Mottó: A jó, akkor is jó, ha kicsi

Gizi néni, korábbi nevén tanárnő -történetünk pillanatában Gizikém- férjével, Gézával a Dunaparton sétált, valahol Győr és Móvár között, a fövenyen. A napsütés ragyogott, a víz csillogott, ahogy egy ilyen szép történetben annak lennie kell.

Már túl voltak harmincon, még innen a negyvenen; a fiatal felnőttkor kéjes birodalmában jártak, az ifjúság hevességétől már felszabadultan, és a bölcsesség emelkedettségétől még megkímélten; abban a korban, amikor ragyog a bőr, és könnyű vágytól csillog a szem, amikor még a mell tartja a melltartót, és még nem a hastól domborodik a férfinadrág.

Sétáltak, fürödtek, napoztak. Géza félt a folyótól, örvényekről beszélt, meg a sodró vízről, meg hogy idén is hányan fulladtak bele… a hajók hullámai elől partra ment, és aggódva figyelte őt, aki kacagva élvezte a hullámzó vizet.

Géza duzzogva elsétált, ő a parton napozott, amikor két kamaszlányt a parti zátonyról elsodort a víz. Egymásba kapaszkodva távolodtak a parttól, egyikük csendes volt, másikuk segítségért kiáltott. A barátnőm nem tud úszni! Már nem bírom soká! Kiáltotta Géza felé. Siess már(!) gondolta Gizi, de Géza tétován állt a parton. Biztos? Kérdezte. Biztos, nem tud úszni? Segítsen! Jött a reményt oszlató kiáltás. Aztán csobbant a víz, és Géza partra húzta a lányokat.

Gizi nem volt büszke tétovázó párjára, nem is beszéltek az esetről míg egyszer, évek multán a gyávaság, bátorság, vakmerőség, hármasáról olvasott. Arról, hogy míg a gyávaság a félelem felettünk aratott győzelme, a vakmerőség a félelem hiánya, addig a bátorság a félelem legyőzése. Akkor mondta Gézának: Már tudom, hogy bátor voltál. Géza ránézett, -már kissé bölcs volt és kissé rácos arcú -aztán elmosolyodott: nem, nem voltam bátor, gyáva voltam, a dolog menekülés volt az élve temetéstől. Attól féltem, ha ez a két lány ott fullad meg előttem, én már sohasem tudok boldogan élni. Úgy meg minek? Be kellett ugranom utánuk. Szar volt.

Ma Gizi néni spenótot ebédel, a fokhagymának a spenótban illata, a konyhában szaga van, ablakot nyitna, de szeme megakad egy dongón. Már tegnap is látta, akkor azt hitte, hogy a szúnyoghálón kívül van, de nem; a dongó a háló és az ablak közé szorult. Mostanra reményt vesztve, kimerülten mászik a hálón felfelé, szárnya már nem rezeg. Gizinéni, az ablakot óvatosan nyitva egy papírlap segítségével pohárba tereli, majd a kert egyik virágára teszi. A dongó nem repül el, mozdulatlan áll, aztán lassan elindul a virág közepe felé, és fejét a nektáros mélybe dugja.

Gizi néni most kávét főz, kávéjába cukrot tesz, közben arra gondol, hogy kávéja ma talán cukor nélkül sem lenne keserű. Marhaság -teszi hozzá – de tetszik neki a gondolat és mosolyog.