A pénzkereskedelem – merthogy ez az elsődleges munkájuk a pénzintézeteknek – is nagyjából abból áll, mint más áru adás-vétele: olcsóbban venni, drágábban eladni. A pénz azonban érzékeny jószág, romlandóbb, mint a feltört nyerstojás.
Banánköztársaság. Időben kellett volna euróra váltanunk

Első kötelességünk, hogy a sorozatcímmé avanzsált citátumhoz kitegyük az idézőjelet, hiszen a mondás Rejtő Jenő egyik művéből való. De folytassuk társunk, Edgar Swan felszólítására kibeszéletlenségeink sorát.

Devizahitelek – devizahitelesek

Hazánk népének nagy többsége a mai napig úgy képzeli a bankokat, bankárokat, ahogyan az ötvenes évek elején a Ludas Matyi címlapján ábrázolták: pocakos, cilinderes ember ül egy zsák pénzen, vastag szivarral a szájában és kárörvendően röhög. Azok is, akik nem is éltek akkoriban.

A pénzkereskedelem – merthogy ez az elsődleges munkájuk a pénzintézeteknek – is nagyjából abból áll, mint más áru adás-vétele: olcsóbban venni, drágábban eladni. A pénz azonban érzékeny jószág, romlandóbb, mint a feltört nyerstojás, de erről később.

A klasszikus hitelezés is rég a múlté: amikor a bank a betétesei pénzét kölcsönözte kamatért, és ennek egy részét engedte át a betéteseknek. A pénznek éppúgy keresik a piacát, mint bármi másnak, így az ígéretes helyekre a bankok kölcsönt vesznek fel, hogy tovább tudják adni azt magánembereknek, vállalkozásoknak. Magyarország 2001-2008 táján jó piacnak látszott: az általános tőkeszegénység élénk keresletet teremtett, a viszonylag jó gazdasági helyzet meg a pénzkínálatnak kedvezett.

Árnyalja a képet, hogy többféle pénznem létezik a nemzetközi pénzkereskedelemben: egy állam (unió) keretén belül az ember a valutát használja, és ha más fizetőeszközt vesz igénybe, akkor devizája van. A devizahiteleseknek egy bajuk van: hogy nem devizahitelesek, hanem devizaalapú forinthitelesek.

És ebbe játszik bele a politika – ezúttal a monetáris politika –, amikor egy állam eldönti, hogy mi a fontos: hogy a pénze (valutája) a más pénzekhez viszonyítva „erős” legyen, vagy az, hogy olcsón (alacsony kamatok mellett) jusson a pénz a magánemberekhez és a gazdaságba. Amikor 2001 táján az első Orbán-kormány „kitalálta” a devizaalapú forinthiteleket, még az „erős” forint mellett tette le a voksát, olyannyira, hogy a Magyar Nemzeti Bank (MNB) még általa kinevezett elnöke idejében 12, majd óvatosan csökkentve 9 százalék körüli volt az alapkamat, ami a pénz kiskereskedelmébe kerülve 20-22 százalékos hitelkamatokat jelentett. Eközben a nemzetközi pénzpiacon zuhantak a kamatok – például a jent és a svájci frankot 0,5-1 százalékért adták, de az euróért se kértek többet 2 százaléknál.

Naná, hogy a magyar bankok is kaptak az alkalmon: hitelre szinte korlátlan volt az igény. Felvették tehát a svájci frank, meg az euró kölcsönöket, és 5-6-7 százalékért adták tovább magánembereknek, cégeknek. A csavar ebben ott volt – én ma sem tudom eldönteni, hogy igaza van-e Róna Péternek, aki szerint ezek „minőséghibás” banki termékek voltak, vagy csak sima üzleti fogás –, hogy amíg a bankok a devizában felvett hiteleiket adták tovább az ügyfeleknek, azok forintban (tehát valutában) törleszthettek. Sőt volt egy klauzula a szerződésekben, hogy csak forintban törleszthetők e hitelek. Meg még az apró betűs feltételek között olyasmi, hogy a valuta és a deviza árfolyamok összes változásának következményét az adós viseli. Ez utóbbi feltétel a magyar fogyasztóvédelem állapotaira is érdekes fényt vet, amely nem átall a szaloncukor minőségén rugózni, de a pénzkereskedelemben még nem hallatta a hangját.

És akkor jött a 2008-as krach, megbüdösödött a tojás. Pontosabban olyan termékeket dobtak piacra a pénzintézetek (mert nemcsak bankok, hanem biztosítók, viszontbiztosítók, befektetési alapok is vastagon belejátszottak a történetbe), amelyekről már maguk sem tudták, hogy micsodák.

Akkor még a devizakölcsönből forinthitelekkel adósokat is kisebb áldozatokkal víz fölött lehetett volna tartani, ám a magyar választók egy jelentős része úgy döntött, mint a jégverést szenvedett szőlő gazdája: Lássuk uramisten, mire megyünk ketten! És letette a voksát az „unortodoxia” mellett. Lehet, hogy erről sokan nem is tudtak, de ettől nem lett könnyebb a helyzet. Igaz ugyan, hogy a piros-fehér-zöld leplek sokáig takarták (sokak számára még ma is), hogy olyanok kezébe kerül a gazdasági törvények megalkotása is, akik nemhogy nem értenek hozzá – nem érthet mindenhez az ember – hanem azt az egyszerű tényt sem vették számításba, hogy az erős akarat keveset számít a nemzetközi piacon. Azt én nem véletlennek, hanem tudatos besszre játszásnak tartom, amikor a kormánypárt két vezetője olyan kijelentéseket tett, amitől rögtön zuhant a forint néhány százalékot.
hirdetés

Az viszonylag egyszerűen belátható, hogyha az adósságom valamilyen devizában van, a bevételeim viszont valutában (forintban) keletkeznek, akkor a forintom értéke az adósságomat is befolyásolja. Így van ezzel az ország maga is, hiszen az államadósság a többi között azért sem bír csökkenni, mert a valutánk folyamatosan értéktelenedik. Nem az erős forint, hanem az infláció visszaszorítása az MNB feladata – mondta Matolcsy. Ennek az elvnek is van létjogosultsága, hiszen a gyenge nemzeti valuta versenyképesebbé teszi az exporttermékeket, nem is beszélve arról, hogy az infláció tényleg a „szegények adója”.

Csakhogy: ha az infláció amiatt csökken, mint most Magyarországon, mert pl. az ingatlanok ára zuhan, azt jelenti hogy a kutya se akar beruházni Magyarországon, még egy lakás erejéig sem, akkor ott nagyobb baj van. Méghozzá a jogállamiság, mindközönségesen a jogbiztonság teljes hiánya riaszt vissza normális embert attól, hogy pénzét kockáztassa olyan környezetben, ahol megtörtént, hogy egy egész ágazatot államosítottak, majd pár hónap múltán – törvényben meghatározva – konkrét személyek kezébe adták.

Mi köze ennek a devizaalapon eladósodott forinthiteleseknek? Nagyon is sok. Az ő hiteleik ugyanis attól lettek fizethetetlenek, hogy a forint sokat veszített az értékéből. Nem utolsósorban amiatt a gazdasági nézet miatt, amely a jelenlegi – úgy a proletárdiktatúra és a nemzeti szocializmus eszméi között szemezgető – kurzust jellemzi.

Hogy ők erre nem számítottak, vagy fogalmuk sem volt a következményekről? Bocsi, de ez magánügy. Amikor azt latolgattam, hogy ki kellene cserélni az akkor 8 éves autómat egy kevésbé használtra, világos volt, hogy a 22-29 százalékos kamatokat nem tudom vállalni. Néztem hát a csábítóbb „devizahiteleket”. És ott világosan le volt írva, hogy én ezeket nem törleszthetem devizában, csak forintban. Holott szerintem ma jobban járnának az adósok, ha megvennék a svájci frankot, eurót, és azzal fizetnék a kölcsöneiket. 2007-2008 táján már azt is látni lehetett, hogy itt egy gátlástalan és kevéssé pallérozott bugris tarol majd a pusztákon. Ha akkor valaki garantálja nekem, hogy egy konzervatív vezetés veszi át a hatalmat, gond nélkül felvettem volna azt a hitelt. Magyarországon azonban nyomokban is alig létezik konzervatív jobboldaliság. Aminek az is jellemzője, hogy a szerződéseket tiszteletben tartjuk, nem változtatunk törvényi úton-módon, mert csak.

A „devizahiteleseknek” tehát nem azon kéne rugózniuk, hogy fizesse meg a közösség az általuk bebukott kockázatot, hanem azon, hogy Magyarország kerüljön már ki a bóvli kategóriából. Mert nemcsak az ország, hanem az itt működő bankok is megszívták ezt a bóvli-kategóriát: refinanszírozási hiteleik költsége jócskán megnőtt. Ez is combos részlete a „devizahitelek” megdrágulásának.

Ugyan miért várják el a „devizahitelesek”, hogy az egész közösség fizesse meg kockázatuk elbukásának árát? Mi több, vajon miért nem akarnak osztozni az évekig bezsebelt hasznon? Ugyanis pl. a fiam által felvett államilag támogatott kamatozású lakáskölcsön részletei mintegy 40 százalékkal voltak magasabbak 2006-2007 táján, mint a „devizahiteleké”. Jöttek is a szirénhangok, hogy váltsa át „devizahitelre”. Szerencsére nem hülye, így ma is azt a forinthitelt fizeti, amit 2003-ban felvett, változatlan részletekben.

Mondjuk az nagy kérdés, hogy ugyan miért nem csökkentek a részletei, miközben a forint alapkamata csökkent, de ez a következő kérdés.

Mert a bankok – ahogyan más vállalkozások sem – szívjóságból vagy altruista megfontolásokból üzemelnek, hanem a várható nyereség érdekében (Mellesleg: az „extraprofitot” nem is értem. Mihez képest extra az a nyereség?) Mivel a pénzkereskedelem igen érzékeny ügy, befolyásolni képes akár az emberiség többségének életét is, jogos, sőt elvárható, hogy a közösségi ügyek intézésre hivatott politika, és ennek megtestesítője, az állam, ennek feltételeit rögzítse, törvényekhez kösse.

De annak nem vagyok híve, hogy szemmel látható, ésszel érthető szerződéseket csak azért rúgjon fel bárki, mert éppen az előnyök hátrányokká váltak. Fegyelmezetten járok az immár 15 éves autómmal, de kikérem magamnak, hogy az én adómból fizessék azok elmaradt hasznát (mert nem kárát), akik képtelenek számolni. Legalább a realitásokkal.