„Öntsünk tiszta vizet a nyílt kártyák közé!” 2.

2015 január 13 12:20 de.9 hozzászólás

A pénzkereskedelem – merthogy ez az elsődleges munkájuk a pénzintézeteknek – is nagyjából abból áll, mint más áru adás-vétele: olcsóbban venni, drágábban eladni. A pénz azonban érzékeny jószág, romlandóbb, mint a feltört nyerstojás.
Banánköztársaság. Időben kellett volna euróra váltanunk

Első kötelességünk, hogy a sorozatcímmé avanzsált citátumhoz kitegyük az idézőjelet, hiszen a mondás Rejtő Jenő egyik művéből való. De folytassuk társunk, Edgar Swan felszólítására kibeszéletlenségeink sorát.

Devizahitelek – devizahitelesek

Hazánk népének nagy többsége a mai napig úgy képzeli a bankokat, bankárokat, ahogyan az ötvenes évek elején a Ludas Matyi címlapján ábrázolták: pocakos, cilinderes ember ül egy zsák pénzen, vastag szivarral a szájában és kárörvendően röhög. Azok is, akik nem is éltek akkoriban.

A pénzkereskedelem – merthogy ez az elsődleges munkájuk a pénzintézeteknek – is nagyjából abból áll, mint más áru adás-vétele: olcsóbban venni, drágábban eladni. A pénz azonban érzékeny jószág, romlandóbb, mint a feltört nyerstojás, de erről később.

A klasszikus hitelezés is rég a múlté: amikor a bank a betétesei pénzét kölcsönözte kamatért, és ennek egy részét engedte át a betéteseknek. A pénznek éppúgy keresik a piacát, mint bármi másnak, így az ígéretes helyekre a bankok kölcsönt vesznek fel, hogy tovább tudják adni azt magánembereknek, vállalkozásoknak. Magyarország 2001-2008 táján jó piacnak látszott: az általános tőkeszegénység élénk keresletet teremtett, a viszonylag jó gazdasági helyzet meg a pénzkínálatnak kedvezett.

Árnyalja a képet, hogy többféle pénznem létezik a nemzetközi pénzkereskedelemben: egy állam (unió) keretén belül az ember a valutát használja, és ha más fizetőeszközt vesz igénybe, akkor devizája van. A devizahiteleseknek egy bajuk van: hogy nem devizahitelesek, hanem devizaalapú forinthitelesek.

És ebbe játszik bele a politika – ezúttal a monetáris politika –, amikor egy állam eldönti, hogy mi a fontos: hogy a pénze (valutája) a más pénzekhez viszonyítva „erős” legyen, vagy az, hogy olcsón (alacsony kamatok mellett) jusson a pénz a magánemberekhez és a gazdaságba. Amikor 2001 táján az első Orbán-kormány „kitalálta” a devizaalapú forinthiteleket, még az „erős” forint mellett tette le a voksát, olyannyira, hogy a Magyar Nemzeti Bank (MNB) még általa kinevezett elnöke idejében 12, majd óvatosan csökkentve 9 százalék körüli volt az alapkamat, ami a pénz kiskereskedelmébe kerülve 20-22 százalékos hitelkamatokat jelentett. Eközben a nemzetközi pénzpiacon zuhantak a kamatok – például a jent és a svájci frankot 0,5-1 százalékért adták, de az euróért se kértek többet 2 százaléknál.

Naná, hogy a magyar bankok is kaptak az alkalmon: hitelre szinte korlátlan volt az igény. Felvették tehát a svájci frank, meg az euró kölcsönöket, és 5-6-7 százalékért adták tovább magánembereknek, cégeknek. A csavar ebben ott volt – én ma sem tudom eldönteni, hogy igaza van-e Róna Péternek, aki szerint ezek „minőséghibás” banki termékek voltak, vagy csak sima üzleti fogás –, hogy amíg a bankok a devizában felvett hiteleiket adták tovább az ügyfeleknek, azok forintban (tehát valutában) törleszthettek. Sőt volt egy klauzula a szerződésekben, hogy csak forintban törleszthetők e hitelek. Meg még az apró betűs feltételek között olyasmi, hogy a valuta és a deviza árfolyamok összes változásának következményét az adós viseli. Ez utóbbi feltétel a magyar fogyasztóvédelem állapotaira is érdekes fényt vet, amely nem átall a szaloncukor minőségén rugózni, de a pénzkereskedelemben még nem hallatta a hangját.

És akkor jött a 2008-as krach, megbüdösödött a tojás. Pontosabban olyan termékeket dobtak piacra a pénzintézetek (mert nemcsak bankok, hanem biztosítók, viszontbiztosítók, befektetési alapok is vastagon belejátszottak a történetbe), amelyekről már maguk sem tudták, hogy micsodák.

Akkor még a devizakölcsönből forinthitelekkel adósokat is kisebb áldozatokkal víz fölött lehetett volna tartani, ám a magyar választók egy jelentős része úgy döntött, mint a jégverést szenvedett szőlő gazdája: Lássuk uramisten, mire megyünk ketten! És letette a voksát az „unortodoxia” mellett. Lehet, hogy erről sokan nem is tudtak, de ettől nem lett könnyebb a helyzet. Igaz ugyan, hogy a piros-fehér-zöld leplek sokáig takarták (sokak számára még ma is), hogy olyanok kezébe kerül a gazdasági törvények megalkotása is, akik nemhogy nem értenek hozzá – nem érthet mindenhez az ember – hanem azt az egyszerű tényt sem vették számításba, hogy az erős akarat keveset számít a nemzetközi piacon. Azt én nem véletlennek, hanem tudatos besszre játszásnak tartom, amikor a kormánypárt két vezetője olyan kijelentéseket tett, amitől rögtön zuhant a forint néhány százalékot.
hirdetés

Az viszonylag egyszerűen belátható, hogyha az adósságom valamilyen devizában van, a bevételeim viszont valutában (forintban) keletkeznek, akkor a forintom értéke az adósságomat is befolyásolja. Így van ezzel az ország maga is, hiszen az államadósság a többi között azért sem bír csökkenni, mert a valutánk folyamatosan értéktelenedik. Nem az erős forint, hanem az infláció visszaszorítása az MNB feladata – mondta Matolcsy. Ennek az elvnek is van létjogosultsága, hiszen a gyenge nemzeti valuta versenyképesebbé teszi az exporttermékeket, nem is beszélve arról, hogy az infláció tényleg a „szegények adója”.

Csakhogy: ha az infláció amiatt csökken, mint most Magyarországon, mert pl. az ingatlanok ára zuhan, azt jelenti hogy a kutya se akar beruházni Magyarországon, még egy lakás erejéig sem, akkor ott nagyobb baj van. Méghozzá a jogállamiság, mindközönségesen a jogbiztonság teljes hiánya riaszt vissza normális embert attól, hogy pénzét kockáztassa olyan környezetben, ahol megtörtént, hogy egy egész ágazatot államosítottak, majd pár hónap múltán – törvényben meghatározva – konkrét személyek kezébe adták.

Mi köze ennek a devizaalapon eladósodott forinthiteleseknek? Nagyon is sok. Az ő hiteleik ugyanis attól lettek fizethetetlenek, hogy a forint sokat veszített az értékéből. Nem utolsósorban amiatt a gazdasági nézet miatt, amely a jelenlegi – úgy a proletárdiktatúra és a nemzeti szocializmus eszméi között szemezgető – kurzust jellemzi.

Hogy ők erre nem számítottak, vagy fogalmuk sem volt a következményekről? Bocsi, de ez magánügy. Amikor azt latolgattam, hogy ki kellene cserélni az akkor 8 éves autómat egy kevésbé használtra, világos volt, hogy a 22-29 százalékos kamatokat nem tudom vállalni. Néztem hát a csábítóbb „devizahiteleket”. És ott világosan le volt írva, hogy én ezeket nem törleszthetem devizában, csak forintban. Holott szerintem ma jobban járnának az adósok, ha megvennék a svájci frankot, eurót, és azzal fizetnék a kölcsöneiket. 2007-2008 táján már azt is látni lehetett, hogy itt egy gátlástalan és kevéssé pallérozott bugris tarol majd a pusztákon. Ha akkor valaki garantálja nekem, hogy egy konzervatív vezetés veszi át a hatalmat, gond nélkül felvettem volna azt a hitelt. Magyarországon azonban nyomokban is alig létezik konzervatív jobboldaliság. Aminek az is jellemzője, hogy a szerződéseket tiszteletben tartjuk, nem változtatunk törvényi úton-módon, mert csak.

A „devizahiteleseknek” tehát nem azon kéne rugózniuk, hogy fizesse meg a közösség az általuk bebukott kockázatot, hanem azon, hogy Magyarország kerüljön már ki a bóvli kategóriából. Mert nemcsak az ország, hanem az itt működő bankok is megszívták ezt a bóvli-kategóriát: refinanszírozási hiteleik költsége jócskán megnőtt. Ez is combos részlete a „devizahitelek” megdrágulásának.

Ugyan miért várják el a „devizahitelesek”, hogy az egész közösség fizesse meg kockázatuk elbukásának árát? Mi több, vajon miért nem akarnak osztozni az évekig bezsebelt hasznon? Ugyanis pl. a fiam által felvett államilag támogatott kamatozású lakáskölcsön részletei mintegy 40 százalékkal voltak magasabbak 2006-2007 táján, mint a „devizahiteleké”. Jöttek is a szirénhangok, hogy váltsa át „devizahitelre”. Szerencsére nem hülye, így ma is azt a forinthitelt fizeti, amit 2003-ban felvett, változatlan részletekben.

Mondjuk az nagy kérdés, hogy ugyan miért nem csökkentek a részletei, miközben a forint alapkamata csökkent, de ez a következő kérdés.

Mert a bankok – ahogyan más vállalkozások sem – szívjóságból vagy altruista megfontolásokból üzemelnek, hanem a várható nyereség érdekében (Mellesleg: az „extraprofitot” nem is értem. Mihez képest extra az a nyereség?) Mivel a pénzkereskedelem igen érzékeny ügy, befolyásolni képes akár az emberiség többségének életét is, jogos, sőt elvárható, hogy a közösségi ügyek intézésre hivatott politika, és ennek megtestesítője, az állam, ennek feltételeit rögzítse, törvényekhez kösse.

De annak nem vagyok híve, hogy szemmel látható, ésszel érthető szerződéseket csak azért rúgjon fel bárki, mert éppen az előnyök hátrányokká váltak. Fegyelmezetten járok az immár 15 éves autómmal, de kikérem magamnak, hogy az én adómból fizessék azok elmaradt hasznát (mert nem kárát), akik képtelenek számolni. Legalább a realitásokkal.

9 hozzászólás

  • A devizahitelesek „kártalanításával” ugyanaz a bajom, mint a gazdatüntetésekkel, és a baumax-tüntetéssel, és a hasonlókkal.

    Aki kérem ki megy a tőzsdére vagy más kockázati befektetést eszközöl (a mezőgazdaság mindig is ilyen volt) az vegy tudomásul, hogy a kockázati befektetés erről szól. Nagyot lehet vele kaszálni (ha nálam terem a retek, de sehol másutt az országban), és lehet baromi nagyot bukni (ha az árfolyamokat elcseszi Szijjártó és Kósa).
    Ez van. Ha valaki ezt nem képes kezelni, az ne ilyen befektetést eszközöljön, hanem menjen szenet lapátolni. Olcsó pénz nincs. Valahol meg kell fizetni az árát. Egyes esetekben a kockázati felárban.

  • Andy Mage: azonban a kockázatai felárat mintha a kormányzat generálta volna!!

  • a magyar penzugyi helyzetre leginkabb ez a ki szojatek jellemzo!!
    „csiribi-csiriba tejoisten!
    nem hogy lof@sz de lo sincsen”-
    ugye hogy igaz??

  • Teljesen mindegy, hogy ki generálja a kockázati felárat: azt annak kell megfizetni, aki a hasznát húzta. Kocsit vett, házat épített, hitelt adott. A kormány dolga az lenne pl., hogy a bankok körmére nézzen, milyen feltételeket szab egy kölcsönhöz. Például: úgy tudom, a kölcsönök törlesztésénél a bankok minden egyes részletnél felszámolták a valuta-deviza átváltási költséget, ami nem kevés. Holott ők forintot adtak, nem devizát. Az, hogy ezt a forintkölcsönt devizahitelből nyújtották, magánügyük: ennek a kockázatát nekik kellene viselniük, és ez nem azonos az árfolyamkockázattal. Ugyanakkor szolidaritást sem vetem el azokkal, akik saját hülyeségük folytán kerültek nehéz helyzetbe. Rajtuk segíthetne az „elsétálás joga” vagy a magáncsőd intézménye.
    Nem véletlenül választottam Rejtő mondását sorozatcímnek. Nagyon elegem van abból, hogy mindenki hazug közhelyeket szajkózva sír, anélkül, hogy meggondoltan, felelősséggel cselekedne.

  • Jó cikk, bár kell hozzá némi gazdasági- pénzügyi tájékozottság, hogy valaki ezt megértse (naná…). És pont ezért gondolom, hogy az átlagZember kb. a második bekezdésnél veszíti el a fonalat… 🙁
    .
    más:
    .
    „… az apró betűs feltételek között olyasmi, hogy a valuta és a deviza árfolyamok összes változásának következményét az adós viseli…”
    .
    – De ott volt! Igen, vagy nem? Igen, és biztos vagyok benne, hogy erre a bankár is felhívta a figyelmét a hitelt felvenni szándékozóknak, Más kérdés, hogy a többség:
    .
    1, már akkor sem értett ebből egy szót sem, csak mondta, hogy OK, OK, mert csak a pénzt látta, ami mindjárt ott lesz a számláján
    .
    2, Nem gondolták át, hogy 20- 40 évre adósítják el magukat,
    .
    3, Nem értették meg, hogy az ilyesmivel óvatosan kell bánni, mert nem nyílt meg a Bőségszearu, még ha sokan úgy is gondolták – és azt a pénzt vissza is kell ám fizetni.
    .
    Én abban látom a mindenkori kormányok bűnét a kérdésben, hogy ezeket az alapismereteket nem kezdték el sulykolni a lakosság fejébe, míg még megtehették volna.

  • Elég szánalmas és undorító, ennyi éve, hullák rothadó tömegein keresztül is, ilyen elszántan, ugyanezekkel az ótvaros hazugságokkal, sumák mellébeszélésekkel védelmezni egy ilyen nyilvánvalóan katasztrofális gazdasági-társadalmi eredményekkel járó, finoman szólva igen csak kérdéses jogi hátterű gyakorlatot, mint a „deviza alapú hitelezés”. Mondjuk eleve a hitel jogi definíciója szerint is olyan kölcsönügylet, ahol szerződésben egyértelműen rögzítve van a felvett és visszafizetendő pénzösszeg nagysága és a hitel költségei ( úgy hogy nem kell ide keverni a pénzintézetek általános szerepéről való atyáskodó – és téves – kioktatást, illetve a romlott tojásról szólót sem; bár romlottság az van… ) . Ahol ezek nem egyértelműek, és az erősebb fél kénye kedve szerint változtathatóak – egyoldalú szerződésmódosítás – ( ugyanis egyik devizanem sem értéktelenedett el akkora mértékben amennyivel nagyobb összegeket – sokszor a felvett összeg akár kétszeresét – követelnek az uzsorások; ó bocsánat bankok ), az már valami más kategória. De persze nem is várható a magyar gazdasági élet szereplőitől – és ezzel a reakciós bankbuzi dumával az eszüket játszóktól – hogy többre tartanák a jogot, mint azok akiknek hagyták, hogy a fejük felett a jogállamiság maradékát is teljesen felszámolják.

    http://www.youtube.com/watch?v=bxpwysDjsF0

    http://www.devizahitelmegoldas.com/index.php/jogi-ut/kezdo-kuzdoknek

    Olyan közgazdasági vitatémákat pedig a magyar ugaron már felvetni sem érdemes, hogy a 2007/2008-tól kezdődő nemzetközi pénzügyi válságban volt egy hangyányi szerepe a pénzintézetek perverz hitelezési gyakorlatának. Amelyek tulajdonosai, top-menedzserei urasan tartva a markukat tartanak igényt az adófizetők pénzére; ugyanis azzal ellentétben amit a dolgozó alattvalónak prédikálnak atyáskodóan a kockázatvállalás és a felelősség kapitalista ethoszáról, ők bizony azt magukra nem tartják érvényesnek, csak a büdös parasztra akit kihasználnak; de azokra nagyon, úgy hogy bele is dögölhetnek.

  • Szóval a cikk nagyon is poshadt, büdös vizet önt a pohárba, a hamis kártyák közé.

  • Nézegettem,
    mit akar ez a cikk? Azután rájöttem, egy (itt) szokásos lábtörlést a polgári kormányba. Kétségtelen, elég „rafináltan” van felépítve, mert igen sok általánosságot hord össze („ A pénzkereskedelem – merthogy ez az elsődleges munkájuk a pénzintézeteknek – is nagyjából abból áll, mint más áru adás-vétele: olcsóbban venni, drágábban eladni. A pénz azonban érzékeny jószág, romlandóbb, mint a feltört nyerstojás.” stb.), amellyel a felületes (nyájas) olvasó akár egyet is érthet, s ezzel szerzi meg a bizalmat, ahhoz, hogy utána már jókat csúsztasson.
    Szépen elmismásolja azt, hogy a devizahitelek meggondolatlan, aránytalan elterjesztése a maszop-szadesz csapat alatt történt (hozzájuk tartozó MNB-vel, PSZAF-el, amelyek nem nagyon harsogták – Jó lesz vigyázni!)
    A szerző „nem érti” az extraprofitot. Akkor miért vág bele ilyen cikk írásába? Vagy csak nem akarja érteni? Ezt már megszoktuk. Lassan a bankok profitja közelít a szokásoshoz (ezért szűkölnek) eddig extra volt, erről szóltak a devizahitelek, meg az egyoldalúan előnyös szerződések (akkor nem szűköltek). Most a fair bankolás felé haladunk, lévén nem maszop-szadesz kormány van.

    (A szerző nem szeretné pénzintézetek, stb. elmaradt hasznát fizetni adójából – bevallom én sem – de le kell nyelnünk a kompromisszumos békát (A kár oszlik az adósok, bankok, vétlenek (az államon keresztül, mint adófizetők) között, mert ez még mindig jobb, mint egy összeomlás, amely akkor következett volna be, ha elkezdik soktízezres nagyságrendben árverezni a lakásokat, melyek tulajai nem tudják fizetni a felszökött részleteket.)

  • Sokszor leirtam,1980-ban 11 Ft-ért kaptam 1 Svàjci Frankot,95-ben
    màr 68 Ft-ot kellett adni érte, 2007-ben joindulattal figyelmeztették Simort Svàjcbol -a CHF-ban- a devizàban valo eladosodàs veszélyére,az akkori MNB elnöke azt felelte”tanuljanak meg a magyarok a pénzel bànni”.Az akkori kormànyunk is màssal volt
    elfoglalva-talàn a privatizàciokkal,hogy kisebb mentöövet kelljen
    igényelnie 2008 végén’-