásában:

„Ne mondd ki hiába Istenednek, az ÚRnak a nevét, mert nem hagyja az ÚR büntetés nélkül, ha valaki hiába mondja ki a nevét! [3Móz 19,12]”

A hivatkozás Mózesnek a – más istenekben hívők elleni uszítás elhallgatott tízparancsolata diktátumának kőbevésését követő – harmadik könyvére utal. A rendkívül szigorú rendeleteket és tilalmakat sorakoztató részére. Ezek között arra, amelyik az Isten nevének használatát megengedhetetlenül bővítő hamis esküvést tiltja: „És ne esküdjetek hamisan az én nevemre, mert megfertőzteted az Istenednek a nevét. Én vagyok az Úr.” (3Móz 19,12) Emellett Mózes a bálványimádás és a különféle más erkölcstelenségek tilamai között az Isten neve megfertőzésének minősíti, ha valaki az izraeliek és az Izraelben tartózkodó jövevények közül a több istent megszemélyesítő Molok bármely imádójának adja oda az ő magzatát. Az ilyen embert kiirtja az Isten az ő népe közül, aki pedig az ilyen embert meg nem öli, annak a házanépét is kiírtja, valamint mindazokat, akik utánuk Molokkal paráználkodnak. (3Móz 20,2-5)

Isten nevét tehát nem csupán hiábavalón, ártóan, haraggal kimondani, hanem tettel megfertőzni is tilos.

Az ortodox zsidók többsége szerintem helyesen véli úgy, hogy ez a parancsolat Isten nevének fölösleges említését is tiltja. Amibe beleértik a családi, a nemzeti ügyekbe való bevonását, az esküdözéshez való használatát.

A keresztény hagyomány szerint az isten név az átkozódásnak, káromkodásnak se lehet eleme. Ha azt mondjuk mérgelődve, hogy az istenségit, akkor nem a sorsunkat szídjuk, vagy a sorsunkért felelősnek érzékeltetett isteneket, hanem – mert egy van belőle – a miénket.

A törvény megfogalmazásának célját a zsidóság addigi története alapozta meg: a zsidók nemcsak a szolgaságtól szabadultak, hanem a mágia és a babona országától is, ezért az ő számukra ez a követelmény az egyistenhit megerősítését, a varázslóktól, a javasasszonyoktól, a kártyavetőktől, a pogányságtól való eltávolodást, az aranyborjútól és más bálványoktól való elriasztást szolgálta-szolgálja.

4. bekezdés:

Gondolj a szombat napjának megszentelésére! Hat napon át dolgozzál s végezd minden munkádat, de a hetedik nap a nyugalom napja legyen az Örökkévaló, a te Istened tiszteletére; ne végezz azon semmiféle munkát, se te, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálód, se barmod, se az idegen, aki kapuidon belül tartózkodik. Mert hat nap alatt alkotta az Örökkévaló az eget és a földet, a tengert és mindazt, ami bennük van, de a hatodik napon megnyugodott; azért áldotta meg az Örökkévaló a szombat napját és megszentelte azt.

Ez az egyistenhit és a teremtés megszentelésének törvénye.

Hat nap alatt mindent, amit akart, az egyetlen Isten megteremtett, a világmindenséget teremtette, kész volt vele, s az eredményes munka megszolgált pihenőnapját szentelte meg. A neked teremtett világban hat napi munka után téged is megillet a nyugalom az isteni pihenőnapon, amelyet szentelj, és tarts meg te is.

Az erkölcsi előírás közös volta okán itt is érdemes idézni a reformátusok biharugrai, hivatkozásos törvényváltozatának sorait.

„Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt! [2Móz 16,23-30; 31,12-17] Hat napon át dolgozz és végezd mindenféle munkádat! [2Móz 23,12; 31,15; 34,21; 35; 3Móz 23,3] De a hetedik nap a te Istenednek, az ÚRnak nyugalomnapja. Semmiféle munkát ne végezz azon, se te, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálód, se állatod, se a kapuidon belül tartózkodó jövevény. Mert hat nap alatt alkotta meg az ÚR az eget, a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megpihent. Azért megáldotta és megszentelte az ÚR a nyugalom napját. [1Móz 2,1-3; 2Móz 31,17; Mt 12,8; Mk 2,27-28; Jn 20,1; 20,19; ApCsel 20,7; 1Kor 16,2]”

Mert amióta „a szombatnak is ura az embernek Fia” (Mt 12,8), és „a szombat lőn az emberért, nem az ember a szombatért” (Mk 2, 27), jót cselekedni – amint ezt Jézus többször is megtette – a nyugalom napján is lehet. Amióta tehát a (legtöbb) keresztény számára Jézus feltámadásának napja, a vasárnap a zsidók szombatjának szerepét tölti be, amely szent pihenőnapon a keresztény ember „a mindenkinek szóló közös jótétemény, a teremtés jegyében ünnepli az Isten kultuszát (Aquinói Szent Tamás: Summa Technologiae II–II, 122,4); és istentisztelettel teljesíti be az Ószövetség erkölcsi parancsát, minden egyes héten együtt ünnepelvén a Teremtőt és népének Megváltóját.” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2176)

Igen-igen, csakhogy – a szentségit neki – nem lehet nem észrevenni, hogy a teremtő isten szentségét másképp értelmezi a fia, azaz – Faludy Villon-átköltésében – Jézus herceg, a zsidók zsidó megváltója.

Mert az Úr közvetlenül az előtt, hogy Mózesnek az ujjával írt két kőtáblát átadta, s „a bizonyosság tábláival” útnak indította volna lefelé, ezeket mondta neki: „… a szombat szent tinéktek. A ki azt megrontja, halállal lakoljon. Mert valaki munkát végez azon, annak lelke irtassék ki az ő népe közül. …Hat napon munkálkodjanak, a hetedik nap pedig a nyugalomnak szombatja az Úrnak szentelt nap: valaki szombaton munkálkodik, megölettessék. Megtartsák ezért Izrael fiai a szombatot, megszentelvén nemzetségről nemzetségre, örök szövetségül.” (2Móz 31,14-18)

Mivel Mózes az Isten ujjával írt parancsolatokat a tábláival együtt megsemmisítette, az Örökkévaló ismétléssel próbálkozott. És másodjára Mózes a hegyről ama másik, az elhallgatott tízparancsolat isteni diktátumának szövegével általa televésett táblákat hozta le. Miután leért, biztosította gyülekezetét, hogy a szombatnapi munkálkodó megöletése továbbra is hatályos rendelkezés, s a tilalmas tevékenységekhez egy, az új szabályokhoz illeszkedőt is sorolt.

„Ne gerjesszetek tüzet a ti házaitokban szombatnapon”, mondta volt. (2Móz 35,3)

Aztán, amikor „Izrael fiai a pusztában valának, találának egy férfit, aki fát szedegetett szombatnapon. És elvivék azt, a kik találták vala azt fát szedegetni Mózeshez és Áronhoz és az egész gyülekezethez. És őrizet alá adták azt, mert nem vala kijelentve, mit kelljen vele cselekedni. És monda az Úr Mózesnek: Halállal lakoljon az a férfi, kövezze őt agyon az egész gyülekezet a táboron kívül.” (4Móz 15,32-35)

És úgy is lett:

„Kivivé ezért őt az egész gyülekezet a táboron kívül, és agyon kövezék őt, és meghala, a miképpen parancsolta az Úr Mózesnek.” (4Móz 15,36.)

Nem is vitatható, hogy Jézus ennek az ótestamentumi, gyilkosságokat szító rituálénak ellenében beszélt és cselekedett. Valamikor az ötödik század elején a keresztények Jeruzsálemben bazilikát emeltek a szombatnapi iszonyatos szabályt sokadszor megszegő Jézusnak az itteni sokadik csodatette emlékére. Az arabok által utóbb lerombolt templom alapjai, s az alatta lévő öt oszlopcsarnokos, a Bethesda-tóra épült Krisztus előtti gyógyfürdő kettős medencéjének romjai ma turista-látványosság. Az itt megölt áldozati bárányok vérétől egykor vöröslő vize okán a bejáratának Juhkapu volt a neve.

„Van pedig Jeruzsálemben a Juhkapunál egy tó, a melyet héberül Bethesdának (magyarul Az irgalmasság házának – A.G.) neveznek.”, olvasható róla a János írása szerint való Szent Evangéliomban. „Öt tornácza van. Ezekben feküvék a betegek, vakok, sánták, aszkórosok nagy sokasága, várva a víznek megmozdulását. Mert időnként angyal szálla a tóra, és felzavará a vizet: a ki tehát először lépett bele a víz felzavarása után, meggyógyult, akárminémű betegségben volt. Vala pedig ott egy ember, a ki harmincnyolcz esztendőt töltött betegségében. Ezt a mint látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már sok idő óta úgy van; monda néki: Akarsz-é meggyógyulni? Felele néki a beteg: Uram, nincs emberem, hogy a mikor a víz felzavarodik, bevigyen engem a tóba; és mire én oda érek, más lép be előttem. Monda néki Jézus: Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj! És azonnal meggyógyula az ember, és felvevé nyoszolyáját, és jár vala. Aznap pedig szombat vala.” (Jn 5, 2-9)

Ó, borzalom!

Vajon mit szóltak ehhez a jeruzsálemiek?

„Mondának azért a zsidók a meggyógyultnak: Szombat van, nem szabad néked a nyoszolyádat hordanod! Felele nékik: A ki meggyógyított engem, az mondá nékem: Vedd fel a nyoszolyádat, és járj. Megkérdék azért őt: Ki az az ember, a ki mondá néked: Vedd fel a nyoszolyádat, és járj? A meggyógyult pedig nem tudja vala, hogy ki az; mert Jézus félre vonult, sokaság lévén azon a helyen. Ezek után találkozék vele Jézus a templomban, és monda néki: Ímé meggyógyultál; többé ne vétkezzél, hogy rosszabbul ne legyen dolgod! Elméne az az ember, és hírül adá a zsidóknak, hogy Jézus az, a ki őt meggyógyította. És e miatt üldözőbe vevék a zsidók Jézust, és meg akarák őt ölni, hogy ezeket művelte szombaton.” (Jn 5,10-16)

Ez hibás fogalmazás. Üldözőbe azt lehet venni, aki elfut. De Jézus nem futott el támadói elől, hanem felelt nekik.

„Jézus pedig felele nékik: Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” (Jn 5,18.)

Kövezzétek meg, mondta volna róla népének, Mózes, ha él. És Jézus válaszát ebben a szellemben fogadták a támadók:

„E miatt aztán még inkább meg akarák őt ölni a zsidók, mivel nem csak a szombatot rontotta meg, hanem az Istent is saját Atyjának mondotta, egyenlővé tévén magát az Istennel.” (Jn 5,19)

A lincselés elmaradt, de az egyistenhit és a teremtés megszentelésének-megszenteltetésének törvényében rejlő ősi ellentmondás súlyos terhe Jézus megfeszítése és feltámadása óta – nézetem szerint feloldhatatlanul – a kereszténység nyakába szakadt.

Ez a MI A SZENT SZAR alapesete.

És magától értetődően az istenhívők saját ügye.

A nem muszlim egyistenhívőké, amelyről más vallások gyakorlói és nem vallásosak véleményt nyilváníthatnak ugyan, de amelybe nem szólhatnak bele.

A különféle egyéb vallások hívőinek és a nem vallásos állampolgároknak a képviselői se. A parlament például semmiképpen nem alkothat(na) jogszabályt arról, hogy a hazai egyistenhívők (meg a többiek!) megszentelt ünnepnapjukon mit csináljanak és mit ne.

Erről a kormánynak, illetve a kormány képviseletében bárkinek nem helyes beszélni se.

Még orvos se nyilváníthatna véleményt a kormány képviseletében, teszem azt, a tízparancsolat gyógyító erejéről.

Ha pedig egy jó hírű egyetem űrkutató csoportjának tudományos főmunkatársa hallgatóságát miniszteri biztosként a teremtésvédelem (a kreált világ tanának, a kreacionizmus védelmének) kötelezettségével terheli, akkor egyeteme jóhírét rontón és kormányát égetve, nemcsak, hogy fittyet hány az evolúcióra, hanem Darwin mellett Albert Einsteint, és – noha eszébe sincs, pontosabban nem éri fel ésszel – az Istent magát veszi semmibe.

5. bekezdés:

Tiszteld atyádat és anyádat, hogy sokáig megmaradj a földön, melyet az Örökkévaló, a te Istened ad neked.

Ez az egyistenhit megőrzésének törvénye.

De nem a katolikus és evangélikus változatában, mert azokból hiányzik, hogy sokáig megmaradj a földön, melyet az Örökkévaló, a te Istened ad neked. Emellett mindkettőben ez nem az ötödik, hanem a Jóisten földajándékától megfosztott negyedik parancsolat, mert a második mindkettőből kimaradt. És értelemszerűen az emberre vonatkozó szabályok közé soroltatik, éppen a megfosztás miatt. Ezért vele együtt mind a katolikusoknál, mind az evangélikusoknál – mert az utolsó parancsolatot egyaránt kétfelé bontották, hogy a kihagyott második nélkül is meglegyen a tíz – nem öt-öt, hanem három-hét az istenre és az emberre vonatkozó szabályok megoszlása.

A reformátusok, bár teljes egészében megőrzik a parancsolat szövegét és helyét, ugyancsak az emberre vonatkoztatják ezt a rendelkezést, ezért szerintük az Isten az ujjával ezt a második kőtáblára írta rá. Náluk tehát négy a hathoz az Istenre és az emberre vonatkozó szabályok aránya.

Az én álláspontomat, hogy ez a parancsolat nem a szülőtisztelet, hanem az egyistenhit megőrzésének törvénye, a nálam kompetensebb Raj Tamás szabálymagyarázata igazolja. A rabbi elismerve, hogy a szöveg első néhány szava a gyerekekhez szól, felteszi a kérdést: igaz-e, hogy a szülőtisztelő gyerekre hosszabb életkor vár? Szerinte igen. És azért, mert a mondat egésze a szülőhöz is szól: ha te, szülő nem tiszteled apádat és anyádat, ugyan milyen példát mutatsz a gyerekeidnek? Ha nem tiszteled őket, a tiszteletet tőlük se várhatod el. A törvény pedagógiai célzatú tanítást őriz: a jó példa nevelő hatása folytán te is hosszú életű lehetsz a földön. Mégpedig azon a földön, amelyet a te Istened ad neked. Melyik az a föld, ahová Izrael népe készül, s ahová negyven év után el is jutott? A Kánaán, Izrael országa. Izrael tisztelje őseit, hogy hosszú életű legyen a saját országában. A törvény az egész néphez is szól, ezért került az első kőtáblára, az Isten és az ember (a nép) közötti normák sorába.

Az indoklás a keresztény egyházak számára bizonyosan idegen. Annak ismeretében, amit Jézusról a tanítványai és a követői írtak, azt is furcsállom, hogy a szülők iránti tisztelet követelménye egyáltalán része a keresztények különféle tízparancsolatainak.

A Lukács írása szerint való Szent Evengéliom Jézustól származtatja az alábbi mondatot: „Ha valaki én hozzám jő, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14,25) Egy hasonló a Máté írása szerint való Szent Evangéliomban a nép közé küldött tizenkét apostol jézusi instrukcióinak egyike: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert. Mert azért jöttem, hogy meghasonlást támasszak az ember és az ő atyja, a leány és az ő anyja, a meny és az ő napa közt; és hogy az embernek ellensége legyen az ő házanépe. Aki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó én hozzám; és aki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó én hozzám.” (Mt 10, 34-37)

Attól tartok, hogy a keresztények legtöbbje ezt a Jézust nem is ismeri.

6. bekezdés:

Ne ölj!

Csak elvétve leltem olyan tízparancsolatot, amely a nyersfordítás szerinti szópárt szerepelteti e törvénysorban. Pedig szerintem ebben kedvenc szentírásfordítóm, Frenkel Bernát szerkesztő úr is tévedett, hiszen a Ne ölj! parancsolat betartása a vacsorára élő sáskákat pirító Keresztelő Jánostól se (Mk 1,16), legfeljebb a vegánoktól követelhető.

Az emberölést a Ne gyilkolj! tiltja.

Biztos?

Mózes első könyvében ez olvasható: „Aki ember-vért ont, annak vére ember által ontassék ki; mert Isten a maga képére teremté az embert.” (1Móz 9,6)

A gyilkos tehát megölendő!

Mi több, Mózes harmadik könyvében felsoroltatik, ki mindenkit kötelező megölni, kiirtani: „Ha valaki az ő atyjának feleségével hál, az ő atyjának szemérmét fedi fel: halállal lakoljanak mindketten; vérök rajtok. Ha valaki az ő menyével hál, halállal lakoljanak mindketten, fertelmességet követtek el; vérök rajtok. És ha valaki férfival hál, úgy amint asszonynyal hálnak: útálatosságot követtek el mindketten, halállal lakoljanak; vérök rajtok. És ha valaki feleségül vesz valamely asszonyt annak anyjával egybe: fajtalankodás ez; tűzzel égessék meg azt és azokat, hogy ne legyen köztetek fajtalankodás. Ha pedig valaki barommal közösül, halállal lakoljon, és a barmot is öljétek meg. Ha valamely asszony akármely baromhoz járul, hogy az meghágja őt: öld meg mind az asszonyt, mind a barmot, halállal lakoljanak; vérök rajtok. És ha valaki feleségül veszi az ő leánytestvérét, atyjának leányát, vagy anyjának leányát, és meglátja annak szemérmét, és az is meglátja az ő szemérmét: gyalázatosság ez; azért irtassanak ki népök fiainak láttára. És ha valaki havi bajos asszonynyal hál, és felfedi annak szemérmét, és forrását feltakarja, és az asszony is felfedi az ő vérének forrását: mindketten irtassanak ki az ő népökből. És ha valaki feleségül veszi az ő leánytestvérét, atyjának leányát, vagy anyjának leányát, és meglátja annak szemérmét, és az is meglátja az ő szemérmét: gyalázatosság ez; azért irtassanak ki népök fiainak láttára.” (3Móz 20,9-18)

A lista nem teljes!

Mózes e felsorolás idején tudatában volt az egyetlen isten által teremtett világ (egyáltalán nem eredeti, mert más mítoszokban – például a Gilgamesben – szerepeltetett mintájú) első tervezett tömeggyilkosságának: „Monda ezért Isten Noénak: minden testnek vége elérkezett előttem, mivelhogy a föld erőszakoskodással telt meg általatok, és íme elvesztem őket a földdel egybe.” (1Móz 6,13) „És eltörle az Isten minden állatot, amely a föld színén vala, az embertől a baromig, a csúszó-mászó állatig, és az égi madárig; mindenek eltöröltetének a földről; és csak Noé marada meg, és azok, akik vele maradának a bárkában.” (1Móz 7,23)

És maga Mózes volt az első ember, aki már a Ne gyilkolj! isteni parancsolatának ismeretében népirtásra adott parancsot. A saját népéből valók irtására! Miután földhöz vágta és össze is zúzta a kőtáblákat, az aranyborjút pedig elégette, porrá őrölte, s a porát vízbe hintvén lenyelette Izrael fiaival (2Móz 32,19-20), maga elé szólította azokat, akik az Úr híveinek tartották magukat (2Móz 32,26), s velük az Úr nevében szinte minden karddal elérhető táborbelit lekaszaboltatott: „Kössön mindenitek kardot az oldalára, menjetek által és vissza a táboron, az egyik kaputól a másik kapuig, és kiki ölje meg az ő attyafiát, barátját és rokonságát.” (2Móz 32,27) A felhatalmazottjai pedig az ő „beszéde szerint cselekedének, és elhulla azon a napon a népből úgymint háromezer férfiú”. (2Móz 32,28)

7. bekezdés:

Ne paráználkodj!

A nyersfordítás szerint ez a parancs eltér az eredeti tilalom tartalmától. Mást jelent. Ne törj házasságot! Így szólt eredetileg.

Mózes harmadik könyvében akadtam a házasságtörést büntető első szabályra: „Ha valaki más ember feleségével paráználkodik, mivelhogy az ő felebarátjának feleségével paráználkodik: halállal lakoljon a parázna férfi és a parázna nő.” (3Móz 20,10)

A paráználkodás fogalmát a Máté írása szerint való Szent Evangéliom is tartalmazza: „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne paráználkodjál.” (Mt 5, 27)

Erről a Bibliában több helyütt olvashatni.

Egy hivatásos paráználkodónak viszont isteni parancsra még a vérszomjas Józsué idejében azért kímélték meg az életét, mert az ő segítsége nélkül nem tudták volna lemészárolni a vendégeit. Meg a többieket: mindazon városlakókat is – férfiakat, nőket, gyerekeket, csecsemőket, aggastyánokat –, akik nem voltak a vendégei.

Az illető hölgy Ráháb, jerikói szajha.

Az ő és a családja megmentésére Józsué adott utasítást:

„És legyen a város maga, és minden, ami benne van, teljesen az Úrnak szentelve; csak a parázna Ráháb maradjon életben, ő és mindazok, a kik vele vannak a házban, mert elrejtette a követeket, a kiket küldöttünk volt.” (Józs 6,17)

Jóval később Pál a zsidókhoz írt levelének A hit és a hit példaképei című fejezetében Jerikó leölt lakóit engedetleneknek, a küldötteket kémeknek, a szajhát hit által el nem veszettnek nevezi: „Hit által omlottak le Jérikónak kőfalai, midőn hét napig körös-körül járták. Hit által nem veszett el Ráháb, a parázna nő az engedetlenekkel együtt, befogadván a kémeket békességgel. És mit mondjak még?” (Zsid 11, 30-32)

Semmit!, bémeg, mondanám, mert hallani vélem a prédikációt, hogy Ráháb megmentése Isten életet megváltoztató kegyelme, amely az isteni terv részeként jelzi az üdvözítés kiterjesztését a nem zsidó hívőkre is, hiszen ott szerepel a neve a Máté írása szerint való Szent Evangéliom első, Jézus származásáról szóló fejezetében. És tényleg! Ráháb Dávid király ükanyja volt. (Mát 1,5-6) És hallom, igen hallom a tévében sugárzott Vidám Vasárnapon százak és százak énekszavát: „Jerikó falai leomlanak, a gonosz eltűnik egy perc alatt”, dalolják rajongón a jerikói idegenrendészeti eljárásról, amely a Mózes idejében kezdődő etnikai tisztogatás csúcsteljesítménye volt.

Legalábbis a Biblia későbbi, júdeai leíróinak megfogalmazásában, akiknek alábbi sorait a régészeti feltárások eredményei nem hitelesítették azóta se, amiért is a szöveg – akárcsak a Kánaán népirtó meghódításának leírása – „csupán” az etnikai tisztogatások ösztönző elméleti megalapozásának tekinthető.

„Lőn ugyanis, a mint meghallá a nép a kürtnek szavát, kiálta a nép nagy kiáltással, és leszakada kőfal magától, és bevevék a várost, és tejesen kipusztítnak mindent, ami csak vala a városban, a férfitól az asszonyig, a gyermektől az öregig, sőt az ökörig, a juhig és a szamárig fegyver élivel. A két férfiúnak pedig, a kik megkémlelték vala a földet, monda Józsué: Menjetek be a parázna asszonynak a házába és hozzátok ki onnét az asszonyt és mindazt, amije van, a miképpen megesküdtetek neki. Bemenének ezért a kémlő ifjak, és kihozák Ráhábot, és az ő atyját, anyját és az ő atyjafiait, és mindazt, a mije vala, és minden cselédjét is kihozák, és helyezék őket Izráel táborán kívül. A várost pedig megégeték tűzzel, és mindazt, ami benne vala, csakis az ezüstöt és aranyat és a réz- és vasedényeket rakták az Úr házának kincsei közé. A parázna Ráhábot pedig, és az ő atyjának háznépét és mindenét, a mije vala, élni hagyta vala Józsué, és ott lakik mind e mai napig; mert elrejtette vala a követeket, a kiket küldött volt Józsué, hogy kikémleljék Jerikhót.” (Józs 6,20-25)

Az Újszövetség lapjain Jakab apostol az ő közönséges levelében Ráháb példájával is előhozakodik. Szerinte a kémeket befogadó tisztátalan Ráháb – a farakás tetejére megkötözve helyező kisfiát leszúrni és megsütni készülő Ábrahámhoz hasonlóan – a hitét Istennek tetsző helyes cselekvéssel erősítette meg. „Akarod-é pedig tudni, te hiábavaló ember, hogy a hit cselekedetek nélkül megholt? Avagy Ábrahám, a mi atyánk, nem cselekedetekből igazíttatott-é meg, felvivén Izsákot, az ő fiát az oltárra? Látod, hogy a hit együtt munkálkodott az ő cselekedeteivel, és a cselekedetekből lett teljessé a hit. És beteljesedett az Írás, amely ezt mondja: Hitt pedig Ábrahám az Istennek, és tulajdoníttatott néki igazságul, és Isten barátjának neveztetett. Látjátok tehát, hogy cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán hitből. Hasonlatosképpen pedig a tisztátalan Ráháb is, avagy nem cselekedetekből igazíttatott-é meg, amikor a követeket házába fogadta, és más úton bocsátotta ki?” (Jak 2,20-25)

A tisztátalan Ráhábot a hivatásos paráznaság megbüntetésétől is hites cselekedete mentette meg. És a különben igen kegyetlen Úr maga irgalmazott neki személyesen, mert akkor még nem élt a fia, Jézus herceg.

8. bekezdés:

Ne lopj!

Ezt a lakonikus tilalmat sértették-sértik meg az emberek a legtöbbféleképpen. És a bibliai értelmezése szerinti ilyen cselekmények sora is felsorolhatatlan.

Kötetek százaira rúg az irodalma.

Ebben a tárgykörben a keresztény hitvilág lényegi állítása, hogy bárki, bámilyen módon, bárkitől eltulajdonít valamit, az az Istent lopja meg, hiszen minden az ő tulajdona.

Ezért eredeti szándékomhoz hűen e helyt csupán egyetlen tolvaj tolvajlásának említésére szorítkozom, amely a bibliai történések egyetlen helyén szerepel és lopása bűntetlen maradt.

Iskarióti Júdás az, aki „tolvaj vala, és nála vala az erszény, és amit abba tesznek vala, elcsené”, de az ellopott pénzt Jézus szerint neki, az ő temetése idejére tartogatta. Ezt Jézus jelentette ki hat nappal a feltámadása előtt Bethániában egy vacsorán, ahogyan azt a János írása szerint való Szent Evangéliom tanúsítja. (Jn 12,1-8)

Iskarióti Júdás kétségkívül más cselekménye okán hírelt-hirhedett személy a keresztény hitvilágban.

Júdás tolvajlására a Máté és a Márk írása szerint való, ugyancsak szentnek nevezett evangéliumok irányították a figyelmemet, mert ez írások egyike se tartalmazza, hogy akkor Bethániában, ama vacsorán az ő lopásáról egyáltalán esett volna szó.

És utólag vettem észre, hogy többnyire e két fogalmazásra épülnek a bethániai vacsora keresztény bibliaismertetései!

A Szent István Társulati Biblia a kivételek egyike, mert mindhárom evangélumi variációt tartalmazza.

De különbözőképpen.

A Máté evangéliumának 26. fejezetéből való betániai vacsorát például így tálalja:

„6Amikor Jézus Betániában a leprás Simon házában tartózkodott, 7odament hozzá egy asszony. Alabástrom edényben drága illatos olajat hozott, s ahogy ott ült az asztalnál, a fejére öntötte. 8Ennek láttára a tanítványok bosszankodtak: „Mire való ez a pazarlás? 9Hisz jó pénzért el lehetett volna adni, s az árát a szegények közt szétosztani.” 10Jézus észrevette, s így szólt hozzájuk: „Miért bántjátok ezt az asszonyt? Hisz jót tett velem. 11Szegények mindig lesznek veletek, de én nem maradok mindig veletek. 12Amikor az illatos olajat testemre öntötte, a temetésemre tette. 13Bizony mondom nektek, ahol a világon csak hirdetni fogják az evangéliumot, mindenütt megemlékeznek majd arról is, amit ez az asszony tett.”

Azt mondta később, már a kihallgatásakor Jézus – illetve, persze, Jesua – Máté följegyzéseiről Pilátusnak, hogy amikor egyszer beléjük nézett, megrémült tőlük, mert egy árva szót se szólt mindarról, ami ott fel van írva. Mármint Bulgakov A Mester és Margaritájában. Bulgakovnak a kihallgatás e részét kitalálni is jó oka lehetett, pedig csak az evangéliumokat ismerhette (a Szent István Társulati Bibliát semmiképpen). És valóban példázza ezt az okot (bár Bulgakov nyilván nem erre gondolt), hogy a mátéinak nevezett fogalmazvány maga se szerepelteti Júdást ezen a vacsorán. Amiképpen Márk evangéliumának 14. fejezetéből is kimaradt.

A János írása szerint való Szent Evangéliom a vacsora más eseményeiről is, de főként másképp tudósítja az olvasót. És nem az a legérdekesebb különbség, hogy a drága kenetet nem Jézus fejére öntötte, hanem a lábait kente meg vele, majd a hajával szárította egy (nem asszony, hanem) leány.

A különbség lényegi eleme, hogy nem a tanítványok bosszankodtak a pazarlás miatt, hanem maga Júdás. Azért okvetetlenkedett, mert a drága kenet árát is szívesen csapolta volna meg. Jézus pedig nem azt védte, aki az ő lábait drága kencével kente, hanem Júdást, aki a közösből lopni az ő temetéséré szokott.

A Szent István Társulati Biblia ismertetésében pedig ez áll:

„12 1Hat nappal húsvét előtt Jézus Betániába ment, ahol Lázár lakott, akit feltámasztott a halálból. 2Ott vacsorát rendeztek neki. Márta felszolgált és Lázár is a vendégek közt volt. 3Mária vett egy font valódi nárduszból készült, drága olajat, megkente vele Jézus lábát és megtörölte a hajával, a ház betelt az olaj illatával. 4Az egyik tanítvány, az iskarióti Júdás, aki elárulta, méltatlankodott miatta: 5„Miért nem adták el inkább az olajat 300 dénárért, s miért nem osztották szét a szegények közt?” 6De nem azért beszélt így, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mert tolvaj volt: ő kezelte a pénzt és eltulajdonította, amit rábíztak. 7Jézus így szólt: „Hagyd békén! Hadd tegye, hiszen temetésem napjára teszi. 8Szegények mindig vannak veletek, de én nem leszek mindig veletek.”

Még ha én értelmezhettem volna félre Jézus szavait, ha tehát Jézus nem Júdást, hanem neki felelvén, Máriát védte meg, letagadhatatlan, hogy ő itt, az utolsó vacsora előtti együttlét során nyilvánosságra hozta a közelgő véráldozatát.

„– Összezúzzák a testemet, minden porcikám retteg attól a pillanattól – szorongott Jézus” akkor Betániában (Szunyogh Szabolcs, az e témában nálam százszor jártasabb újságíró kollégám újszövetségi történeteket felelevenítő ifjúsági kötetében), ahol Mária ezt követően a saját halálára tartogatott nárdusolajjal Jézus homlokát kente meg.

„– Rejtegetted előlünk ezt a kincset eddig! – jajdult fel Júdás, az erszény őre. Háromszáz ezüstért adhattuk volna el a piacon, s azt a pénzt szétosztahattuk volna a szegények között… Jézus, ne tűrd, hogy elpazarolja az egészet.

– Hagyd csak – intette le Jézus. – Ez az én halotti kenetem. A szegények köztetek maradnak, segíthettek rajtuk még, amennyit csak tudtok. De az én kedvemet nem kereshetitek már sokáig.”

És ez a variáció se tartalmazza Júdás tolvajlását.

Júdás csenéseinek sora az ő árulásához mérten absnicli, a felvágottrúd levágott vége, a kenyér serclimaradéka a keresztény hitvilágban.

Nem fontos.

Elhallgatható.

E lopkodások jézusi mentegetése azonban megrendítheti ezt a hitvilágot!

Elhallgatandó.

Mert ha Jézus tudott arról, hogy Júdás a lopott pénzt az ő temetésére gyűjti, akkor bizonyos, hogy kedves barátja, akit ő választott ki közösségük pénztárnokának (az arra ugyancsak alkalmas másik tanítványa, a vámszedő Máté helyett!) jól ismerte Jézus vértanúságot vállaló szándékát.

Mielőtt a KILÉTÉT elárulta volna, Júdás tudta, hogy Jézus – a felebarátai elkövetett és majdani, meg, persze az örökletes (ondóval terjedő!) bűneiket átvállalva – önnön maga feláldozását előre megtervezte.

Júdás tudott Jézus kozmikus tervéről.

Hogy Isten országába készül kitaposni az utat (már amennyire lehet utat taposni légüres térben) mindazoknak, akik benne hisznek. Hogy tervezett tettével a túlvilági lét gyönyörűségét kínálja fel ama földieknek, akik őt követik.

Ezért a kereszténység létérdeke Júdást örökké feketeseggűnek megtarttatni.

Amikor az általános iskolában hittanórákra jártam, a templomi szentmise papja az áruló Júdásról mondott valami olyasmit, amit azóta se hallottam senkitől soha. Hogy az ő neve örökre beszennyezte Júdeát, ahonnan származott, mert Jézus egyetlen júdeai tanítványa volt.

Ezt akkor érteni véltem, valóban megérteni meg kellett élnem, és elég régóta tudom már, hogy ebben az interpretációban a hazugság micsoda.

Különös, hogy a Ne hazudj! követelményét csakis a katolikusok tízparancsolata tartalmazza – náluk ezzel kezdődik a felebarátokra vonatkozó utolsó két parancsolatból kiemelt nyolcadik –, de katolikus barátaim között is csak néhány akad, aki más keresztény egyházak propagandistáinak bármelyikét hazugságai okán bűnösnek tartaná. Például a Jehova tanúinak bibliamagyarázatába Júdás lopását is beépítő tollnokát:

„Júdás rászokott, hogy akkor is kivegyen a pénzből, amikor nem kellett volna, olyankor, amikor a többiek nem látták. Sőt, igyekezett minél többet megkaparintani belőle. Egy idő után már csak a pénzre tudott gondolni. Lássuk csak, hová vezetett ez a helytelen kívánság mindössze néhány nappal a nagy Tanító halála előtt. Jézus barátjának, Lázárnak a testvére, Mária elővett egy nagyon jó minőségű olajat, és megkente vele Jézus lábát. Júdás szót emelt ez ellen. Tudod-e, miért? (. . .) Azt mondta, hogy az olajat el kellett volna adni, és az árát oda kellett volna adni a szegényeknek. Pedig igazából azt szerette volna, ha több pénz kerül a ládikába, hogy ellophassa (János 12:1–6). Jézus azt mondta Júdásnak, hogy ne bántsa Máriát, hiszen olyan kedvesen viselkedett. Júdásnak nem tetszett, hogy Jézus ezt mondta, ezért elment a papi fejedelmekhez, akik Jézus ellenségei voltak. Le akarták tartóztatni Jézust, de ezt éjjel szerették volna megtenni, hogy az emberek ne lássák.

Júdás ezt mondta a papoknak:

– Megmondom nektek, hogyan foghatjátok el Jézust, ha fizettek nekem. Mennyit adtok?

– Harminc ezüstöt – válaszolták a papok (Máté 26:14–16).

Júdás elfogadta a pénzt. Ezzel voltaképpen eladta a nagy Tanítót ezeknek a férfiaknak! El tudod képzelni, hogy valaki ilyen gonosz dolgot művel? (. . .) Hát bizony ide vezet az, ha valaki tolvajjá válik, és pénzt lop. Jobban szereti a pénzt, mint más embereket, vagy akár mint Istent.”

El tudod képzelni, olvasóm, hogy Júdás egy neki nem tetsző válasza miatt árulta el csókjával, hogy Jézus kicsoda?

És ha elhangzott, ha nem, lehet ennyire sértő egy felelet?

És ha igen, elképzelhető-e, hogy egy pénzhez értő pénzsóvár gazember azonnal elfogadja a felajánlott néhány fityinget, hogy ne keveselje a legfeljebb az ő temetésére elegendő összegű (a Jézusra kent olaj fent becsült – János evangéliumában szerepeltetett – árának éppen a tizedét érő) árajánlatot?

Túl azon, hogy amennyiben Jézus nem Júdást mentegette Betániában, akkor egyetlen Júdás lopására utaló jézusi mondat sincsen a Bibliában, vagy, hogy Júdás esetleg valójában a tanítójának lopott.

De lapozzunk!

Nem kell elképzelned, keves olvasó, hogy az evangélisták „szerint való” írások mikor és hogyan lettek részei a Bibliának.

Tudjuk.

Egyházatyák választották ki a Krisztus utáni első félezer évben az akkor ismert mintegy ötezer irat, valamint a két tucatnyinál is több evangélium közül, és a szerintük szenteket másolták-másoltatták bele. Négy ilyet találtak erre alkalmasnak – köztük a héber betűkkel pergamenre vetett Máté írása szerint való evangélium görög fordítását legelőbb –, a többit nem.

Talán látták, talán nem az Iskarióti Júdás apostol szerint való evangélium iratát, ami az i. u. háromszázas években került elő.

És amelynek eredetiségét (nem azt, hogy Júdás írta, mert ebben az értelemben egyik evangélium sem eredeti, hanem, hogy nem középkori másolat) csak napjainkban sikerült megállapítani.

A Jézus megöletéséről már korábban döntő zsidó vezetőknek nem a nyomorult harminc ezüstpénzért, hanem Jézus megbízásából vállalta Júdás, hogy őt a fogdmegek szeme láttára megcsókolja. Valójában segítette Jézust abban, hogy a saját terve szerint hagyja el ezt a világot (Asperján György Jézus és Júdás aktája című apokrif regényében Jézus hívőtoborzó körútját is Júdás szervezte), noha nem hitt a feltámadásában.

Ez áll Júdás evangéliumában.

Szerinted, keves olvasó, ha a keresztény illetékesek annó forgathatták volna, vajon ez az evangélium a Bibliának része volna-e?

Ja, hogy el ne felejtsem említeni, Bulgakov regényében Júdás nem akasztja fel magát.

A Mester és Margaritában könyv a könyvben az a történet, amelynek negyedik, utolsó részében Júdást két bérgyilkos megöli.

De ez nem a vége.

Az esetet a titkosszolgálat parancsnoka magát okolva jelenti Pilátusnak: „Igaza volt. Nem tudtam megmenteni a Keriáth-béli Júdás életét. Megölték. Kérem, küldjenek nyugdíjba, és indítsák meg ellenem az eljárást.”

A parancsnok előveszi a Júdás rászáradt vérétől szennyes erszényt, amit a gyilkosok a főpap palotájába dobtak.

„Vigyázzon, mit csinál!”, förmed rá a helytartó, amikor a parancsnok a hivatalos pecsétet letépve mutatja az erszény tartalmát, majd „a mi munkánkhoz elengedhetetlen”, (hogy minden pecsétünk meglegyen) választ elfogadva, kérdi: „Mennyi pénz van benne?” A harminc tetradrachma hallatán, megvető mosollyal kevesli az összeget, és a hulla helye felől érdeklődik. Összerezzenve veszi tudomásul, hogy a tetem hollétét kiderítendő csak most kezdik meg a kutatást.

Beszélgetnek mintegy három könyvoldalon át.

„Tudja, mi jutott most hirtelen eszembe?”, kérdi Pilátus ez után: „Vajon nem követett-e el öngyilkosságot?”

Mire a parancsnok hátradől a székén, annyira meglepődik:

„Ó, nem, prokurátor, bocsásson meg, de ez teljességgel elképzelhetetlen!”

„Ó, ebben a városban minden elképzelhető”, hangzik a válasz. „Hajlandó volnék akármibe fogadni, hogy rövid időn belül ez a hír fogja bejárni…”

Akkor sincs vége a történetnek, amikor az olvasó számára kiderül, hogy Júdást a lelkiismeretfurdalásától is szenvedő Pilátus maga ölette meg.

Ezzel szemben, AHOGYAN ez kiderül, az valaminek a kezdete.

A titkosszolgálat parancsnoka beszámol arról is, hogy amíg ő Júdás ügyével foglalkozott, a titkos őrségnek a kivégzettek temetésével megbízott osztaga fent a dombon csak két – ragadozó madarak által addigra kivájt szemű – holttestet tudott összeszedni, de nyugi, meglett a harmadik tetem is, bizonyos Lévi Máté hurcolta el egy közeli barlangba, s vele várta, hogy beesteledjék, amikor az egyik őr fáklyával oda behatolt.

Igen, Lévi Máté az a Máté, aki Jézus első evangélistája volt.

Beszélnem kellett volna vele, morfondírozik Pilátus, aki ezt tudja jól. És roppant elégedett, amikor azt hallja beosztottjától: „Odakint várakozik, hégemón.”

A regényben sokáig hallgatnak ők ketten, amikor magukra maradnak.

Itt nem említett történések után Máté gyűlölködve visszautasítja mind Pilátus állásajánlatát, mind a sok pénzt, amit felkínál neki.

Majd égő szemmel közli a helytartóval, hogy vérontásra, Júdást leszúrni készül.

Mire Pilátus neki árulja el boldogan, hogy Júdást ő ölte meg. Azért boldog, mert így eléri, hogy Máté a tőle kért tiszta pergamen lapjait Júdás halálának hazug változatával piszkítsa be.

Ez A Mester és Margarita másik, jóval terjedelmesebb moszkvai könyvében lappangó rendszerkritika veleje.

Hogy Júdás evangéliumát a majdani Bibliából gyakorlatilag egy másik tanítványa; Máté távolíttatta-tulajdonította el.

Igaz lehet-e ez?

Mert ha igen, akkor ebből világból, Isten tulajdonából ennél jelentősebb tételt nem lophatott el senki se.

9. bekezdés:

Ne vallj felebarátod ellen hamis tanúként!

10. bekezdés:

Ne kívánd meg felebarátod házát; ne kívánd meg felebarátod feleségét, se szolgáját, se szolgálóját, se ökrét, se szamarát, semmit, ami a felebarátodé!

Alighanem az egymáshoz közeliek viszonyainak, a rokoni és szomszédviszonyok alapszabályait rögzítették így annak idején.

Amikor a szomszédok egyazon törzs fiai és lányai voltak.

Ne árts a szomszédodnak!

Se neki, se a családjának, még a vendégének se, aki akár jövevény is lehet.

A fenti két parancsolat az evangélikusoknál három:

– Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!

– Ne kívánd felebarátod házát!

– Ne kívánd felebarátod házastársát vagy bármiféle tulajdonát!

A katolikusoknál – akik csak mutatóban tartották meg parancsolataikban a felebarátokat, mert két esetben másokká váltották-bővítették őket – ugyancsak három, mivel szintén így pótolták a kihagyott másodikat:

– Ne hazudj, mások becsületében kárt ne tégy!

– Felebarátod házastársát ne kívánd!

– Mások tulajdonát ne kívánd!

Nem azért veszem őket egy kalap alá, mintha Pál apostol rómaibeliekhez írt levelében megfogalmazott erre vonatkozó álláspontjával egyetértenék: „Ne paráználkodjál, ne ölj, ne orozz, hamis tanubizonyságot ne szólj, ne kívánj, és ha valamely más parancsolat van, ebben az ígében foglaltatik egybe: Szeressed felebarátodat mint temagadat.” (Róm 13,9)

Pálnak a pogányok megtérítését is célzó mondandója Mózes zsidófegyelmező követelményét terjesztené ki másokra is: „Bosszúálló ne légy, és haragot ne tarts a te néped fiai ellen, hanem szeressed felebarátodat, mint magadat. Én vagyok az Úr.” (3Móz 19,18)

Az igaz, hogy a Biblia a szeressed felebarátodat felszólítást többször is szerepelteti, talán az is, hogy a kereszténység a szereteten alapul, de a szeretet fogalmát a felebarátok iránti viselkedést korlátozó parancsolatok nélkülözik.

Szerintem nem is hiányzik belőlük!

Nem kell szeretnem a szomszédomat ahhoz, hogy ne öljem meg. Vagy, hogy hamisan ne tanúskodjak ellene, hogy ne lopjak tőle, hogy ne kívánjam a feleségét, hogy egyáltalán semmi olyat ne tegyek, amiért haragudhatna rám. (És ami azt illeti, kívánhatom a feleségét, még ha szeretem is a felebarátomat, hiszen az ösztönérzetet nem, csak az ösztönös cselekvést korlátozhatja az ember.)

A felebaráti viszonyok tízparancsolatbeli szabályai az egy népen belüli belső béke megtartásának törvényei.

„Igazságot szóljon ki-ki az ő felebarátjával: igazságos és békességes ítélettel ítéljetek a ti kapuitokban.” (Zak 8,16)

Semmi közük a szeretethez.

Legnagyobb sajnálatomra a mi kapunkon kívüliekhez sem.

És ha a mi kapuinkon belüliek nem tartják meg a törvényeket? Örkénnyel szólva: nehéz dolog ez. Néha lehet nevetni rajtuk, néha nem.

Olykor megölethetjük őket akár.

Jézusom!

Mózes is ezt tette, amikor az Úr feltétlen híveivel lekaszaboltatott háromezer zsidót.

Hogyan választotta ki hirtelenében az Úr feltétlen híveit?

A sajátjaihoz fordult. A dédapja-nagyapja leszármazottait hívta össze; a legközvetlenebb felebarátait, mondhatni, hogy a családtagjait bízta meg ezzel a feladattal.

Ki volt az ő dédapja-nagyapja?

Jákob és Lea harmadik fia: Lévi. A léviták törzsének atyja. Három fia volt és egy leánya, az utóbbi Jokébed, aki Mózes anyja. Lévi középső fia, a Kehát által nemzett Amrám ejtette teherbe. Azaz Mózesnek (és Áronnak, Mirjámnak) Lévi unokája és lánya voltak a szülei.

És ha valaki feleségül veszi az anyja testvérét, az ő nagyapjának lányát, és meglátja annak szemérmét, és az is meglátja az ő szemérmét, az nem gyalázatosság, amiért népök fiainak láttára ki kellett volna őket irtani?

Ebbe nem gondoltam bele, de ez az atyja lányára vonatkozó szabály Mózes születésekor még nem volt elrendeltetett.

Maradjunk a lévitáknál. Akiket levágtak, nem voltak az ő felebarátaik?

Nem tudhatták azoknak őket. A felebaráti viszonyra vonatkozó parancsolatokról akkor csak Mózes tudott, de mérhetetlenül nagy dühében az Isten ellen vétkező (és egy apokrif irat, Jásár könyve szerint saját maga népvezetői mivolta ellen) lázadókat semmilyen okból nem kímélhette meg.

Jó. Mivel a Biblia szerint – Ádám és Éva utódaiként – valamennyi embertársunk rokonunk, talán senki nincs közöttünk, aki a felebaráti viszony parancsolatait betartotta volna.

Ez igaz lehet. Még akkor is, ha zsidó embertársakra szűkítjük a felebarátok körét. Lévi apja, Jákob például a hozzá lehető legközelebbi családtagjának, a saját bátyjának ártott, akinek a sarkába kapaszkodva világra jött, mert utóbb egy tál lencséért kicsalta Ézsautól az elsőszülötti jogot, majd – édesanyja, Rebeka hathatós segítségével – elbitangolta tőle Izsák atyai áldását. Aminek következménye, hogy anyja féltestvére, a nem zsidó (arámi), gyökér (Sárközi György fordításában agyagtuskó) Lábán áldáshordozóként nyerészkedhetett a bátyja haragja elől egyszál tevén hozzá menekülő csóró rokonán egy negyedszázadon át, amelynek végére a ravasz Jákob az ő kárára elképesztően meggazdagodott.

„Mélységes mély a múltnak kútja.” Thomas Mann eme sokszor idézett mondatával kezdődnek négykötetes bibliai nagyregényében Jákob történetei, azoknak is a Pokolraszállás című előjátéka kezdődik így.

„Ne mondjuk inkább feneketlennek?”

Én ilyen mélyre nem merészkedek. Megelégszem a jelzésével.

Mert – továbbra is Thomas Mannal szólva – „…kutató buzgalmunkkal a kikutathatatlan incselkedő játékot űz: látszatmegállókat és úti célokat kínál, melyek mögött, amint elértük őket, újabb múltszakaszok tárulnak föl, ahogy a partjáró bolygása sem ér soha véget, mert minden egyes megmászott agyagos fövenykulissza mögött új távolságok csábítanak új hegyfokok felé.”

Amiket megmászni egy emberi élet nem elég.

Ezért törekszem megmaradni abban a szűk néhány évezredben, amióta a tízparancsolat rendelkezései hatályosak.

Amely időkben Izsák és Rebeka ikerfiainak leszármazottai se lehettek felebarátok. És bár az elsőszülöttet az öccse verte át kétszer is, a Jóisten haragja Ézsau népét sújtotta.

Dávid, mielőtt i. e. 1010-ben Izrael királya lett, a Biblia szerint azzal szerzett hírnevet, hogy a Holt tenger alsó csücskétől délre húzódó sós völgyben a maga katonáival lemészároltatta tizennyolcezrüket, majd „egész Iduemába állandó sereget rendele”, hogy a megmaradtakat szolgáivá tegye (2Sám 8,13-14). Három évszázaddal később pedig bizonyos Amásia, Júda királya Joás izraeli királlyal szemben kiprovokált, vesztes háborújára azzal bátoríttatta fel magát, hogy ugyancsak a sós völgyben állítólag „megvert az edomiták közül tízezret, s bevette ostrommal Sélát”, az edómiak fővárosát, amit görögül Petrának neveznek, s magyarul sziklát jelent. (2Kir 14,7)

Edomról tudjuk, hogy i. e. 722-ig Izraelhez tartozott, magaslati helye a királyság vallási központja volt, s önálló maradt, miután az izraeliek hitét gyakorlatilag felszámolta az asszír hódítás. A nép által bolond prófétának nevezett Hóseás bizonyosan az egyetlen a Bibliában, aki ezért az általa megjósolt hódításért Jákobot is felelőssé tette: „Pere van az ÚRnak Izráellel, megbünteti Jákóbot, tettei szerint fizet meg neki. Már az anyaméhben megcsalta testvérét, ereje teljében pedig Istennel küzdött… Aram földére bujdosott, és egy asszonyért szolgált maga Izráel (Jákob Istentől ezt a nevet kapta meg – A.G.), egy asszonyért pásztorkodott”. (Hós 12, 3-4 és 12)

A Biblia szerinti lemészárlás, megveretés, szolgává tevés ellenére az edomiták a babilóniai fogság idején is megőrizhették önállóságukat. Abdiás próféta i. e. 550 körül ellenük ezért prédikált: „Isten büntetésével fenyegeti az edomitákat a Júda népén elkövetett gonoszságok miatt.” Ez a címe a Biblia legrövidebb könyvének, amely csupán egyetlen fejezet, s jobbára más bibliai prófétáktól – Jeremiástól, Ezékieltől, Ámostól, Joeltől – ollózott szöveg. Ézsau sziklahasadékokban magasan lakozó, „Isten által kicsinnyé tett népének” címzett hadüzenet. A „Jákob ellen elkövetett erőszak szégyenének” eltörléséért az utódok öldöklésének, kiirtásának igérete. Hogy a hegyet megszabadítva tőlük szentté tehessék, s hogy azt Jákob népe örökségként birtokba vehesse. (Abd 1-21) Malakiás próféta könyvében pedig az Úr ki is mondja, hogy Jákobot szerette, Ézsaut ellenben gyűlölte, s hogy az utóbbi hegyeit pusztává, örökségét pedig pusztai sakálokévá tette, megígérve, hogy amennyiben az edomiak „az istentelenség határán” felépítik is a romladékokat, ő elrontja azokat. (Mal 1,2-4)

Ézsau alapvetően pacifista népének bármiféle pozitív megítélése hiányzik a Bibliából. Viszont nem igaz a Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója által 1993-ban megjelentetett Keresztyén bibliai lexikon azon állítása, hogy az ugyancsak apokrif Jásár könyve „nem maradt ránk”, hogy „elveszett”. Kedvenc szentírásfordítóm, Frenkel Bernát ugyan hősi énekes könyvnek nevezi, amelyből Dávid – még nem királyként – az ifjakat íjazásra tanítandóan ad elő: „Íjdal ez, hogy megtanulják Júda fiai, mely be van írva a Jásár könyvébe”, mondja, miután Saul és Jónatán haláláról értesült. És a szerkesztő ezt követően versszerűen, „a hősi énekes könyv” soraiként teszi közzé a bibliai szakaszokat. (2Sám 1,17-27)

Az edomita Jásár könyve – Frenkel Bernát (és a Keresztyén bibliai lexikon) állításával ellentétben – nem hősi énekes könyv. És nagy előnye a Bibliával szemben – az ágyamon felhalmozott kötetek hivatkozásaiban szerepeltetett, meg az interneten általam fellelt dokumentum-részleteinek tanúsága szerint –, hogy egyetlen szerző nevében megfogalmazott alkotás.

Kevesebb benne az egymást kizáró ellentmondás.

Jásár könyve – már, amit olvashattam belőle – számomra ószövetségi történtek több összefüggését tárta fel. Felleltem benne például annak az esetnek a valódi okát, ami az újesztendőre, ahogyan másokkal, velem is, lencsét főzetett.

Hogy szerencsét hozzon.

Kinek is?

A Biblia szerint annak, aki főzte.

A Biblia egyik júdeai szerzőjének fogalmazásában „Jákob valami főzeléket főze”, a mezőről fáradtan érkező Ézsaú kér belőle, „Jákob pedig monda: Add el hát nékem azonnal az elsőszülöttségedet… És monda Ézsaú: Ímé én halni járok, mire való hát nékem az elsőszülöttségem? És monda Jákob: Esküdjél meg hát nékem azonnal, és megesküvék néki és eladá az ő elsőszülöttségét Jákobnak. S akkor Jákob ada Ézsaúnak kenyeret, és főtt lencsét, és evék és ivék, és felkele és elméne. Így veté meg Ézsaú az elsőszülöttséget.” (1Móz 25, 29-34)

Pedig Ézsaú – Jásár könyvének edomita szerzője szerint – korántsem veti meg az elsőszülöttségét, hanem egy iszonytatóan nagy küzdelemtől kimerülten, s aggodalmai okán halálraváltan, halálra készülőn mond le róla. Aminek Jásár könyvében az indoklása is olvasható: „Ézsau, Ábrahám halálát követően gyakran kiment a pusztába vadászni”, amiképpen „Nimród, Bábel királya… szintén gyakran eljárt vadászni a vitézeivel… és minden ilyen alkalommal figyelemmel követte Ézsaut, mert féltékenység támadt szívében Ézsau iránt minden egyes napon.” Ez alkalommal „Ézsau… meglátta Nimródot, amint két vitézével poroszkált a mezőn. És bár vele indult minden vitéze és embere, akik kísérni szokták őt a pusztába, de azok hátramaradtak a távolban, messze tőle, lévén, hogy más irányban keresték a vadakat, és Ézsau elrejtőzködött Nimród elől, hogy becserkéssze őt a csalitban. És amikor Nimród és a két vele lévő vitéze a közelébe értek, Ézsau hirtelen előugrott a rejtekhelyéről, kardot rántott és Nimródra rontva levágta annak fejét. És Ézsau elkeseredett küzdelmet vívott a Nimródot kísérő két vitézzel, amikor azok kihívták, rájuk rontott és megölte őket a kardjával. És Nimród vitézei, akik hátramaradtak, a távolból meghallották és felismerték a két vitéz kiáltozásait és futni kezdtek, hogy megtudják az okát, de a királyukat a két emberével már holtan találták a földön. És amikor Ézsau meglátta, hogy Nimród vitézei közelednek a távolból, elfutott, s így menekült meg. És Ézsau magával vitte Nimród értékes ruházatát… amely által Nimród győzedelmeskedett az egész földön…” (Ama bőrruhákról van szó, amelyekbe az Úr az Édenkertből kiűzött első emberpárt öltöztette volt, s amiket Noé a bárkájába pakolt, tőle pedig a középső fia, Khám ellopott, s titokban elsőszülöttjéhez, Khúshoz, Nimród majdani apjához juttatott – Jás 7, 24-29) „Ézsau fogta a ruhákat és tovább futott… Nimród emberei elől… aggódva és a harctól kimerülten, és bánatában a halált kívánta, amikor Jákobhoz, testvéréhez tért, s leült mellé… Íme – mondta neki –, meghalok a mai napon, mi hasznomra van a születési jog? Jákob okosan kezelte ezt a dolgot… és Ézsau eladta a születési jogát Jákobnak… És vele [eladta] a machpelahi barlangban lévő sírhelyét is, amit Ábrahám vásárolt Heth fiaitól, mint [családi] temetkezéshelyet, ezt Ézsau eladta Jákobnak, és Jákob mindent megvett testvérétől, Ézsautól, azok adott értéke szerint. És Jákob mindezt megírta [a szerződést] egy könyvbe, tanúk szeme láttára, majd lepecsételte és a könyv Jákob kezében maradt.” (Jás 27, 1-14)

Azt mondta valamelyik hazai kormányellenes tüntetésen egy 19 éves hangadó – bizonyos Nagy Blanka, talán megjegyezhetnénk ezt a nevet –: „Nem az a fontos, hogy szeressük egymást, hanem, hogy fogadjuk el a másikat!”

A későjúdeai, férfiközpontú szellemiséget hordozó-tükröző zsidó szentírás megalkotói nem fogadtak el egy Ézsau-származékot, sem őt, sem azt nem fogadták be, amit hirdetett, s korunk keresztyén bibliai lexikonjában az áll, hogy ez a szöveg nem maradt ránk, elveszett. A tízparancsolat felebarátságra vonatkozó intelme ugyanis nem csupán szeretethiányos, hanem gyakorlatilag a felebarátok köréből kizárja a más vallásúakat: ha mást vallasz, mint amit én, nemhogy a felebarátom nem lehetsz, hanem – a legjobb esetben – rád nem is figyelek.

Annak idején azonban még a cenzorok se hagyhattak figyelmen kívül egy Ézsautól származó prófétanőt, aki a Kánaán zsidók általi meghódítását követő időszak legjelentősebb bírája volt, ezért Izrael anyjának is neveztetett, akinek a zsidó hadak győzelmére szerzett diadalmi éneke talán a szentírás legősibb szövege: „Uram, mikor Szeirből kijövél, Mikor lépdelél Edom mezejéről: Megrendült a föld, csepegett az ég, A föllegek is víztől áradának. A hegyek megrendültek az Úrnak orcája előtt, Még ez a Sinai is, az Úrnak, az Izráel Istenének színe előtt.” (Bír 5, 4-5) A bírák könyvét írásba foglalók annyit jegyeznek meg róla, hogy abban a húsz évben, amidőn a kánaániták királya „keményen sanyargatta Izrael fiait, Lappidot felesége, Debóra prófétaasszony bíráskodott Izraelben.” (Bír 4,3-4)

Slussz.

Ez a Lappidot nevű férfiú másutt nincs benne a Bibliában. Hogy a kilétét kutatták-e, annak se leltem nyomát, és a történelem sem árulja el, hogy ki volt. Debóra az ő pozíciójába e férj révén aligha juthatott. Ezt az edomita mivolta még kevésbé indokolja. Az azonban igen, ami a keresztyének lexikona szerint elveszett apokrif iratban olvasható: Mózes a héber bibliából kirekesztett – a vérszomjas Józsuát hiába bíráló – Jásárt, Jásár pedig a lányát, Debórát tette meg örökösének, aki nem pusztán a héber törzsek egyik bírájaként, hanem Isten által kijelölt kvázi-királynőjeként látta el hivatalát. Ami nagyon csípte a későbbi júdaiak szemét, s véget is vetettek az edomiták történelmének a Krisztus előtti utolsó századokban.

Annak ellenére nem ír Ézsau népének későbbi létéről a Biblia, hogy az edomiak a perzsa hódoltság idején is a hegyek önálló lakói maradtak, majd miután az Arábiából érkező nabateusokkal békében éltek, a megszálló görögök róluk nevezték el Iduemának az egész régiót.

A nabateusok Petrájának felépítése idején és után – amikorra a Kánaánt meghódító tizenkét izraeli törzs közül az északon élő tíz már „elveszett” – az eredeti hitükhöz visszatért és élethelyükhöz a perzsák által visszaengedett, Benjámin népét is befogadó júdeaiak mellett csakis az edomiták vallották az egyistenhitet. De tőlük eltérően vallásukban egyenlőnek tartották a férfiakat és a nőket, tulajdonukat – akár egy mai kibucban – megosztották egymással. Minden bizonnyal hatással voltak az esszénusok közösségeire, amelyek egyike Jézus születése idején Petrában honolt, kumráni gyülekezetük pedig a Holt-tenger sziklafalának barlangjaiban élt, akik között jó ideig gyaníthatóan Jézus nevelkedett.

Nem szokás említeni, hogy Júdea helytartója a Julius Caesartól római polgárjogot kapott edomita – akarom mondani: iduemai – Antipatrosz volt, akinek fia, Heródes – Ézsau kánaánitákkal (hettitákkal, hevvitákkal, izmaelitákkal), arábiai nabateusokkal kevert leszármazottja (!) – Júdea rómaiak által felügyelt zsidó államát, annak királyaként – mielőtt az elmebaj zsarnokká tette – addig és azóta se látott, nagyhírű magasságokba emelte.

Egyfajta keresztény értékelés szerint az Ábrahám vérvonalával öröklődő – Izsák, Jákob, József és annak két fia által hordozott – áldás már a Szentföldön szertefoszlott, hiszen Isten testi népe nem őrizte meg genetikai tisztaságát.

Értik ezt?

A Krisztus visszatérésének (és a világvégének) közeliségét hirdető hetednapi adventista keresztény egyházak egyike a genetikai tisztasághoz köti az Isten testi népéhez tartozást.

Márpedig genetikailag tiszta nép, genetikailag tiszta ember ezen a földön nincsen.

Isten testi népe esetleg Jézus egyszál maga lehet, aki azonban – igaz, „csak” jogilag – egy kánaánita szajha sarja is.

És felebarátod embertársa, kutyája, macskája, továbbá bármilyen holmija meg- vagy elkívánásának tilalmát betartani embertől hiába követelhető, mert legfeljebb a szentlélektől elvárható, hogy ezt a tilalmat ne szegje meg.

Az örök életet is kívánhatja az ember, s ha ezt hiába teszi, ennek nemhogy jogi, de semmiféle következménye nincs.

11. bekezdés

Ilyen sincsen.

A tízparancsolat is elveszett.

Az is, amit negyven éven át hiába hurcoltak magukkal a léviták.

A Biblia szerint ugyan „amikor Izrael fiai elindulának”, majd eljutnak arra a helyre, ahol a meghalt és eltemetett Áron helyett Elezeár, az ő fia lesz a papjuk, „abban az időben választá ki az Úr a Lévi törzsét, hogy hordozza az Úr szövetségének ládáját, és hogy az Úr előtt álljon, és néki szolgáljon, és hogy áldjon az ő nevében mind e napig. Ezért nem volt része és öröksége a Lévinek az ő atyafiaival; az Úr az ő öröksége, amiképpen megmondotta vala néki az Úr, a te Istened. Én pedig ott állottam a hegyen, mint az előbbi napokban, negyven nap és negyven éjjel…” (5Móz 10,6-10)

Mi történt?

Most nagyon pontosnak kell lennem, mert az idézett passzus Mózes ötödik, A törvény summája című könyvéből való, amelyben a múltbeli eseményeket meglehetősen zavarosan eleveníti fel. A hegyen álló Mózes szavainak értelmezése szerint Lévi törzse, amióta a szövetség ládájának hordozásával megbízatott, voltaképpen elvesztette kánaánbeli leendő örökségét, mert az ő öröksége az Úr szolgálata volt. Az Úr előtt való állás, meg az ő nevében való áldás azonban Áron eltemetése (meg Mózes eltemetése) utáni, a zsidók honfoglalását követő időszak levitáinak a királyi udvarban végzett készenléti szolgálatára vonatkozik, amiről a hegyen álló Mózes nem tudhatott. A szöveg tehát tagadhatatlanul utólagos betoldás, amelynek szerzői-szerkesztői (másban is) hibáztak.

Mivel a sivatagban negyven éven át a tízparancsolat kőtábláit tartalmazó ládát – a többi szent cuccal együtt – a leviták hordozák, erre nyilván az elindulás előtt kaptak parancsot. És hordozás közben is tudták, hogy őket a Jóisten minden izraeli elsőszülött helyett választotta ki, vette őket magához (4Móz 3,12; 8,16), és hogy csakis ők nem kaptak örökséget a meghódítandó hazából (4Móz 1,44). Ehelyett az „Úr tüzes áldozataiból” kellett élniük, azoknak a húsából, „a meglóbált szegy” és „a jobb lapocka” falatjaiból. És bár annak fejében, hogy a ládát valamennyi letelepedéskor őrizték, valamint minden szertartásban segédkeztek, a tized is őket illette, meg lakóhelyeket is igért nekik az Úr a többi Jákob-utód 12 részre osztott földterületén (4Móz 35,1-8; 3Móz 25,33; Józs 21,1-42; 1Krón 6,39-66), az örökségből való kitagadásuk Lévi törzsének megbüntetése.

Az Úrnak tudniillik nagyon nem tetszett, hogy Mózes az ő népvezetői státusza ellen lázadást szító Áron háromezer hívét Lévi leszármazottaival leölette. (Áront csak azért nem ölette meg, mert az félelmében legott megerősítette Mózesnek tett hűségesküjét, ahogy az Jásár könyvében szerepel.) És az Örökkévaló nemcsak a levitákat büntette, hanem Mózessel együtt választott népe akkor élő tagjaira is ezért szabta ki a rettentő ítéletet: „Azért, mert ezt tettétek és Izrael gyermekei tanúi voltak a vérontásnak, azért Izrael gyermekei negyven évig vándoroljanak a sivatagban, magukon viselve romlottságuk terhét, míg tetemeiket el nem emészti a sivatag.” (Jásár könyvéből idézi ezt Graham Phillips A mózesi örökség című kötetében, Gold Book, Debrecen, 2002., 239. oldal)

Mikor történt ez?

A vérontás után, amikor az Úr megpróbálta megismételni, és Mózessel a vele felhozatott általa készített új táblákra ráiratni a tízparancsolat korábbi rendelkezéseit.

A Bibliában ez áll:

„Abban az időben monda az Úr nékem: Faragj magadnak két kőtáblát, az előbbiekhez hasonlókat, és jőjj fel hozzám a hegyre, és csinálj faládát. És felírom a táblákra azokat az ígéket, amelyek az előbbi táblákon valának, amelyeket széttörtél; és tedd azokat a ládába. Csinálék azért ládát sittim-fából, és faragék két kőtáblát is, az előbbiekhez hasonlókat; és felmenék a hegyre, és a két kőtábla kezemben vala. És felírá a táblákra az előbbi írás szerint a tíz ígét, amelyeket szólott vala az Úr ti hozzátok a hegyen, a tűznek közepéből a gyülekezésnek napján, és átadá az Úr azokat nékem. Akkor megfordulék és alájövék a hegyről, és betevém a táblákat a ládába, amelyet csináltam vala, hogy ott legyenek, amiképpen az Úr parancsolta vala nékem.” (5Móz 10, 1-5)

És e bibliai sorokat alig másítva szerepel a Keresztyén Bibliai Lexikonban, hogy Mózes a ládába „az Isten által írt kőtáblán a szövetség alapokmányát képező Tízparancsolatot” tette bele.

Amely állítás három tévedéssel terhes.

Nem írta, hanem diktálta Isten, nem egy, hanem két kőtáblára, nem a szövetség alapokmányát képező Tízparancsolatot – nem azt a tíz igét, amelyet tűznek közepéből a gyülekezések napján szólott a néphez –, hanem ami aznap jutott az eszébe.

A két kőtáblán, amelyeket aznap odalent, isteni parancsra Mózes a ládába tett, s amelyeket ebben a ládában negyven éven át a levitákkal cipeltetett, amelyeknek később az utódaik templomot emeltek, a bizonyosság tábláin tehát – Jegyezd meg magadnak, amit ma parancsolok néked kezdősorral – az alábbi szöveg állt.

„Ímé kiűzöm előled az Emoreust, Kananeust, Khittheust, Perizeust, Khivveust, Jebuzeust. Vigyázz magadra, nehogy szövetséget köss annak a földnek lakosaival, amelybe bemégy…” (2Móz 34,11-12)

Ez az Isten ujjával írt tízparancsolatot közvetlenül követő, Külső dolgokról való polgári törvények című rendelkezések közül választott és súlyosbított, a más istenekben hívők elleni uszítást megalapozó szabályok bevezetője. Íme a súlyosbítandó polgári törvények egyike:

„Mert az én Angyalom te előtted megyen és beviszen téged az Emoreusok, Khitteusok, Perizeusok, Kananeusok, Khivveusok és Jebuzeusok közé, és kiirtom azokat. Ne imádd azoknak isteneit és ne tiszteld azokat, és ne cselekedjél az ő cselekedeteik szerint; hanem inkább döntögesd le azokat és tördeld össze bálványaikat. És szolgáljátok az Urat a ti Istenteket, akkor megáldja a te kenyeredet és vizedet; és eltávolítom ti közületek a nyavalyát.” (2Móz 23, 23-25)

A súlyosbítás, azaz a nyavalya eltávolításának mikéntjét, és az elrendelt emberirtás okainak sorát, azaz a fenti, vastagított betűs bevezetés folytatását jóval fentebb, a bekezdésekre tagolt igazi tízparancsolat másodikának – általam az egyistenhit alaptörvényének nevezett rendelkezés – elemzése részeként már olvashatták.

„A kovásztalan kenyér innepét megtartsad: hét nap egyél kovásztalan kenyeret, amint megparancsoltam néked az Abib hónap ideje alatt, mert akkoran jöttél ki Égyiptomból.” (2Móz 34,18)

Ez a szabály jóval az igazi tízparancsolat megfogalmazása, még a kivonulás előtti időknek a húsvéti bárányok elfogyasztására és az elsőszülöttek halálára vonatkozó rendelkezéseken alapul.

„Szólott vala pedig az Úr Mózesnek és Áronnak Égyiptom földén, mondván: Ez a hónap legyen néktek a hónapok elseje; első legyen ez néktek az esztendő hónapjai között. Szóljatok Izráel egész gyűlekezetének, mondván: E hónak tizedikén mindenki vegyen magának egy bárányt az atyáknak háza szerint, házanként egy bárányt. Hogyha a háznép kevés a bárányhoz, akkor a házához közel való szomszédjával együtt vegyen a lelkek száma szerint; kit-kit ételéhez képest számítsatok a bárányhoz. A bárány ép, hím, egy esztendős legyen; a juhok közül vagy a kecskék közül vegyétek. És legyen nálatok őrizet alatt e hónap tizennegyedik napjáig, és ölje meg Izráel községének egész gyülekezete estennen. És vegyenek a vérből, és azokban a házakban, ahol azt megeszik, hintsenek a két ajtófélre és a szemöldökfára. A húst pedig egyék meg azon éjjel, tűzön sütve, kovásztalan kenyérrel és keserű fűvekkel egyék meg azt. Ne egyetek abból nyersen, vagy vízben főtten, hanem tűzön sütve, a fejét, lábszáraival és belsejével együtt. És ne hagyjatok belőle reggelre, vagy ami megmarad belőle reggelre, tűzzel égessétek meg. És ilyen módon egyétek azt meg: Derekaitokat felövezve, saruitok lábaitokon és pálcáitok kezetekben, és nagy sietséggel egyétek azt; mert az Úr páskhája az. Mert általmégyek Égyiptom földén ezen éjszakán és megölök minden elsőszülöttet Égyiptom földén, az embertől kezdve a baromig, és Égyiptom minden istene felett ítéletet tartok, én, az Úr. És a vér jelül lesz néktek a házakon, amelyekben ti lesztek, s meglátom a vért és elmegyek mellettetek és nem lesz rajtatok a csapás veszedelmetekre, mikor megverem Égyiptom földét. És legyen ez a nap néktek emlékezetül, és innepnek szenteljétek azt az Úrnak nemzetségről nemzetségre; örök rendtartás szerint ünnepeljétek azt. Hét napig egyetek kovásztalan kenyeret; még az első napon takarítsátok el a kovászt házaitokból, mert valaki kovászost ejéndik az első naptól fogva a hetedik napig, az olyan lélek irtassék ki Izráelből.” (2Móz 12, 2-15)

„Mindaz ami az anyja méhét megnyitja, enyém legyen, és minden hímbarmod is, amely a te tehenednek vagy juhodnak első fajzása. De a szamárnak első vemhét juhon váltsd meg; ha pedig nem váltod, szegd nyakát. Fiaid közül minden elsőszülöttet megválts, és ne jöjjön üresen előmbe senki.” (2Móz 34, 19-20)

Ez ugyancsak egy, a tízparancsolat előtti, kivonuláskori szabály rövidített megismétlése:

„Nékem szentelj minden elsőszülöttet, valami megnyitja az ő anyjának méhét az Izráel fiai között, akár ember, akár barom, enyim legyen az. Ha pedig beviénd téged az Úr a Kananeusok földére, amiképpen megesküdött néked és a te atyáidnak, és azt néked adándja: Az Úrnak ajánld fel akkor mindazt, ami az ő anyjának méhét megnyitja, a baromnak is, ami néked lesz, minden méhnyitó fajzását; a hímek az Úré. De a szamárnak minden első fajzását báránynyal váltsd meg; ha pedig meg nem váltod, szegd meg a nyakát. Az embernek is minden elsőszülöttét megváltsd a te fiaid közül. (2Móz 13,2 és 12-13)

„Hat napon munkálkodjál, a hetedik napon pedig pihenj; szántás és aratás idején is pihenj.” (2Móz 34,21)

Na ez végre a tízparancsolat egyikével csaknem egyező, legalábbis e szabályok sorába beilleszthető követelmény, amely azonban egy későbbi, polgári törvényre épült:

„Hat napon át végezd dolgaidat, a hetedik napon pedig nyúgodjál, hogy nyúgodjék a te ökröd és szamarad, és megpihenjen a te szolgálód fia és a jövevény.” (2Móz 23,12)

„A hetek innepét is megtartsd a búza zsengének aratásakor; meg a betakarás innepét is az esztendő végén.” (2Móz 34,22) ű

Ez ugyancsak a tízparancsolat megfogalmazását követő külső dolgokról való polgári szabályokat felelevenítő rendelkezések sorába tartozik:

„És (megtartsad) az aratás innepét, munkád zsengéjét, amelyet elvetettél a mezőn; és a takarodás innepét az esztendő végén, amikor termésedet betakarítod a mezőről.” (2Móz 23,16)

„Háromszor esztendőnként minden férfiú jelenjen meg az Úrnak, Izráel Ura Istenének színe előtt.” (2Móz 34,23)

Ez egy, a megsemmisített tízparancsolat utáni, polgári szabály csaknem betűhív másolata:

„Esztendőnként háromszor jelenjék meg minden férfiad az Úr Isten színe előtt.” (2Móz 23,17)

„Mert kiűzöm a népeket előled, és kiszélesítem határodat, és senki nem kívánja meg a te földedet, mikor felmégy, hogy a te Urad Istened előtt megjelenjél, esztendőnként háromszor.” (2Móz 34,24)

Ez egy kedvkeltő, a végrehajtást inspiráló rendelkezés a tízparancsolat új tábláiba illesztett polgári szabály betartásához.

„Áldozatom vérét ne ontsd ki kovász mellett, és a husvét innepének áldozatja ne maradjon meg reggelig.” (2Móz 34,25)

Eme parancsolattá emelt polgári szabály eredetije az alábbi volt:

„Ne ontsd ki az én áldozatom vérét kovászos kenyér mellett, és ünnepi áldozatom kövére meg ne maradjon reggelig.” (2Móz 23,18)

„Földed zsengéiből az elsőt vidd fel az Úrnak a te Istenednek házába. Ne főzz gödölyét az anyja tejében.” (2Móz 34,26)

Ez két parancsolat. Amiképpen az eredetije is két szabály volt. Ámbár ha Rivka, az arameus Betuel lánya, Lábán húga, azaz Rebeka a már vak férjét, Izsákot megtévesztendő, az Ézsautól várt fűszeres őzgida-vacsora helyett, szeretettebb fiával neki az anyja tejében általa főzött gödölyét tálaltatta fel, ugyancsak fűszeresen, hogy Izsák ne Ézsaut, hanem Jákobot áldja meg, e szabályok összefüggenek.

„A te földed zsengéjének elsejét vidd el a te Uradnak Istenednek házába. Ne főzd meg a gödölyét az ő anyjának tejében.” (2Móz 23,19)

„És monda az Úr Mózesnek: Írd fel ezeket a szavakat; mert ezeknek a szavaknak értelme szerint kötöttem szövetséget veled és Izráellel.” (2Móz 34,27)

Ami nem igaz.

Mert e fejezet címe a Bibliában: A tízparancsolat új táblái és a szövetség megújítása.

Azaz a Mózes által felírt fenti szavak értelme nem a szövetség megkötéséhez, hanem az Isten ujjával írt szavak értelme szerint korábban megkötött szövetség megújításához szükségeltetett.

Lévén az Isten ujjával írt tízparancsolat – amihez a magyar kormányzati álláspont szerint vissza kell térnünk, mert az a mi erkölcsi, moralitásbeli bázisunk (Fer 2’20-2’35) – az ősi szövetség megtartásához se volt elegendő, noha parancsolatainak megtartása révén a halálos betegségek javarésze mindmáig elkerülhető (Kás 0’55-1’04).

Akkor most mit tegyünk?

Aczél Gábor