Lajtai György – vagy ahogy a szakmájában ismerik George Lajtai CSC, Kanadában élő operatőr és fotóművész, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének tagja. A nemzetközi elismertségű filmest eddig 12 alkalommal jelölték Emmy-díjra, olyan stúdiók és cégek számítanak a tudására, mint a Disney, az Apple, az Amazon és a Netflix. A Föld számos pontján megfordult a National Geographicnak készített filmsorozat kapcsán, amelynek keretében 36 országban járt, az Északi-sarktól a Déli-sarkig, többek között Ausztráliában, Mongóliában, Kínában és Japánban is forgatott. Nemcsak a mozgókép területén bánik jól a tehetségével, gyönyörű fotókon is megmutatja mindazt, amit útjai során látott.

A Pécsen született fotográfust saját bevallása szerint már gyerekkorában lenyűgözték az emberi arcok, 12 évesen kezdett el fényképezni – úgy mondja – nem azt fotózza, amit lát, hanem amit érez. Már közel negyven éve Kanadában él és operatőrként dolgozik. Egy-egy fotójában ott van az egész énje, képein nem csak színeket és fényeket látunk, mindegyik olyan, mint egy hosszú lélegzet, mint egy felfüggesztett pillanat a végtelen időben. Mert mindannyian a végtelent örökítjük meg abban a pillanatban, ha fotót készítünk a csecsemőről, aki épp, hogy megszületett vagy a dédiről, aki nem sokkal később elment. Egyetlen pillanat, egy mosoly, egy emlék a digitális világunkban. Számos módja van fotók készítésének, de az igazi még mindig az, amit kézbe is vehetünk. Kiállítást is azért érdemes rendezni, mert a képek itt valóságosan vannak jelen.Még ha többen is vagyunk egy teremben, ha megállunk egy fotó előtt, lélekben együtt tudunk maradni vele. Nem minden alkotás előtt állunk meg és épp az benne a szép, ami váratlanul megérinti belső valónkat, belső világunkat, valamiféle egyezést, rokonságot találunk a témában, vagy csak a színekben. Számos kiváló operatőr fotóművész is egyben, pontosan azért, hogy a milliónyi képi pillanat rögzítése ne elégítse ki. Keresse meg azt az egyet, ami magában rejti a több millió pillanat hangulatát. Az egyre fejlődő technikával már látható és fotózható is mindez. Ám nem a saját reális világában ábrázolja ezeket a pillanatokat akkor sem, amikor nem operatőri munkáját végzi, hanem fényképezőgéppel keresi a témát. Ha jobban megnézzük a képeket, a portrékat a gyerekekről vagy az egyedi holdragyogást, meglátjuk, hogy a színek mely végtelen kavalkádját tudja létrehozni akár egy naplemente a Balatonnál – a hatása alól nem tudjuk kivonni magunkat. Lajtai György elmondta: A múltba visszatekintve ezek a képek maradtak meg számomra fontosnak. Az indián fényképe Brazíliában készült, több utómunkálaton ment keresztül annak érdekében, hogy nekem tetszen. A képeimet nem eladásra szántam. Ha valaki megkérdezné, egyiknek sem tudnék árat szabni. Kiállítótérbe valók, ahová eleve azért megyünk, hogy találkozzunk az alkotással. Itt ez a találkozó a maga megtermékenyítő valójában meg is tud történni. Ha ezeket a fotókat az interneten nézegetnénk, nem biztos, hogy előjönnének a finomságok. Hogy miért hat ránk úgy a szépség, ahogyan hat, miért kelt bennünk nyugalmat – senki nem tudja. Talán, mert vágyakozunk valami maradandó után. A fotókon nincs múlt, nincs jövő, csak jelen, felismerjük, hogy a szépség mindenen uralkodni képes. A gyermekportrékat Zambiában vettem fel egy olyan táborban, ahol mintegy kétszáz hasonló sorsú gyerek lakott együtt. Korábban sanyarú körülmények között éltek, nem voltak szüleik, ezért kerültek hivatalosan pártfogásba. Amikor ránézek ezekre a képekre úgy érzem, minden gyerek lelke benne van a szemében. Az ott született képeknél jöttem rá arra, milyen mélyen lehet valakibe beletekinteni anélkül, hogy szólna egy szót is. Ezek a gyerekek ott boldogok voltak! Minél tovább nézzük a fotókat, annál többet látunk: szenvedélyt, fájdalmat, túlcsorduló boldogságot. Fürkésszük a figyelemre méltó arcokat és a velünk szembenézők mintha végigzongoráznák a mi érzéseinket, mert homályosan megláthatjuk bennük tulajdon lelkünk visszatükröződését. Tovább gondolhatjuk a saját mindennapjainkat. Pozsgai Zsolt író, rendező a megnyitóra küldött üzenetében arra hívta fel a figyelmet: Lajtai György képei lényegében festmények! A szín és a formavilággal úgy bánik, hogy azok műalkotást eredményezzenek. Nem éri be a naturális valósággal és ha beérné, nem lenne művész, csak ügyes fotográfus. A pillanat ábrázolása lehet művészi élmény. A festészeti jellemzőkön át magának az alkotónak az életét ismerjük meg. Színes, sikeres életútja jól mutatja, világi művész lett. Nincs hozzákötve egy adott közösséghez, mondjuk Pécs városához. Vajon, ha ott marad, ugyanilyenek lennének ezek a fotók? Nem a minőségről beszélünk most, mert valószínűleg a Tettye lankáit is ugyanilyen érzékenységgel tudná megmutatni, hanem a személyiségről, a világlátott ember személyiségéről. Aki lényegesen többet tud beleálmodni a pillanatba, sokkal többet, mint aki az egész életében egy helyhez kötődött. Ezekben a képekben benne van a vándorlás szabadsága, öröme és tragédiája is. Ahogy a helyben maradt embernek is megvan a tragédiája. Aki elment új tájak felé, látni, élni, azt mondhatja: vajon nem lettem volna boldogabb, ha maradok a városomban és ott teljesítem ki magam? Aki pedig a városban maradt, azt mondja: vajon nem lehettem volna boldogabb, ha elindulok világot látni és világpolgár leszek? Ezért nincs megoldás, egyértelmű felelet semmiféle életsorsra. Célok vannak, amelyekről azt hisszük, mi magunk tűzzük ki önmagunk elé, de ez nem így van! Gyönyörűen fogalmazta meg egyik versében Weöres Sándor: „Nem kell ismernem célomat, mert a célom ismer engem…”  Nem mi irányítjuk az életünket, hanem a cél, amit nem ismerünk. Így tehát nem is vagyunk felelősek azért, milyen életet választunk, milyen utat választunk a boldoguláshoz. Ezekben a fotókban benne van ez is. Ha alaposan megszemléljük, benne van az elvágyódás, az elvágyódó ember és benne van az ember társa, aki a maga életfelfogásával, életfilozófiájával szintén része a képeknek. Mert a világ a kettes számrendszerre épül. Akkor teljes igazán, ha valakivel együtt éled át a tragédiákat, az örömöket és akkor elkerülhetetlen, hogy részei legyetek egymásnak. Ha így van, akkor egymás alkotásainak is, annak ellenére, hogy ezek a képek egyediek – nem családi fotók. Ugyanakkor mégis bennük sűrűsödik egy sereg gondolat, hangulat, érzelem – egy egész Univerzum!

A Kiállítás ingyenesen látogatható február 18-ig, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége székházában, (1064 Budapest, Vörösmarty utca 47/A Tel.: 061 478 9040), de előzetes bejelentkezés szükséges.