Relativizálja-e a holokausztot, ha más népek ellen elkövetett népirtások összefüggésében tanulmányozzuk és beszélünk róla? Ez volt az egyik, de nem az egyetlen izgalmas kérdés, amit az amerikai Norman Naimark professzor Edmontonban, az Albertai Egyetemen október 16-án tartott előadásán feltett.

Zipernovszky Kornél tudósítása

A Stalin’s Genocides című könyve óta Naimark professzor nem csak hogy prominens történésznek számít, hanem egyenesen kiugró nemzetközi tekintélynek. Jelenleg a Kelet-európai történelem professzora a Stanfordon, ugyanitt korábban vezette az Orosz és Kelet-európai Tanulmányok, valamint a Történelem tanszékeket. Korábban a Hoover Institution, valamint a Boston University és a Harvard munkatársa volt, Európában is éveket töltött kutatással és oktatással, könyvei közül a Fires of Hatred alapozta meg hírnevét.

Naimark professzor a Toby and Saul Reichert Holocaust Lecture sorozat vendége volt, amelyet a Wirth Institute for Austrian and Central European Studies szervez. Ez a nemzetközi társadalomtudományi interdiszciplináris intézet több mint egy évtizede működik, osztrák kezdeményezésre jött létre, tevékenységéhez azóta jelentősen hozzájárult a magyar, valamint a cseh, a horvát, lengyel, a szlovák és a szlovén állam, együtt ezeknek a népeknek a kanadai emigráns közösségeivel.

Az előadás elején a professzor emlékeztetett rá, hogy a népirtás meghatározása új keletű, ráadásul nem sokan tudják, hogy a terminust is egy embernek köszönhetjük. A lengyel zsidó jogász, Raphael Lemkin (1900–1959) az USA-ban dolgozva 1943-ban határozta meg a fogalmat (genos+…cide). Személyes sorsa és a világpolitika egyaránt hatott arra, hogy Lemkin definíciójából, amely első formájában nem csak a faji, nemzeti és vallási alapon elkövetett népirtást, hanem a politikai és társadalmi csoportok ellen elkövetetteket is tartalmazta, az utóbbiak végül nem kerültek be az 1948-as, történelmi jelentőségű ENSZ-közgyűlési határozatba. Erős, konok szovjet nyomásra húzták ki ez a két kritériumot a tervezetből. A mai Fehéroroszág területén született Lemkin egyébként a náci fenyegetés elől menekülve hagyta el akkori lakhelyét, Németországot, de fiatal jogászként már tanulmányozta az örmény népirtást.

Naimark világos érveléssel, a nagyközönség számára is tökéletesen érthetően járta körül azt a kérdést, hogy a történettudományban vizsgálható-e a holokauszt a korábbi és későbbi népirtások (az amerikai őslakosok kipusztítása, az örmény népirtás, az ukrajnai éhínség, a kambodzsai rémuralom, Srebrenica, Ruanda és más tragédiák) kontextusában? Határozott és kellően alátámasztott válasza szerint igen. Ám a holokauszt nem csak számszerűségében és szervezettségében tér el a többi szégyenletes tragédiától, hanem abban is, hogy ekkor a zsidóság végletesen élte meg, hogy teljes mértékben és sorsszerűen áldozattá vált. Éppen a „választott népnek” a történelem során oly sokszor kellett újra és újra az elpusztítására irányuló fenyegetéssel szembesülni.

A nürnbergi perekben annak ellenére, hogy előfordul a népirtás fogalma, nem erre alapozva születtek meg az ítéletek, de azért azóta ez az első számú hivatkozási alap a nemzetközi jogban és diplomáciában. Naimark szerint a Hágai törvényszék jogászainak és bíráinak ezerszer ezernyi oldalt kitevő bizonyításai és érvelései rengeteg izgalmas adalékot adnak a következő generációk genocídium-kutatásaihoz. Sajnos a gyakorlattá vált ítélkezést Lelkin már érte meg, ráadásul elfeledetten és szegénységben halt meg

Viszont időközben a holokauszt túlélőinek, Izrael állam létrejöttének és a (nyugat-) német nemzeti önvizsgálatnak köszönhetően a holokausztról alkotott ismeretek széles körben elterjedtek. A holokauszt tagadása a legtöbb fejlett európai országban bűnnek számít. Az utóbbi évtizedekben a német önvizsgálat, a Vergangenheitsbewältigung nagyon messzire jutott. Az utóbbi tanév felét Németországban töltő, (mint az előadás végén felfedte) zsidó származású amerikai professzor azt is megkockáztatta, hogy egy kicsit túl messzire. Ugyanis alaposan végiggondolták, hogy mi minden kell ahhoz, hogy ez a szörnyűség ne történhessen meg soha többé. A holokauszt témája mind a mai napig nagyon erősen jelen van a közbeszédben, a médiában és az oktatási rendszer egészében. Viszont ez az attitűd odáig jutott, hogy elveti a holokauszt egy lapon említését más tragédiákkal. Holott a történeti kutatás, például a Naimark által is behatóan tanulmányozott Himmler-féle levéltári anyag megmutatja, hogy a náci antiszemitizmus a „végső megoldást” valójában leginkább a zsidók vagyonának megszerzése érdekében erőltette. Tehát a népirtás indítékai között nem csak ideológiai és faji-vallási, hanem szociális szempontok is szerepeltek. Az ukrán népirtás példája ennél is eklatánsabb, a politikai és a nemzeti megfontolás mellett a sztálini rendszer gyilkos bosszúja az – erőltetett kollektivizálást elutasító – ukrán parasztok ellen irányult. Ugyanakkor történészként Naimark megjegyezte, hogy az örmény népirtás társadalmi és más aspektusai ugyancsak sok társadalomtörténeti tanulsággal bírnak.

Az Egyesült Államokban tanító történészként, nem mellesleg gyakorló apaként Naimark azért jobban örülne annak, ha a diákok és egyetemisták nem csak a holokausztról rendelkeznének viszonylag széles ismeretekkel, nem csak azt tudnák, hogy ki volt Himmler, hanem azt is, hogy ki volt Bismarck ­– fejtegette előadása után kérdésekre válaszolva az előadó, hozzátéve, hogy országa és Németország alapvetően jó úton jár ebben a tekintetben, szemben például Ausztriával, amelynek még sok tennivalója ez ügyben. Politikai állásfoglalásra ugyan nem volt hajlandó, de azért azt elmondta, hogy nem tartja különlegesen fontosnak, hogy például az USA nyilatkozatban ismerje el az örmény népirtás tényét – ugyanakkor éllel említette hazáját azért, amiért csak ’86-ban ratifikálta az ENSZ-határozatot a népirtásról. Továbbá azokkal a – többek között – zsidó  tudósokkal és értelmiségiekkel ért egyet, akik régóta sürgetik a népirtás fogalmának tágabb kodifikálását a nemzetközi jogban. Persze parttalnná válhat, ha szinte minden etnikai közösség igyekszik saját múltjának nagy tragédiáját népirtásként beállítani.

Bár valóban igyekezett kizárólag történészként állást foglalni, egy kis ellentmondás azért felfedezhető volt Naimark érvelésében. Egyrészt megengedő volt az állami vezetők és államok – szerinte inkább szimbolikus jelentőségű ­– dekrétumairól beszélve, mondván inkább (nemzetközi) bírósági és politikusi feladat az ilyen témájú állásfoglalás. Azonban legkésőbb a „magyar kérdés” ENSZ-beli sorsának alakulása óta tudjuk, egyes állásfoglalások legalább vigaszt, reményt nyújthatnak a túlélő áldozatoknak. Viszont a professzor határozottan kijelentette, a historia est magistra vitae antik elvének jegyében, hogy szembe kell nézni a megtörtént népirtások tényével, társadalmi párbeszédet kell folytatni és ismereteket kell terjeszteni az emberiség ellen elkövetett bűnökről, a társadalmi önvédelmi reakciókat és a kollektív emlékezetet kondícióban kell tartani, hogy többé ne történhessen meg a „bűnök bűne”.

Zipernovszky Kornél