A roma holokauszt emléknapjának éjszakáján az ebből az alkalomból a budapesti Nehru parton vetített dokumentumfilm néhány főbb szereplője után kezdtem el kutatni az interneten.

A látott film szövegét – a rendező dr. Bársony János Cigányok viharban – Biharban; Elfeledett tömeggyilkosságok nyomában címmel, pdf-formátumban közzé tett dolgozatának (Nagyszalonta – Doboz – Gál Ferenc Főiskola) részeként találtam meg, de a filmen látott eseményekről – a viszonylag sok bejegyzés mellett – igen kevés dokumentumot leltem. Azonban ezek egyikében az általam keresettek neve is szerepelt. Ez a dokumentum a Roma Sajtóközpont által közzé tett, a Magyar Országos Levéltárból származó legfelsőbb bírósági ítélet, amely az 1956. október 8-ai nyilvános fellebbezési tárgyaláson született.

A Legfelsőbb Bíróság a háborús bűntett miatt Boldizsár János és társai ellen indított bűnügyben a Gyulai Megyei Bíróság ítéletét valamelyest enyhítette ugyan, de a fellebbezéseket máskülönben elutasította. A vádlottak és védőik enyhítésért fellebbeztek, bizonyos Tóth József viszont a tényállás megállapítása miatt jelentett be fellebbezést.

A Legfelsőbb Bíróság nem vizsgálta ki Boldizsár Jánosnak az utolsó szó jogán előadott állítását, hogy a kivégzésre nem ő adott utasítást. Azért nem vizsgálta ki, mert ezt az állítást korábban – a bíróság álláspontja szerint – ő maga cáfolta az elsőfokú bíróságon tett vallomásában, mert azt mondta, hogy Szarvasról Dobozra menet Blága csendőr szakaszvezető vetette fel a cigányok kivégzésének gondolatát (amely kivégzésre helyet Blága később másodmagával hiába keresett).

Márpedig szerintem – az ötödrendű vádlott Tóth József egyik (az egyébként okkal elutasított fellebbezésében megfogalmazott) hazugsága okán ki kellett volna vizsgálni az első rendű vádlott állításának igazságtartalmát. Tóth vádlott azért tartotta megalapozatlannak az őt sújtó ítéletet, mert szerinte hadbíróság ítélte halára az általa agyonlőtt nőt, s ezt az állítását azzal indokolta, hogy a kivégzési parancs kiadásakor hadbíró volt jelen.

A fellebbezési tárgyaláson ugyan kiderült, hogy a parancs kiadásakor hadbíró nem volt jelen, s Tóth tévesen nevezte Jánosinak az általa hadbírónak vélelmezett Kubányi századost (amire az elsőfokú tárgyaláson elhangzott névtévesztés adhatott neki ötletet), de a jegyzőkönyv tanúsága szerint senki nem cáfolta, vagy kérdőjelezte meg a kivégzési parancs elhangzását, s azt sem, hogy ezt a parancsot éppenséggel Kubányi százados adta ki.

Amikor 1944. október 5-én a szovjet csapatok újabb közeledtére a Nagyszalontát néhány napra visszafoglaló magyar hadosztály hátravonulása elrendeltetett, az első fokú bíróságnak a legfelsőbb bírósági dokumentumhoz csatolt jegyzőkönye szerint „Kubányi szds. intézkedett az összeszedett foglyok és polgári személyek hátsó területre való szállításáról” és „Boldizsár a közvetlen parancsot úgy kapta, hogy az összeszedett 20 főnyi cigányokat később engedje szabadon…”.

Az első fokú bíróságnak ezt a cigányok különválasztásának okára vonatkozó, nem indokolt és nem bizonyított (akasztófahumorral azt is mondhatni, hogy a legkevésbé sem életszerű) megállapítását a Legfelsőbb Bíróság ugyan nem hagyta helyben, de nem is bírálta felül.

Noha bár nem nyilvánvaló, de nem is lehetetlen, hogy a cigányok megölésére vonatkozó parancs is Kubányitól származott.

Kubányi György százados a fellebbezési tárgyaláson sem volt (nem lehetett) jelen, a jegyzőkönyvben is csak a vezetékneve szerepel. Márpedig ő a Nagyszalontát a román-szovjet csapatoktól – időlegesen – visszafoglaló Első Páncélos Hadosztály 1/B kémelhárító osztályának parancsnoka volt, aki – Kozma Andorral, az Első Páncélos Hadosztály 1/B kémelhárítói osztálya őrmesterével együtt – személyesen és tevőlegesen vett részt a sarkadi csendőrlaktanyába kísért foglyok eszméletlenül kegyetlen vallatásán. Róluk – merthogy éppenséggel róluk szándékoztam írni – a Legfelsőbb Bíróság ítéletét tartalmazó jegyzőkönyvből csupán annyi tudható meg, hogy a nőt, akinél állítólag röpcédulákat találtak (s akinek az agyonlövésére – a jegyzőkönyv 3. és 5. oldalán olvashatóan – Tóth Józsefnek Kubányi százados egy autóban parancsot adott, s hogy ő maga ellenőrizte is parancsának teljesítését), hogy tehát ezt a nőt „Kubányi és Kozma vallatták”, amint az a jegyzőkönyv 4. oldalán olvasható. Ugyanez a dokumentum tartalmazza még, hogy Tóth József „a sarkadi kínzásokban olyan ütlegeléssel vett részt, hogy példának állították a többi csendőr elé”, de ehelyütt nem tartalmazza az őt példaképnek minősítő, azaz az Első Páncélos Hadosztály 1/B kémelhárító osztálya nyomozó őrmesterének nevét.

A Legfelsőbb Bíróság „Boldizsár János I. r., Kalocsai György II. r., Magyar Ferenc III. r. és Tóth József V. r. vádlottak cselekményét emberek megkínzásával és törvénytelen kivégzésével, Molnár József IV. r. cselekményét pedig emberek törvénytelen kivégzésével elkövetett háborús bűntettként” jelölte meg, az elkövetési módra utalással kiegészítve az első fokú, a cselekményt csupán háborús bűntettként való megjelölésére szorítkozó első fokú ítéletet.

Az első fokú ítéletnek a fenti dokumentumhoz csatolt jegyzőkönyvében az áll, hogy az ügyben esetleg további felvilágosítással szolgálni képes személyek, így Kubányi százados és Kozma nyomozó, továbbá Blága csendőr szakaszvezető és sokan mások nem voltak kihallgathatók. Amiért is a tömeges kivégzést eredményező történés „részleteiben teljes egészében megnyugtatóan megállapítható nem volt”, továbbá felderítetlen maradt, hogy „kinek a gondolata volt a kivégzés és azt végeredményben milyen okból követték el”. Az első fokú bíróság emellett „teljesen érthetetlennek” vélelmezte, hogy a vádlottak „miért éppen a cigány csoportot végezték ki, amikor az őrizetükben egyéb személyek is voltak”.

Ma már biztosan tudjuk a legutóbbi kérdésre a választ. Legalábbis mi, akik a cigány holokauszt emléknapján, az ismeretlen elkövetők által vandál módon megrongált emlékműnél összegyűltünk, tudni véljük, hogy az annak idején az őrizetbe vett, majd a sarkadi csendőrlaktanyában bestiálisan megkínzott, véresre vert félszáznyi fogoly közül miért éppen a cigány embereket választották külön, hogy miért éppen ezt a tizenöt férfit, két nőt és három gyermeket terelték a dobozi temetőbe, hogy aztán ott halomra lőjék, majd – töltényt kímélendő – kézigránátokkal felrobbantsák őket.

Azért őket ölték meg így akkor, amiért napjainkban meggyalázzák a cigány holokauszt emlékművét, amiért szarral kenték be néhány éve, majd miután megtisztítottuk az egyik emléknapon, náci szöveget karcoltak rá és árkokat véstek bele a cigánygyűlölők. Azóta csak a karcokat sikerült eltüntetni.

Az emlékmű mellett kifeszített vászonra vetített dokumentumfilm epilógusában arról kérdezték a dobozi temetőben kivégzettek egyik leszármazottját, hogy szerinte a cigányok és nem cigányok között most nagyobbak-e a különbségek, vagy régen voltak nagyobbak.

„Hát… ugyanott van az”, felelte nehéz szóval az ősz asszony, aki e kérdés feltevése előtt azt beszélte el, hogy a lányának az ura magyar, az unokájának meg román az ura, s egy vállvonással hozzátette: úgyhogy mármost így össze vagyunk keveredve, nagyon össze vagyunk keveredve. A kérdésre adott válaszát pedig egy csöpp gondolkodást követően, valamivel halkabban, ugyancsak megerősítette: „Ugyanott van az.” Válaszában, ami az ugyanott szó után következett, alig lehetett hallani.

A „van” ott volt a levegőben.

A egykori kivégzésről és annak okáról esetleg további felvilágosítással szolgálni képes személyek közül a dobozi rettenetben bizonyosan részes Kozma Andor és Kubányi György azért nem voltak 1956-ban kihallgathatók, mert már nem éltek. De ezt csak a dokumentumfilmből tudom.

Kozma Andorról annyit sikerült fellelnem az interneten, hogy szakaszvezetői, majd őrmesteri rangban, az Első Páncélos Hadosztály 1/B kémelhárító osztályán nyomozóként teljesített katonai szolgálatot, és hogy karpaszományos őrmesterként 1938 júliusától nyilas párttag is volt. A többi információ a tevékenységéről a dokumentumfilmből származik, például hogy Tóth Józsefet ő hívta be a foglyokhoz megmutatni a jó ütés módját, majd miután a mutatványra felszólított „egy kétujjnyi vastagságú bottal olyan nagyot ütött az akkor ott ütlegelt egyik személyre, hogy a helye felpúposodott, Kozma azt jegyezte meg, hogy ez a jó ütés…”.

Hogy aztán Kozma Andor civilben – a háború előtt és után – viszonylag ismert színészként kereste a kenyerét, azt nem gondoltam volna róla, s ha nem látom a dokumentumfilmet, nem nyomoztam volna a szerepei után. A Miskolci Nemzeti Színház 1946/47-es évadának Bánk Bán-előadásáról készült fotóra – csakúgy mint a dokumentumfilmesek – én is rábukkantam. Ezen a képen a darab egyik jelenetében Bessenyei-Bánk és Lantos Edit-Melinda mögött Kozma Andor Tiborc szerepében látható.

Kozma Andort – a dokumentumfilm szerint anélkül, hogy a cigányok megölését számon kérték volna rajta – egy rákoscsabai tömeggyilkosság ügyében ítélték halálra és végezték ki, de elítélésének és a rá vonatkozó ítélet végrehajtásának az interneten nem leltem nyomát.

Kubányi György katonamúltjáról szinte semmi sincs az interneten. Ha az ember célirányosan kutakodik, felfedezheti ugyan egy bejegyzésben, hogy Kubányi György százados az Első Páncélos Hadosztály 1/B kémelhárító osztályának parancsnoka volt, de semmi többet. Ha viszont az ember csupán a nevét üti be google-ba, valóságos információ-áradat tör rá… egy nótakirályról. Azt írják róla többek között, hogy sokoldalú, bohém egyéniség volt, roppant népszerű nótaszerző és előadó, meg hogy a debreceni színészi tanulóévek után, a budapesti operettszínház bonviván szerepeiben talált magára, rádiós műsora révén lett sztár, az országot járta, falunapokon énekelt, s manapság régi felvételekről hallhatjuk a legismertebb nótáit, amilyen a „Tagadom, tagadom”, az” Ica-rica kukorica”, a „Szép a rózsám, nincs hibája”…és így tovább. Példának okáért a 2011. év (!) óta meghallgatható az 1938-ban felvett, Farkas Jenő cigányzenekara kíséretében, Cselényi József által előadott Most kezdődik a tánc című műve.

A „van” itt van a levegőben.

Kubányi György katonai múltjáról a Védtelen áldozatok című dokumentumfilm készítői is kizárólag orosz forrásból szerezhettek tudomást. Eszerint Kubányi 1942-43-ban a magyar katonai elhárítás diverziós osztályának főhadnagyaként a megszállt szovjet területeken teljesített szolgálatot. Harkovban, Szmolenszkben, Voronyezs környékén. A partizánok és a civil lakosok elleni magatartásáért a háború után a Szovjetunióban tíz évi kényszermunkára ítélték. A Gulagra került, ahol a kiszabott időt nem élte meg.

A meggyilkolt cigányok ügyében itthon nem vonták felelősségre. Viszont a rendszerváltoztatást követően, mint külföldi állampolgárságú hadifoglyot, tehát jogtalanul elítéltet, rehabilitálták…

Aczél Gábor