Körülbelül tíz éve történt, még az internet elterjedése, és mai lehetőségei előtt. Egy szemléző szerkesztőségben dolgoztam, ami annyit jelentett, hogy az éjjel kettőkor megjelent aznapi napi- és hetilapokból kivonatot készítettünk, a megrendelőt érdeklő cikkekből. Ezt a kivonatot reggel 8-9-ig eljuttattuk a partnerhez. Általában gazdasági témájú összefoglalót kértek, különös figyelemmel az adott céget, önkormányzatot konkrétan érintő írásokról. Valamennyien megbízási szerződéssel dolgoztunk. Az egyik ilyen vállalkozásnál fiatal rádiósokkal dolgoztam együtt. Új ügyvezető érkezett a cég élére, aki a megbízási szerződéseket felülvizsgálva, új kontraktust tett elibénk. Ennek egyik pontja szerint, a megbízott – az az mi –, a szerződés felbontását követő három éven […]

Egy asszony története, röviden. Meg az emberéé. Talán. Az embere nevezte el így: Trézsi. Úgy mondta: ha már ilyen szerencsétlen nevet kaptál a keresztségben, hogy Teréz, hát hogyan nevezzelek? Mert szent, az nem vagy. A Terka, vagy a Tera, az meg olyan, mintha a tehenet hívogatnám. Teri meg van ölég. Nekem csak Trézsi leszel. Mert hát a dolgok leginkább csak úgy voltak, ahogy az ő embere mondta. A szüreti mulatságban kerültek össze. A Sántha Kovács biztatta erősen, hogy hadd ismertesse meg vele a Faludi Kissék Sándor fiát, mert az igen hozzá való lenne. Rendes, dolgos ember az – mondta a […]

Hagyaték, avagy zsenik vakvágányon. Nem meglepő, hogy a Duna TV, amelyik nem igazán híres rendszerkritikus mivoltáról, cserébe erősen talpnyaló, erre a sorozatra vállalkozott. De azért akad itt egy veretes reakció vendégszerzőnktől, aki leásott a rögvalóságig. Íme, Pelikán József címzetes és örökös gátőr Virág elvtársnőhöz írott levele az újmagyar kulturkampf tárgyában.  „Tisztelt, Tekintetes Virág Elvtársnő! Alulírott Pelikán József címzetes, és örökös gátőr úgyis, mint a Párt hű gyermeke, azzal a kéréssel fordulok  Nagyméltóságú Elvtársnőhöz, hogy ne tessen már engem állandóan kényelmetlen helyzetbe hozni, tessen engem  visszaengedni a gátra! Ne tessen mán engem arra kényszeríteni, hogy nekem, a nagy-tajt- és fajmagyar nép, egyszerű […]

Péntek este van Ottawában, éppen mínusz 30 fok. Ennek ellenére, készülődnek a fiatalok a Byward Market szórakozóhelyeire. De mielőtt elhagyjátok a házatokat, bemelegítőnek különösen alkalmas ez a kis politikai mulatós dal – grâce à la nemzeti oldal – , ami még talán a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) Barackfa-dalát („Talpaink egymásra lépnek…”) is felülmúlja. Íme a Tudd meg, hogy mi vagyunk a Fidesz című szerzemény. Amikor először meghallottam a dalt, magam előtt láttam egy sikertelenül felfelé kapaszkodó külvárosi szórakozóhelyet – ami inkább kocsma, mint klub – valamelyik pesti lakótelep környékén, 1994-ből. Lekoppantott kínai Adidas tornacípőben és polóban táncoló fiatalok, fehér plasztik terasz asztalok, […]

A fagyos (jelenleg minusz 18 fok van), de életérzésben cseppet sem rideg Montreálból kívánok boldog új évet minden kedves olvasónak a Coeur de Pirate (kalóz szíve) Adieu című számával. A Coeur de Pirate  Béatrice Martin néven született 1989-ben Montreálban. Többnyire csak franciául énekel és célja, hogy a hagyományos európai francia chansonokat ismertesse meg a fiatalabb québeci generációval. 2011-es Blonde című albuma a québeci népszerűségi listán első helyre emelkedett, Franciaországban pedig ötödik helyet ért el. Az  iTunes Store a legjobb francia nyelvű albumnak titulálta a Coeur de Pirat művét. Az Adieu-vel búcsúztatjuk  2013-at, és várjuk – egyesek reményekkel megerősödve, mások aggodalommal, többen […]

Leginkább csak ültek egymás mellett, hallgatva. Negyvenöt év alatt már mindent elmondtak, amit lehetett, néha azt is, amit nem. Most már csak hétköznapi dolgok maradtak, arról meg olyan sok szót nem lehetett ejteni. „Vigyázzon, forró a leves!” Na, ettől az ember a falnak tudott volna menni. „Naná, hogy forró, hiszen most vetted le a lángról, hát mi vagyok én, pendelyes kölök, hogy figyelmeztetni kell?!” „Jó, jó, ne morogjon már, a múltkor is, én voltam a hibás, mert megégette a száját!” „Persze hát, no, ha éhes voltam, mert késett az ebéd!” ” Késett a maga esze tokja, az késett! A cukra […]

Fázósan húzza összébb magán a fekete, kopottas szvetterét. Székét is közelebb vonta a már kihűlő sparhelthoz. Besötétedett, csak a vörösen pislákoló parázs izzik, csendben a masina tűzterében. Ültéből nehézkesen kelt fel, hiába, az évek és a sok munka kitörölhetetlenül beleásták magukat inas testébe. Egyre többször nem akar mozdulni a láb, mert a fájdalom a gyorsabb. A kéz sem mindig úgy dolgozik már, ahogyan azt „tőle” elvárná. Görbedt vállain hetvenhárom év örömét, reményét, bánatát és keservét cipeli. A külső ajtót is becsukja. – Áh’ az onokák nem jönnek mán. Írtak vón’ legalább! – Bánatát könnytelenül, magányosan sírja el. Szíve a torkában […]

A karácsony a szeretetről szól. Aztán meg még olyan is, mint a karácsonyfa maga, mindenki teleaggathatja mindenféle számára kedves dologgal a nagy, áhítatos érzelmektől kezdve a családi tradíciók apró csingilingijein át, a bejglitől a rántott halon és mákosgubán keresztül a sült pulykáig – ki-ki vérmérséklete, neveltetése és sznobizmusa szerint. Családi ünnep ez, amikor a rokonok meglátogatják egymást, amikor mindenki szereti a másikat, de, még aki nem szereti, az is úgy tesz, mintha szeretné, és ezt teljes ünnepen át produkálja, ami azért nem kis teljesítmény ebben a rohanó világban. Most mégsem róluk – rólunk, szerencsésekről szeretnék írni, akiknek van családja, akik […]

Egy tréningre készülve láttam először ezt a videót, amelyet Juhász Péter az Együtt 2014-PM társelnöke készített Somogyvámoson a mobiltelefonjával. Dohányozni ment a kocsma elé, mikor ez a közmunkás kért tőle egy szál cigarettát és beszélgetni kezdtek. Bár a felvétel tavaly készült, ennek a férfinak a szavai ugyanolyan erősek, megdöbbentőek, mint akkor. Akár ma is elmondhatta volna. Látunk egy férfit, egy családapát, aki közmunkásként 47000 forintból tartja el a családját. Megalázva érzi magát mint férfi, mint ember, mint családapa. Dolgozik, de még sem él meg belőle. Más lehetősége pedig nincs dolgozni. Természetesen jó, hogy ha maga a közösség tud munkát adni […]

Éppen Jim Watson, Ottawa polgármestere beszélt az újonnan felavatott Karsh-Masson galéria előtt amikor megérkeztem Tavi Weisz festőművész One Last Time című kiállítására. Watson mondta, hogy azért nyitottak egy új kiállítótermet a Városházán, hogy a lakosság érezhesse, hogy itt nem csak a politikáról és a bürokráciáról van szó – tehát nem csak bírság, vagy adótartozás kifizetése végett látogathatunk el a Városházára – hanem igazi kulturális központtá alakult, mely a főváros lakosságának kreativitását hivatott bemutatni. De amikor megnyílt a kapú és beléphettünk az új galériába, hirtelen egy egészen másik, lenyűgöző világba csöppentünk. Tavi Weisz Erdélyben született, a Szilágy megyei Ipp nevű községben. […]

Orsós Gazsit ugyan a keresztségben Zsigmondnak nevezték el, de ő már csak olyan Gazsira sikeredett. Közepes termetű, kerek fejű, vékony gyerek volt, sötétbarnán világló szeme meg úgy mosolygott bele a világba, mintha mindig valami huncutságon törné a fejét. Pedig dehogy volt ő huncut. Csendes, visszahúzódó fiú volt, úgy végezte el az általánost, osztálytársai tán észre se vették, hogy ott volt köztük. Mivel jó eszű fiú volt, no meg, tanárai, javítandó a statisztikát, kapacitálták is rendesen, hát beiratkozott az ipariskolába, kőműves tanoncnak.  Szép csöndben, minden feltűnés nélkül, el is végezte. Apja meg dicsekedett is mindenkinek, aki csak hajlandó volt meghallgatni, hogy […]

  Szerencse fel, szerencse le, ilyen a bányász élete… Valahogy olyan rossz érzéssel indult a munkába. Nem tudta volna megmondani, miért, csak a gyomrában érezte, hogy ez a nap valahogy más. Bori, a felesége, kócosan, alvástól duzzadt szemmel tüsténkedett körülötte. Ilyenkor szerette a legjobban, az ágymeleg, párás bőrét, nyakának illatát, legszívesebben visszabújt volna mellé, az ágyba, de a sihta, az sihta. Rakta eléje a reggelit – jó vastagot, szalonna, kenyér, tojás, kell az erő odalent – citromos teát – azt készített termoszba is, külön, hiába adtak ellátmányba ásványvizet, csak más az. Tízórait csomagolt a patentzáras bádogdobozba, gumi kéderrel záródott, a […]

A tanító úr egy dombra húzó kis utcácskában lakott, magányosan. Nem mintha ez lett volna a szándéka, de valahogy úgy alakult, hogy elkopott mellőle élete párja. Sok volt neki a javítandó dolgozat, meg az, hogy a tanító úrnak túl nagy szíve volt, hazahordott mindenféle éhenkórász gyereket. Hacsak rövid időre is, de mindig akadt egy, a konyhaasztal sarkánál kuporgó vézna kis alak, aki csendes áhítattal figyelte, hogyan mélyed a kés a veknibe. Így hát a tanító úr Örzsére hagyatkozott, a termetes özvegyasszonyra, aki a szomszéd portán perelt a tyúkokkal, meg a kacsákkal. Látszatra morgós egy némber volt, szigorúan kontyba szorított hajjal, […]

Tegnap volt a hanuka első napja, ma a hálaadásé. Különböző vallások, különböző kultúrák, különböző népek sajátja ez a két ünnep. Nem kívánom egyiket sem elemezni, miért, mikor és hol váltak ünneppé, de azon érdemes elgondolkodni, hogy az ünnepi bőségtálak egyes elemei, ugyan, mit is jelképeznek? Meg fogtok lepődni, mekkora is a hasonlóság, avagy az „áthallás”.  Boldog hanukát és hálaadást kívánok minden érintettnek! és  

A rapsic 69 éves volt. Mogorva, szíjas testű, nap és szél cserzette bőrű, szófukar hegyi ember. Egész életét a havasokban töltötte, az esztenásokon, hol itt, hol ott, ahova éppen a dolga szólította. Csak a csikorgó fagyok beálltával, mikor a nyájakat leterelték a téli szállásukra, húzódott le a falu szélén álló rönkházba, ami legalább olyan öreg volt, mint ő, és, ha egy ház lehet mogorva, hát akkor az olyan volt. A ház hideg volt, ezért magán tartotta a kabátját. Amióta a felesége meghalt, nemigen bajolt azzal, hogy begyújtsa a kályhát a nagyszobában. Inkább a csapdaszobában aludt, ahol volt egy jancsi-kályha, abba […]