Minden újságolvasó ember tudja, hogy a kormányzat egyik szerve, az ún. KEHI vizsgálatot indított azok ellen a nem kormányzati szervezetek (NGO-k) ellen, amelyeket a norvég állam támogat anyagilag, illetve az ellen a magyarországi alapítvány (az Ökotárs) ellen, amely a pályázati kérelmeket elbírálja. A norvég diplomácia (és más nyugati meg nemzetközi intézmények) képviselői világossá tették, ami különben is világos: mivel itt nem magyarországi közpénzekről van szó, ezért az egésztől a KEHI-nek (a továbbiakban röviden: Orbánnak) az orra fokhagymás, a vizsgálat jogellenes úgy, ahogy van.

A Védegylet, a NaNe, a TASZ, a K-Monitor, a PATENT Egyesület, az Autonómia Alapítvány stb. a legeslegjobb magyarországi intézmények közé tartozik: a társadalom büszke lehet rá, hogy léteznek, működnek – egyszerűen nélkülözhetetlenek, ma főleg bennük mutatkozik meg boldogtalan hazánk jobbik énje. Mi sem jellemzőbb, mint hogy egy távoli – még csak az Európai Unióhoz se tartozó – ország kormányzata támogatja őket, s a magyar állam még ezt se akarja megengedni.

Amikor az ember már-már azt hitte volna, hogy a mindennapi disznóságok már nem tudják fölháborodásra késztetni, íme: a KEHI (röviden: Orbán) bebizonyítja, hogy soha nem szabad belefáradni a fölháborodásba és a tiltakozásba, és megunni a fölháborodást és tiltakozást maga is disznóság.

A legfrissebb ÉS-ben ezt írja György Péter: „Ha valaki azt hiszi, hogy a Trafó, Jurányi [Inkubátor]ház, Táp Színház, Krétakör, Káva, Maladype, Pintér Béla Társulat, Stúdió K, Tünet együttes, Szputnyik Társulat, No Kredit Szabadegyetem, Artpool, ArtPortal, Labor, acb Galéria, 2B Galéria, FUGA, HAP Galéria…, tranzit.hu, Kisterem Galéria, Szabad Művészek, JAK, FISz, Fordítóház, Szépírók Társasága csoportjaiból összeálló hálózati kultúrát és intézményrendszert lecserélheti, illetve figyelmen kívül hagyhatja, az tényleg súlyosan téved, illetve beláthatatlan károkat okoz az országnak, a kortárs társadalomnak.” Az igaz, hogy aki (röviden: Orbán) „le akarja cserélni” (értsd: meg akarja semmisíteni) mindezeket, kárt okoz a társadalomnak, de nem téved. Aki mindezeket – és a norvég alap által támogatott intézményeket – el akarja tiporni, remekül céloz.

Ugyanis ez az igazi ellenzék.

(Nem helyes ezt „civil szférának”, „civileknek”, „civil szektornak”, „civil szervezeteknek” nevezni [hogy a „civilkedés” névre hallgató nyelvi, szemantikai szörnyszülöttről ne is szóljunk] – nem véletlen, hogy ezek a kifejezések a magyaron kívül egyetlen más nyelvben sem ismeretesek – , hiszen a civil társadalom fogalmába minden önkéntes-szerződéses egyesülés beletartozik, Hegel szerint pl. a politikai pártok, a nyilvánosság és a piac, és a civil társadalomba tartoznak a médiák, továbbá az érdekképviseletek: a szakszervezetek, szövetkezetek stb. Magyarországon az NGO-kat, a nem kormányzati szervezeteket nevezik „civil”- nek, ami a politikaellenes és így antidemokratikus közszellemből származó, sajnos jellegzetes aberráció.)

Oroszországban is fontosabb eleme az ellenzéknek a Pussy Riot, mint az ilyen-olyan vacak pártocskák.

A szabad hálózatok – amelyek Magyarországon egyedül képviselik és védelmezik a represszív-diktatúrás államrend és a fékét vesztett tőkeuralom áldozatait: a szegényeket, a nőket, a melegeket, a leszbikusokat, a transzneműeket, a romákat, a menekülteket, a munkanélkülieket, a hajléktalanokat, a bántalmazott nőket és gyerekeket, a kiszolgáltatott diákokat és fiatal értelmiségieket (bár a politikai üldözötteket sajnos még nem), amelyek egyedül szállnak szembe a rasszizmussal, az etnicizmussal, az újfasizmussal, az antiszemitizmussal, a xenofóbiával, a szexizmussal, a homofóbiával, az idősek megvetésével, a szomszéd népek ellen irányuló sovén propagandával, az irredentizmussal (bár ez utóbbiakkal nem elég szilárdan) stb. – az egalitárius és emancipatorikus politika egyedüli letéteményesei ebben az országban.

(Szomorú, hogy a parlamenti és helyhatósági politikában – egyes személyek és kisebb csoportok dicséretes, ám részleges kivételével – ilyesmi alig észlelhető: de hát ez a helyzet.)

Mint mindig, Orbán (röviden: Orbán) éles szemmel ismeri föl, hogy honnan fenyegeti veszély. Vannak tevékeny – főként fiatal – emberek, akik nem pusztán tiltakoznak, hanem bizonyos enklávékban szabad, egyenlő, biztonságos, transzparens, szimmetrikus viszonyokat teremtenek, képesek enyhíteni a szenvedést azok körében, akiket Untermensch-nek tekint az autoritárius, elnyomó, állampárti jobboldal (röviden: Orbán). Szét kell őket kergetni, meg kell őket félemlíteni, ki kell őket éheztetni, külföldre kell őket kergetni! Ez az utolsó roham: azok ellen, akik a még úgy-ahogy, csonkult, rozsdásodó romjaiban fönnmaradt társadalmi autonómia utóvédjét jelenthetik.

Mi ennek a legújabb repressziónak a módszere?
Az ócska vagy – ha tetszik – klasszikus módszer: idegennek vagy idegen ügynöknek kell őket föltüntetni, amint ezt már Hitler és Sztálin is tudta – akivel egyáltalán nem akarjuk (ó, nem) azonosítani a magyarországi tekintélyelvű, nemzeti jobboldalt (röviden: Orbánt), isten őrizz. Füvező-fröccsöző, vézna, zsidó beütésű s oly kevéssé heteronormatív radikálisok a romkocsmákban – akiket „posztmodernnek” neveznek a szoci teoretikusok (politológusok?), akik sohase tudják, mi a divat (a „posztmodern” divat úgy az ezredforduló tájékán járt le végképp) – , akiket a judeobolsevik-judeoliberális-skandináv-benelux világösszeesküvés finanszíroz: ez a legújabb ellenség. Tökre igazuk van. Csakugyan ez az ellenség. De – szemben a műveletlen, tájékozatlan és elmaradott (de minimum outdated) ballib-szoclib maradékkal – a sovén-etnicista-szexista-represszív jobboldal (röviden: Orbán) pontosan tudja, hogy az egalitárius élmény(és ennek az élménynek a megteremtése, megszerzése és élvezete a szabad hálózatok diadala) számára halálos veszedelem.

Egalitárius és emancipatorikus eszmények léteztek korábban is, de élmények, tapasztalatok alig. Az eszmény és az élmény együttállása – ezt nevezték hajdan MOZGALOMnak – a valóságban opponálja a Nemzeti Együtt-hülyülés Rendszerét. Ezért annyira lényeges, hogy a szabad hálózatok mind feministák.

A feminizmus pl. ugyanis nemcsak ideológiai-politikai-filozófiai irányzat, hanem mindenekelőtt életforma.

Fölszámolja a polgári társadalomnak azt a mérgező előítéletét, amely szerint lehetséges (sőt: érvényes) egalitárius köz- és polgári jog, de az államtól független „társadalomban” és magánéletben/magánerkölcsben megengedett a hierarchia, az elnyomás és az erőszak (illegitim kényszer). Amely szerint aki nem jogalany (pl. gyerek), azt szabad bárhogyan irányítani, vezetni, alakítani, ahogyan az az elnyomás ágenseinek tetszik. A feminizmus mint életforma és kultúra ennek a tagadása: ezért gyűlölik ennyire a nép ellenségei.

Az elszántan egyenlőségellenes jobboldali rezsim – amely képes volt mindennemű tiltakozás megkockáztatása nélkül bevezetni a szociális segélyezés helyett a büntető jellegű kényszermunkát („közmunkát”), s ennek révén megtorolni a redisztribúciós balszerencsét – létérdeke az egalitárius és emancipatorikus politikának mint élménynek, tapasztalatnak, életstratégiának az elfojtása. Ezért kell a fölszabadító, védelmező, megengedő, részvétteli, együttérző, képzeletgazdag, inventív, innovatív szociális, politikai, művészi és filozófiai praxisokat szétbarmolnia.

A kormányzat taktikája nem ostoba, hanem gonosz.

Ha nem lázadtok ellene, meg fogtok dögölni.

TGM

 a cikk eredetije http://dinamo.blog.hu/2014/06/20/az_utolso_roham_128 oldalán jelent meg.