Orsós Gazsit ugyan a keresztségben Zsigmondnak nevezték el, de ő már csak olyan Gazsira sikeredett. Közepes termetű, kerek fejű, vékony gyerek volt, sötétbarnán világló szeme meg úgy mosolygott bele a világba, mintha mindig valami huncutságon törné a fejét. Pedig dehogy volt ő huncut. Csendes, visszahúzódó fiú volt, úgy végezte el az általánost, osztálytársai tán észre se vették, hogy ott volt köztük. Mivel jó eszű fiú volt, no meg, tanárai, javítandó a statisztikát, kapacitálták is rendesen, hát beiratkozott az ipariskolába, kőműves tanoncnak.  Szép csöndben, minden feltűnés nélkül, el is végezte. Apja meg dicsekedett is mindenkinek, aki csak hajlandó volt meghallgatni, hogy […]

  Szerencse fel, szerencse le, ilyen a bányász élete… Valahogy olyan rossz érzéssel indult a munkába. Nem tudta volna megmondani, miért, csak a gyomrában érezte, hogy ez a nap valahogy más. Bori, a felesége, kócosan, alvástól duzzadt szemmel tüsténkedett körülötte. Ilyenkor szerette a legjobban, az ágymeleg, párás bőrét, nyakának illatát, legszívesebben visszabújt volna mellé, az ágyba, de a sihta, az sihta. Rakta eléje a reggelit – jó vastagot, szalonna, kenyér, tojás, kell az erő odalent – citromos teát – azt készített termoszba is, külön, hiába adtak ellátmányba ásványvizet, csak más az. Tízórait csomagolt a patentzáras bádogdobozba, gumi kéderrel záródott, a […]

A tanító úr egy dombra húzó kis utcácskában lakott, magányosan. Nem mintha ez lett volna a szándéka, de valahogy úgy alakult, hogy elkopott mellőle élete párja. Sok volt neki a javítandó dolgozat, meg az, hogy a tanító úrnak túl nagy szíve volt, hazahordott mindenféle éhenkórász gyereket. Hacsak rövid időre is, de mindig akadt egy, a konyhaasztal sarkánál kuporgó vézna kis alak, aki csendes áhítattal figyelte, hogyan mélyed a kés a veknibe. Így hát a tanító úr Örzsére hagyatkozott, a termetes özvegyasszonyra, aki a szomszéd portán perelt a tyúkokkal, meg a kacsákkal. Látszatra morgós egy némber volt, szigorúan kontyba szorított hajjal, […]

Tegnap volt a hanuka első napja, ma a hálaadásé. Különböző vallások, különböző kultúrák, különböző népek sajátja ez a két ünnep. Nem kívánom egyiket sem elemezni, miért, mikor és hol váltak ünneppé, de azon érdemes elgondolkodni, hogy az ünnepi bőségtálak egyes elemei, ugyan, mit is jelképeznek? Meg fogtok lepődni, mekkora is a hasonlóság, avagy az „áthallás”.  Boldog hanukát és hálaadást kívánok minden érintettnek! és  

A rapsic 69 éves volt. Mogorva, szíjas testű, nap és szél cserzette bőrű, szófukar hegyi ember. Egész életét a havasokban töltötte, az esztenásokon, hol itt, hol ott, ahova éppen a dolga szólította. Csak a csikorgó fagyok beálltával, mikor a nyájakat leterelték a téli szállásukra, húzódott le a falu szélén álló rönkházba, ami legalább olyan öreg volt, mint ő, és, ha egy ház lehet mogorva, hát akkor az olyan volt. A ház hideg volt, ezért magán tartotta a kabátját. Amióta a felesége meghalt, nemigen bajolt azzal, hogy begyújtsa a kályhát a nagyszobában. Inkább a csapdaszobában aludt, ahol volt egy jancsi-kályha, abba […]

Most egy kicsit zavarban vagyok… Nem hagyhatom ki a kanadai whiskyt, hiszen nagyhatalom ebben a szakmában. De sajnos sajátos törvényei miatt nem tartottam igazi whiskyfőzőnek őket. A kanadai szabályozás megengedi, hogy keverhetnek és kevernek is semleges alkoholt az italhoz. Így nem „tiszta” whiskyt állítanak elő. Persze ez egyáltalán nem gátolja a karrierjét, sőt talán segíti is. Ezúttal többet kell a szakirodalomhoz fordulnom, ezért elnézést kérek. Már 1700-as években főztek itt whiskyt, hiszen az ír és skót bevándorlók ide is hozták magukkal a technikát. Azt talán már leírtam, hogy a skótokat hét ír klán fiaitól származtatják. Így tehát tulajdonképpen minden whisky […]

Homage a’ R. Chandler Az irodám ablakán túl egész Los Angeles egy őrjítő ragyogás volt. Ez még nem lett volna baj, de a ragyogáshoz őrjítő meleg is társult, ami úgy a hátamra tapasztotta az ingemet, mintha második bőröm lett volna. Tiszta szerencse, hogy az ablakokra tapadt három-négyévnyi mocsok némiképpen tompította a fejfájdító ragyogást. De lehet, hogy nem is ettől fájt a fejem. Ezt abból gondolom, hogy ahogy ott álltam, és szokásomhoz híven nem csináltam semmit, érezhetően tiszta scotch-ot izzadtam ki magamból, szerintem kétszer annyi felületen, mint amennyim volt. A dupla üvegek közül egy mumifikálódott lepke nézett rám. Én visszanéztem rá, […]

Így a hatodik X után jó néha visszalapozni. Magyarországon, Budapesten vannak helyek, ahová képtelen vagyok elmenni. Ha csak arra utazom, akkor is könny szökik a szemembe. Visszaperegnek a régi élmények, események, amelyek megtörténtek velem. Azt mondják, veszíteni tudni kell. Tanulgatom, de nem sikerül. Sok évig abban a házban dolgoztam, különféle minőségben, napjaimat ott töltöttem. Az ott megtapasztaltakról nem kronológiai sorrendben, több részben számolok be. Alcim: Hirlapkiadó Vállalat, Budapest VIII., Blaha Lujza tér Budapest legforgalmasabb tere. Igen, ebben a videóban még látni a régi Nemzeti Színházat, amit elbontottak. Sokat elmond a közhangulatról és közállapotokról, hogy amikor egy évvel a tervezett robbantása […]

Az elmúlt időszakban veszítettem el, akkor ezt nem jeleztem felétek fájdalmam miatt befelé fordulva önmarcangolásomban, de most itt az idő, hogy e lelki tehertől megszabaduljak legalább részben. Igen, gyermekemről van szó. Élettársammal közös gyermekünkről. Óriási lelki törést okozott, amelyet máig sem tudtam feldolgozni, és nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e rá. Nem járok temetőbe, hiszen nem ott él és nyugszik, hanem lelkemben. Fájdalmamat néhány kiemelt sor szemléltetheti talán, bár ezeket is haloványnak tartom, mert nem képesek kifejezni elkeseredettségemet, a tátongó űrt. Halotti beszéd Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. Ismertük őt. Nem volt nagy és […]

Az idei október 23.-án mely nemzeti ünnepeink egyike, még mindig nem váltak teljesen érthetővé dolgok. Anno a rendszerváltás utáni években létrejött több olyan bizottság is, melynek az lett volna a feladata, hogy a múlt tisztázatlan történéseit feltárja. Ezek sem részben, sem sehogy nem valósultak meg. A történelmi levéltárban őrzött dokumentumok egy része meg lett semmisítve ( a rendszerváltás után vagy közben, mai napig vitatott) illetve „nemzetbiztonsági” okokra hivatkozva évtizedekre titkosítva lett. Milyen nemzet az olyan, mely fél szembenézni a múltjával? Mert a múltból lesz a jelen és jelenből a jövő. Ez utóbbi erősen megkérdőjelezhető jelen dolgok állása mellett. Manapság azért […]

Már rég óta együtt voltak  ketten, az ember és a kutya. Az ember Ember volt, a kutya Kutya. A kutya ugyan nem tudta, hogy ő Kutya, de az Ember mindig így szólította. Nem is volt más neve. Nem éltek se jól, se rosszul. Leginkább csak éltek. Hol itt, hol ott. Az embernek volt egy jó meleg hálózsákja, ha nagyon mord volt az idő, hát abba kucorodtak össze ketten, egymást melegítve. A kutya az ember hasához bujt, az ember meg, olyan fél karéjban, a kutya köré görbült, óvón. Az embernek akadt mindig annyi, hogy ehettek. Se jól nem laktak, se nem […]

Annak idején, az ellenszek.hu oldalán Szemenyei-Kiss Tamás tollából közöltem egy sorozatot ’56 didergő lángjai címmel. Egyik cikke Wittner Mária nem éppen felhőtlen „forradalmi” tevékenységéről szólt. Akkor ott is – de gyanítom, mivel Tamás írása a KMH-n is megjelent – meg ezen a fórumon is – hogy finoman fogalmazzak – nem éppen kedveskedő kommentek jelentek meg ’56 feltétlen „elemzőitől”, annál is inkább, mivel a cikk megjelenése Wittner Mária parlamentbeli kitöréseinek és zászlóanyai otrombaságainak következménye volt. Most alkalmam van közölni egy másik kortárs, Asperján György visszaemlékezését, melynek nem mellékes szereplője Wittner. „Azon kevesek közé tartozom, akik Wittner Máriát már 56 viharos napjaiból […]

A nadrágos ember a pesti személyről szállt le, úgy este hat óra körül. Csak azért körül, mert Józsi bá’nak, aki épp arra szekerezett, nincsen órája, a pesti személyről meg nemigen szoktak leszállni errefelé, így csak annyi biztos, hogy a pesti személlyel, és hat óra körül volt, mert hát, a pesti személy az idő tájt szokott beszuszogni. Nadrágos embernek meg azért volt nadrágos, mert szép, hajtókás, élére vasalt nadrágot viselt, zakóját meg csak úgy, a karjára dobta. Errefelé a férfinép ilyesmit nem nagyon viselt. Na, nem nadrágot, hanem abból a vasalt fajtát. Cejg, kitérdelt kord, esetleg valami munkásnadrág, ilyesmi járta. A […]

Szóltál, hogy húzzam ki magam, hogy ne csoszogjak én pedig hajlottabb lettem és jobban csoszogtam, aztán kérdezted, hogy miért remeg a kezem, és szóltál, hogy ne egyem le magam, aztán kikísértél a kertbe, betakartál az őszi napsütésben, délben megetettél és este kezembe adtad az altatót, aztán jól állt az új ruhád, a fekete, és már aludni is tudtál, az arcod kisimult, nézted a férfiakat és nem találtál olyat, aki után jó szívvel törölnéd a lepisilt WC deszkát, aztán egyszer a temetői padon ültél, és arcodon mosoly suhant át, én pedig boldog voltam, mert tudtam, hogy  eszedbe jutott, milyen volt az […]

Vagy inkább elvagyok. Nem sietek sehová, nincs miért. Néha kijövök ide, tudja, itt olyan nyugalom van, csend és békesség. Elmesélem az asszonynak, mi fontos történt, néha azt is, ami nem is volt fontos. Had tudjon ő is a dolgokról, amik mostanában idefönt történnek. Csak az a baj, hogy nem válaszol. Pedig mindenről megvolt a véleménye, hajaj, de tudta mondani! Amúgy jó asszony volt a drága, csak a nyelve, na, az alaposan fel volt vágva! Biztos, hogy kétszer állt sorba, amikor a beszélőkét osztották. Ha meg sörszagot érzett rajtam, akkor minden voltam, csak ministránsfiú nem. Pedig amúgy nem kocsmáztam, de a […]