Álmosság elől, autójából az útszéli kocsmába menekül. A kocsma nem egy csillogó csodacsárda, hanem egy kopott kocsma a fényesebb múlt nyomaival. A kávé iható, a krémleves krémes, a pincér pincér.

Egyedül ül, jólesik a szellő, kellemes az árnyék. A szomszéd asztalnál négyen párban. A két nő már bőven túl azon a koron, amikor a vállig érő blúzkivágás lejjebb csúsztatása pótolja a szót. Most ráadásul a férfiak dominálnak, meg az ing. A fehér-ing. Ez a fehér ing az, amiről a hófehér és a hattyúfehér mintájára egy fehéret lehet elnevezni. Az ingfehér a ropogós, frissen vasalt és sohasem mosott fehér ing színe. (Gizikém… vagyis Ágikám, gondosan vasalja, és a gombostűket szedje ki! Múltkor is bent maradt egy. – Hallja lelki füleivel.) Az urakon ilyen ingfehér ingek, (gallérjaik egy megálmodott fallosz szilárdságával állnak) a köpcösön fekete zakó; jól szabott, nemgyűrődő, nemszöszösödő fajta, „stílus egyénre szabva”, talán Armani. Nem úgy festenek, mint akik leszálltak a nép közé, ők itt is otthon vannak. Vagy mégsem. A „természetes” lazaság, a mozdulatok kiszámítottak. Ügyelnek, hogy ne legyen eltartott a kisujj. A zakós tréfásan szól, a másik hangosan nevet, és a pincér is tudja: nevetnie kell, Szerzőnk pedig látja, melyikük a domináns, meg hogy nem a ruha teszi az embert, az is fontos, de van valami más, amitől a köpcös az úr és asztaltársa az úr asztaltársnak látszó szolgája.

Az irigység beszél belőled, inti Szerzőnket a benne lévő Zseni, ám nem hallgat rá. Szomszédjai észreveszik, hogy figyeli őket. A köpcös telefonálni kezd, a másik hangosabban beszél, hangosabban nevet. Látod? Neked szól a dal – súgja a Zseni- és együtt kuncognak, megsejtik a lánglelkű költő igazságát: … „Azért a víz az úr!”.

Fotó: Szukits Rezső.  Ekkora ebihalat fogtam…

Szukits Rezső

[supsystic-tables id=’1′]