A Thália Színház 2025/26-os, „Rejtélyek Évada” címet viselő szezonjában, a nagyszínpadi bemutatók sorát a bravúros amerikai szatíra, „Az utolsó vacsora” nyitotta meg. A frissítő újdonságnak számító darab népszerűségét – és a nézők tájékozottságát – az is jelzi, hogy a premier napján már csaknem kilenc teltházas előadásra fogytak el a jegyek az őszi időpontok közül. Annyit azért már előre elárulhatunk: a címnek nincs köze a Bibliából ismert történéshez.

A plakátokon szereplő szó, a szatíra, a csípősen gúnyoló, ostorozó irodalmi művekre vonatkozó műfaji megjelölés, maradéktalanul igaz. A pergő cselekményű, látványos előadás egyszerre humoros feketekomédia, akciódús thriller és fordulatos krimi, amely provokatívan, szellemesen és nem kevés iróniával tesz fel kérdéseket azokról a társadalmi feszültségekről, amelyek mindannyiunk életét átszövik. Jó ez a színészeknek, mert felszabadultan komédiázhatnak és az erre fogékony nézőknek is. A játék úgy zajlik, mintha nem is színpadi előadást látnánk, hanem egy fiatal társaság otthonában lennénk, akiket nem gátol semmi kötöttség. Az utolsó vacsora története egy amerikai kisvárosban játszódik, ahol egy egyetemista társaság minden hétvégén vacsorát ad. Az alkalmakon mindig egy-egy meghívott vendéggel vitatják meg, hogyan lehetne „megjavítani a világot”. Egy este azonban a kiszemelt vendég helyett váratlanul más toppan be az ajtón, a házigazdák pedig gyanútlanul beengedik az idegent. A békésnek induló, világjobbító vacsora hamarosan – szó szerint valóban – gyilkos fordulatot vesz, és az események láncolata olyan lavinát indít el, amely előre nem is sejthető. Lassan a szereplők eredeti szándékán is túlmenő, elképesztő méreteket ölt. Ám az utolsó percekben a szerző csavar egyet a történeten, a néző pedig egy pillanat alatt rádöbben, hogy őt itt, a komédia leple alatt gondolkodásra kényszerítették! Ráadásul az sem kizárt, hogy még másnap is azon fog töprengeni, melyik is lenne a helyes döntés? A bemutatót követő rendezvényen Horváth Illés, az előadás rendezője köszöntötte az alkotókat. Elmondta, hogy számára ez a produkció „egy kísérlet, egy új irány, új, szűzi vizek felé”, amit csakis egy olyan intézményben lehetett megvalósítani, „ahol az igazgató nemcsak vállalja, hanem kezdeményezi és támogatja is egy kockázatos terv megvalósulását.” A rendező külön köszönetet mondott Kálomista Gábornak, a Thália Színház ügyvezető igazgatójának a bizalomért és támogatásért, valamint a társulatnak a közös munkáért. Megerősítette: „Nekem az az érzésem, hogy ezzel a társulattal bármit, de tényleg bármit el lehet érni. Köszönöm nektek ezt az életre szóló élményt.” A főpróbahetet maga Dan Rosen, a darab és az azonos című film írója is személyesen követte Budapesten. Az amerikai forgatókönyvíró és filmrendező bejárta a színházat, találkozott az alkotókkal, és velük együtt szorított a magyarországi ősbemutató sikeréért, aminek a premieren is hangot adott. „A nagymamám Szatmárból költözött Amerikába több mint száz éve. Zongorista volt, és gyerekként Budapesten is játszott egy nagy színházban. Mindig azt mondta, egyszer szeretne visszatérni, de sosem tette. Most biztosan nagyon boldog lenne, hogy én visszajöhettem.” Az író külön kiemelte, hogy lenyűgözte a magyar előadás egyedisége, méghozzá annyira, hogy kis híján nem ismert rá a saját darabjára: „Sok feldolgozását láttam már ennek a történetnek, de egyik sem közelítette meg ezt, sőt talán a filmnél is jobban sikerült. Köszönöm, Thália Színház, hogy otthont adtok Az utolsó vacsorának, és hogy engem is vendégül láttatok.”

Az utolsó vacsora Horváth Illés rendezésében, Bendi Balázs fordításában valósult meg. A jelmezekért Gálvölgyi Anett és Miovác Márton, a díszletért Mátravölgyi Ákos, a színpadon történő mozgásért pedig Nagy Norbert felelt. Zeneszerző: Zságer-Varga Ákos, rendezőasszisztens: Magócs Milán, súgó: Fitos Réka. Szereplők: Szabó Győző, Jaskó Bálint, Dóra Béla, Czakó Julianna, Banovits Vivianne, Jámbor Nándor, Domokos László, Tamási Zoltán, Mózes András, Tóth Eszter, Udvarias Anna, Gali Petra e.h.

(Az előadáson készült képek Juhász Éva felvételei.)