A múltkori írás kapcsán (itt olvasható) igen megtisztelő feladatot kaptam Voronyezs nevű kommentelőnktől: írnám meg, mint szakújságíró, hogy pontosan mi is húzódik a sokmilliárdos lopást feltételező Qestor ügy mögött.

Sajnos szakújságíró sem vagyok, bár tanultam ezt-azt gazdaságról iskolában is, meg kíváncsiságból is, azért messze van ez a szakértelemtől. Igaz, aktív koromban leginkább a gazdaság ügyeivel foglalkoztam, ennek két oka van. Az egyik, hogy képtelen vagyok ünnepi alkalmakra vezércikket írni, nem is sikerültek a próbálkozásaim e tárgyban sem április 4-re, sem október 23-ra. (Ez utóbbinál még az is bezavar, hogy 1956-ban éltem már, így néha elképedve figyelem, miket hordanak össze e jeles esemény kapcsán.)

A másik ok összetettebb. Még a közgazdasági egyetemet végzettek között is ritka madár, aki képes egy vállalati mérlegből kiolvasni, hogy ki, mikor és mit hazudott, és mi a valóság. Az biztos, zsurnalisztikai szempontból baromira hosszú és unalmas lenne az egyes sorok elemzése. Arról nem is beszélve, hogy ehhez hozzá kellene férni bizonyos jelentésekhez, mérlegekhez. Az újságírói munka legalább 80 százaléka információszerzés, és a maradék húsz ennek megfogalmazása. Nem véletlen, hogy a sajtó dolgozóit leginkább a közérdekű információkhoz való hozzáférés folyamatos nehezítése háborítja föl – a közönség csaknem teljes közönye mellett. A legutóbb is szinte visszhang nélkül maradt a kormány intézkedése, amely szerint a közérdekű információkért a következőkben fizetni kell (!), és azt, hogy mennyit, azt az információ birtokosa határozza meg! A Questor meg magáncég, gazdálkodásának adatai csak annyiban közérdekűek, amennyiben mindenféle minisztériumok közpénzt öltek bele. Talán még annyiban, hogy mennyibe kerül majd mindannyiunknak, hogy az átvertek mégis megkapják a pénzüket. Mellékszál: az sem véletlen, hogy a magyar cégek ódzkodnak a tőzsdei jelenléttől: annak ugyanis feltétele a vállalati adatok nyilvánossága.

Hogy mégis inkább a gazdaság ügyeivel foglalkozom, annak az a(z ha úgy tetszik harmadik) oka, hogy meggyőződésem: egy regnáló hatalom természetét semmi nem jellemzi jobban, mint a gazdasági intézkedései. Dumálhat bárki „a nép” érdekeiről, meg „keményen dolgozó kisemberekről”, az általa hozott törvények mutatják meg valódi céljait. Ezekben persze rejlik sokféle kényszerűség is, például az államadósság csökkentésének kényszere, de az, hogy ennek terheit a társadalom mely csoportjára hárítja, az bizony jellemző. Erre példa, hogy a jelenlegi kormány pl. ötvenről 500 millióra emelte azt a bevételi határt, amelynél a társasági adó kulcsa nulla! (Ez nem ugyanaz, mint az osztalékadó!)

Mondok példát, de előtte jó, ha tisztázzuk: amikor az ember választ, tulajdonképpen arra adja a szavazatát, hogy melyik politikai erő kapjon felhatalmazást arra, hogy összeadott pénzeinket elköltse. Aki arra szavaz például, hogy „A munkára képes, de dolgozni nem akaró emberektől mindenféle társadalmi támogatást megvonunk.” (Jobbik, Hatvan lépés program 9. pont), az egyben arra is adja a voksát, hogy valakik – nyilván a legerősebb politikai erő – majd eldöntik, hogy ki az, aki „akar” dolgozni. És hogy a rokonszenvemet élvező baloldal se maradjon ki a szórásból, legnagyobb szívfájdalmamra éppen ők találták ki a „segélyért munkát” egyébként heves egyetértést kiváltó szlogent. Holott munkáért nem segély járna, hanem munkabér, munkavállalói jogokkal együtt. Most meg meg vannak lepődve a munkahellyel rendelkezők, hogy alig keresnek az ínség-segélynél többet, azt is alaposan megnyirbált jogokkal.

És még jó, ha nem bocsátja el a munkáltató, és nem veszi vissza közmunkásként – töredék bérért, ahogyan ez állami cégeknél is gyakran megesik. Mert az is hidegen hagyta a közvélemény nagy részét, hogy a közmunkásoknak nem jár a minimálbér, hogy kötelező lett a közmunka – ugyanis aki nem dolgozik egy évben meghatározott számú napig, az nem jogosult semmiféle segélyre.

A családi pótlék átszervezésének meg az lett a következménye, hogy a jómódúak gyermekei adott esetben háromszor annyi állami támogatásban részesülnek, mint a rászorulók. A mindenkinek járó pénz 2008 óta nem emelkedett – viszont a jól keresők adójukból nagyobb összeget is levonhatnak. A kevesebb adóbevételből meg kevesebbet lehet költeni közcélokra: oktatásra, egészségügyre például. A legerőteljesebben a szociális kiadások összege zsugorodott. Ha megnézzük a költségvetési kiadásokat, láthatjuk: néhány esetben nemcsak arányaiban (pl. a felsőoktatásban), hanem nominálisan is kevesebbet költünk effajta célokra, viszont, – ahogy a kormány sulykolja – „több pénz marad az emberek zsebében”. Ez se igaz, a minimálbér adómentességének megszüntetése szép összeget vett ki, nemcsak a minimálbéresek, hanem az átlagkeresetűek zsebéből is – hiszen mindenkinek megszűnt a minimálbér utáni adójóváírás. Igaz, ezt a kb. havi 300 ezer forintot keresők körében kompenzálta, hogy egykulcsos lett a személyi jövedelemadó: mindenki egységesen 16%-ot fizet, keressen akár 94 ezer, akár másfél millió forintot havonta.

Hogy miért „nyeli le” a többség a mai napig mindezt? Sokan nem is látják át a rendszert, nem is törődnek vele: simán beveszik, hogy az „emúttnyócév” adósságai miatt kell törleszteniük. A legtöbb közgazdász már 8-10 éve is azon siránkozott, hogy a Medgyesy-kormány intézkedései vészesen növelik az államadósságot. Igen, baromi drága mindenkinek 50%-os béremelést, meg 13. havi nyugdíjat, meg minimálbér-adómentességet adni. Sokkal olcsóbb lefizetni pár tízezer embert, aki majd nyomatja ezerrel, hogy „jobban teljesítünk”, a nyomorult meg úgyse megy szavazni. Vagy ha mégis, akkor a fél szeme a helyi hatalmasságon van, akitől a közmunkája – ezzel a segélye – is függ.
Ami a hab a tortán, hogy hiába csökkent a segély összege a felére, hiába lett ötvenféle új adó – persze nem „a zemberek” fizetik, hanem a cégek (ha-ha-ha) –, az a fránya államadósság az istennek se zsugorodik jelentősen.

Kérek mindenkit, ne jöjjön azzal, hogy „az infláció” gyakorlatilag megszűnt. Elég baj, mert azt mutatja, hogy az ingatlanok, beruházási javak ára csökken, miközben a napi élelem, mosópor, fogkrém, drágább lett. A rezsicsökkentés felér egy „kész átverés” show-val: a 8 éve még 100 dollár közelében járt hordónkénti olajár ma 56 dollár (fáj is emiatt Putyin feje). Ha pedig az energiaárakat piaci alapon számítják, akkor nemcsak emelkedniük lehet, hanem csökkenniük is, ha a piac úgy diktálja.

Sorolhatnám napestig, hogy a „keresztény nemzeti középosztály” kistafírozása milyen iszonyatos pénzekbe kerül a magyar társadalom egyre szélesedő alsó kétharmadának. És mégcsak nem is a „nemzeti”, meg „keresztény” kezekbe került közjószágok ára a legnagyobb kártétel a magyar nemzet sérelmére. Hanem az, hogy a kapariságra, meg kivagyiságra építő hatalom hosszú időre elpackázza egy polgári, öntudatos Magyarország létrejöttét.