Jó néhány kanadai barátomnak mondtam, hogy jelenleg Budapest legfontosabb emlékműve nem egy gigantikus lóháton ülő 19. századi hős, nem valamilyen heroikus, mély áhitatot érdemlő bronz király. Hanem sokkal inkább egy dinamikus, alulről felfelé épülő és naponta változó élő emlékmű Budapest szívében  – a Szabadság téren – mely a nehéz, értelemszerűen fájdalmas, őszinte de alapvetően elkerülhetetlen önreflexióra biztatja a magyar társadalmat. Az Eleven emlékműről van szó, mely immár egy éve került a Szabadság térre, hogy tükröt állítson az Orbán rendszer által ehelyezett torz monstrum elé, melyet „Német megszállási emlékműnek” hív a hatalom.

Eleven emlékmű – Szabadság tér. 2015. március. Fotó: Christopher Adam.

2015 március 19-én – az 1944-es német megszállás 71. évfordulóján – én is éppen Budapesten voltam. Garai-Édler Eszter polgárjogi aktivista és a KMH szerzője egy nyilvános beszélgetést koordinált a Szabadság téren, mely a hetente kétszer megrendezett „Eleven beszélgetés” sorozat része volt. Szegő Iván történész mellett oszthattam meg néhány gondolatot nem csak a német megszállásról, de a felelősség kérdéséről, a kollaboráció különböző formáiról és a Holokauszt-tagadás, az antiszemitizmus, illetve a szélsőjobboldaliság terjedéséről, még a kanadai magyar diaszpórában is.

Eleven beszélgetés – Szabadság tér. 2015. március 19-én Szegő Ivánnal. Fotó: Garai-Édler Eszter.

„Az évfordulónak különös súlyt ad az a körülmény, hogy idestova egy éve itt ülünk egy olyan emlékmű mellett, amely szobor nem szól másról, minthogy a felelősséget kizárólag a németekre és a német hadseregre hárítja, amely a közelmúltunk meghamisításával, a holokauszt történetének relativizálásáról szól”–jelezte a körülbelül 35 résztvevőnek Garai-Édler Eszter, akit olvasóink nem csak aktivistaként, hanem a Kanadai Magyar Hírlap egyik lelkes szerzőjeként is ismernek.

Eleven beszélgetés – Garai-Édler Eszter – Szabadság tér. 2015. március 19. Fotó: Christopher Adam

Magyarország felelősségét a Holokausztban nem lehet azzal elintézni, hogy a deportációk többsége a német megszállás idején történt. Szegő Iván is rámutatott arra, hogy még bőven a megszállás előtt elkezdődtek a zsidók szisztematikus, magyar hatóságok által levezényelt deportációja. Ilyen volt – például – az 1941-ben történt deportációk Galíciában, melynek következtében 18 ezer ember lett Kamenyec Podolszkijnál lemészárolva.

Garai-Édler Eszter a munkaszolgálatról is beszélt. „Speciálisan magyar jelenség volt az ún. „munkaszolgálat” intézménye is. Az állam 1941–1942-ben több tízezer magyar zsidót vezényelt fegyvertelenül a frontra. Az embertelen körülmények (időjárás, éhezés) és a keretlegények brutalitása következtében – különösen az 1943. januári voronyezsi áttörés után – a munkaszolgálatosok tömegesen pusztultak”–tette hozzá a rendezvény szervezője.

Eörsi László történész és Christopher Adam. Fotó: Solt János.

Tartalmas beszélgetés tárgya lett az antiszemitizmus hossszú hagyománya Magyarországon. Hasonlóképpen a németországi „hátbatámadási” legendához (németül: Dolchstoßlegende) – mely szerint a németek a zsidók, baloldaliak, köztársaság-pártiak és „idegenszívűek” miatt veszítették az I. Világháborút – Magyarországon szintén ezek a csoportok lettek felelősségre vonva Trianonért és a huszas évek gazdasági nehézségeiért. Magyarország egy fajta pionír volt az antiszemita törvényhozás területén, már az 1920-as, első Numerus clausus törvények idején is. A legtöbb történész szerint ez volt Európa első komoly és elfogadott antiszemita törvénye, mely a felsőoktatában 6 százalékra volt hivatott csökkenteni a zsidó diákok arányát.

Kép a három szál orchideáról, amit Garai-Édler Eszter kitüntetett egyenesen a Radnóti Miklós Antirasszista-díj 15. alkalommal megrendezett díjátadó ünnepségről vitt az Eleven Emlékműhöz. Garai-Édler Eszter tavaly Radnóti antirasszista díjat kapott, idén Radnóti-jelesként távozhatott a ceremoniáról. Fotó: Vörös Anna.

Az 1944-es magyarországi deportációk példátlan gyorsasága és kegyetlensége a beszélgetés egyik fontos megállapítása volt. A magyar közigazgatás létszáma megközelítette a 200 ezer főt (ide tartoztak a rendőrök és csendőrök is) és ez a struktúra képes volt csupán 55 nap alatt (1944. május 15 és 1944 július 8 között) több mint 437 ezer magyar zsidót deportálni a haláltáborokba, elsősorban Auschwitz-Birkenau-ba. Mint, ahogy a beszélgetésen is hangzott: Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführer-t is meglepte a magyar hatóságok buzgó kollaborációs hajlama a deportációk idején. A magyar közigazgatás messze felülmúlta a nácik elvárásait.

Eleven emlékmű – Szabadság tér. 2015. március. Fotó: Christopher Adam.

Az Eleven beszélgetés – úgy mint maga az Eleven emlékmű – nem csak a múltról szól, hanem a jelenünkről is.

„Láttok-e hasonlóságot és veszélyt abban, hogy az akkori hivatalos ideológia, – amely a két évtizedes antiszemita közbeszéd végzetes hatása 1944-ben mutatkozott meg igazán – és a mai Magyarország hivatalos kormánypolitikájában? Főleg arra gondolok, hogy a holokausztot megelőző két évtized előtt Magyarország az asszimilációt támogató, befogadó ország volt, és a 24 évig tartó antiszemita közbeszéd hatására hova fajultak a dolgok? A zsidóellenes „gyűlöletbeszéddel nőtt fel egy generáció, akik ebben az antiszemita közegben szocializálódtak, és ez mai sincs másképpen! Nem ijesztő, hogy újra felnőhet egy egyetemet végzett generáció, akik akár a politikai életben is szerepet kaphatnak, és ebben az antiszemita légkörben szocializálódnak, tanulnak, ahol valójában Horthy és kora az etalon!?”–szólt a kérdés Garai-Édler Esztertől.

Mivel egyre durvulnak a magyar társadalomban kibontakozó antiszemita jelenségek (gondolhatunk akár Kulcsár Gergely parlamenti képviselő döbbenetesen gusztustalan cselekedetére a Cipők a Duna-parton nevű Holokauszt emlékműnél) az „enyhébb” Fidesz-KDNP-s revizionista és antiszemita cselekedetekre már akár teljesen érzéketlenné válhat a társadalom. Ezért fordulhat elő, hogy a társadalom többsége hallgat, miközben a hatalom Ságvári Endre antifasiszta harcos nevét akarja eltünteti iskolákról és közintézményekről…pusztán azért, mert antifasiszta ellenálló volt.

Eleven beszélgetés 2015. március 19-én.

És mint ahogy a rendezvényen részleteztem, a kanadai magyar diaszpórában is ijesztően alakul a helyzet.

A kanadai magyar közösségben nem elszigetelt neonáci csoportok kívánnak Bárdossy László elítélt horthyista kormányfő szavaival békés karácsonyt a helyi magyarságnak és nem valamilyen nyilas árnyékcsoport írja le azt Karácsonykor, hogy Izrael teher Németország számára. Hanem az ottawai magyar nagykövetség, a magyar állam elsőszámú és hivatalos kanadai partnere – a Kanadai Magyarok Országos Szövetsége (KMOSZ) teszi ezt, mely Pordány László korábbi nagykövet közvetlen segítségével jött létre és melyet ma Ódor Bálint nagykövet (és korábbi helyettes államtitkár) lelkesen ápol. Miközben egyrészt magyar adóforintból igyekszik Ódor Bálint kanadai holokauszt megemlékezésket támogatni, másrészt egy szélsőjobboldali kanadai magyar szövetséget emel piedesztálra. Így fest a tengeren túlon a fideszes kettősbeszéd.

Ugyanakkor egy teljesen másik világ bontakozik ki immár egy éve a Szabadság téren. Felemelő az a civil kurázsi és aktivizmus, valamint a kormányzattal történő kollaboráció teljes elutasítása, mely jellemző mindazokra, akik tavaly március óta őrzik az őszinte emlékezet jogát és kötelességet a magyar főváros szívében. Miattuk van az, hogy az oda látogató turista, nem elsősorban a történelemhamisításra felállított Gábriel torzszüleményt látja, hanem tengernyi mécsest, kavicsot, fényképet, cipőt, szemüveget és személyes tárgyat, melyek valamennyiünknek emberi közelségbe hozzák a Holokauszt és a generációkon átívelő antiszemitizmus emlékét és szomorú örökségét. És egyben az őszinte nemzeti reflexió lehetőségét is megadják mindannyiunk számára.

Eleven beszélgetés – Szabadság tér. 2015. március 19.