Reggelenként, jobbára pontban nyolckor látok hozzá napszakokra porciózni aznapi (a feleségem szerint életmentő) tablettáimat, ez ma is így történt, miután a kifogyottak helyébe tegnap vásárolt gyógyszeres dobozokat besoroltam. A művelet során – miközben egy, a vásárláskor ért bosszantó körülményre gondoltam – hívott valaki telefonon. Az illetőt nem zavarta, hogy a bemutatkozását követő szövege hallatán felröhögtem. A tegnapi bosszúságom oka, hogy a gyógyszerész hiába ütütte be a gépbe az egyik receptre felírt tabletta neve helyett a vele azonos hatóanyagot tartalmazó, de olcsóbb tabletta nevét, a gép azt nem árazta be, hanem kiírta, hogy a helyettesítést jogszabály nem engedi. Néhányszáz forint volt […]

Az a tavalyi állítás egy szélsőjobboldali honlapon, amely szerint “Rosenfeld-Rákosi a budai Várat is el akarta bontatni”, legalább akkora marhaság, mint amit az idei karácsony előtt – a 444.hu című “felfedezése” nyomán – terjesztett róla néhány honi sajtóorgánum, hogy tudniilik Rákosi Mátyás 1952-ben túl nagy luxusnak tartotta és nem volt szándékában beköltözni a budai Várba. Ez azért se lehet, mert az idő tájt Rákosi rendre a vendégeinek dicsekedett el vele, hogy hol fog lakni ott. AKINEK SÜRGŐS VOLT Ezt nemcsak onnan tudom, hogy a Bezerédi utcai általánosban Molnár Gál Péter, az őrsvezetőnk (igen, a későbbi színikritikus MGP) fehéringes, kéknyakkendős kisdobos […]

A magunk mögött hagyott évszázad nyolcvanas éveinek utolsó negyedében a Beszélő – és a korszak – költőfejedelmének tartottam, de az a törekvésem kudarcba fulladt, hogy a Központi Sajtószolgálat szerkesztőjeként a megyei lapoknak postázott valamelyik karácsonyi csomagba a közlésre ajánlott versek közé besuszteroljam egy, az ünneppel – mondjuk így – autentikus költeményét. Most idemásolom… Apokrif Zakatol a szentcsalád Isten tömi Máriát, József nem tud elaludni, keres valami piát. Nem lel, felkel. Pizsamára húz fel inget és gatyát, lemegy a Háromkirályba, hogy egy fröccsöt legalább— —„Megint Isten?” —„Az hát, megint.” Sóhajt, nagyot húz és legyint: —„Különben, múltkor kivertem a huppot. Ha az […]

Az interneten közzé tett fotó tanusítja, hogy Németh Sándor, az állam által egyházként elismert Hit gyülekezete frontembere, egyszersmind az ATV tulajdonosa a budapesti Nobu elnevezésű luxusétterem ben tárgyal Andy Vajnával és Habony Árpáddal, illetve, hogy az utóbbiak tárgyalnak vele. A menüről nem lehet fogalma senkinek. Csak találgatni lehet. Én is azt teszem. Természetesen fogalmam sincs, hogy mit fogyasztottak az étteremben találkozásuk alkalmából ők hárman (Andy Vajna, Habony Árpád és Németh Sándor), meglehet, hogy az ebéd- és vacsoraajánlatok közül csupán középáras suhsi tekercseket (ami hat darabos adagonként hármuknak, ital nékül úgy kilencven rongyot kóstál), de az is lehet, hogy csupán bekaptak […]

E heti hírünk egy kormánydöntés, amelyről Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter azonnal értesítette a Nyílt Kormányzati Együttműködés kormányzó bizottságát. Hogy tudniillik kilép belőlük a magyar kormány. Otthagyja őket, mint eb a szarát. Miért is? A Külgazdasági és Külügyminisztériumnak az MTI-vel közzé tétetett közleménye szerint nem azért, mintha bizony tagadná a részes országként egykor vállalt elkötelezettségét a nyílt és átlátható kormányzás, valamint az ebben való társadalmi részvétel erősítésében, korántsem azért, mert nem vállalja többé a költségvetési adatok és a közpénzek felhasználására kötött szerződések nyivánosságra hozatalát, a közbeszerzési adatok kereshetőségének javítását, és így tovább, és így tovább, hanem mert a Nyílt Kormányzati […]

A nagy ötlet vitathatatlanul Orbánunké, szabadalmaztatni kellene, hogy felhasználása esetén bármely más országtól rengeteg pénzt lehessen kapni érte. A leendő világszabadalom lényege, hogy egy ország nyugdíjasait karácsony alkalmából egymástól nem megkülönböztetve, egyazon – nem túlzottan nagy – összeggel ajándékozza meg az állam, amely ezt az ajándékösszeget a nyugdíjtól viszont szigorúan megkülönbözteti, elválasztja tőle, mert nem csapatja hozzá, amint azt a kósza értelem diktálná, nem is a postással kézbesítteti, aki a címzettet nyugdíjasként ismeri, nem, nem, nem, ez egy olyan különleges ajándék, amelynek nem az értéke a fontos, nem az tehát, hogy mennyit is ér, hanem az ajándékozója, akit az ajándék […]

– Halló, itt Trump. – Köszöntöm önt, elnök úr! – … – Hall engem? – Igen, de kit! – Orbán Viktor vagyok, tisztelettel. – Igen, a nevét már mondták nekem, örülök is, hogy emlékeztetett rá, mert őszintén szólva elfelejtettem. Tudja, amióta nem vagyok fekete bárány az országomban, ha-ha, többen hívnak engem, mint korábban. Szóval honnan beszél és milyen ügyben hívott? – Magyarországról, elnök úr. És Orbán Viktor vagyok, akit az Egyesült Államokban mindeddig szintén fekete báránynak tartottak. – Ne mondja, ez új nekem. Legalábbis eddig nem jelentette senki. Miért hívott? – Hogy gratuláljak elnök úr! Egy kicsiny, de bátor és […]

Nyelvtanilag lehetnek fenntartásaink az Orbán Viktorért indított imalánc adoptálásnak minősítését illetően, mert ez a fogalom közérthetően örökbefogadást jelent, manapság pedig földi létünk során jobbára árvagyereket, vagy kisállatot (mentett kutyát, esetleg sündisznócskát, vadászgörényt) fogadunk örökbe. A Római Birodalomban, ahol utódlásuk okán csakis fiúkat adoptáltak a gazdag szenátorok, ennek kétségkívül volt politika szerepe, hiszen például az Augustus nevet viselő első római császárt gyermekként korábban maga Julius Ceasar fogadta örökbe. Julius és Augustus után ugyan nem September következett Róma élén, hanem Tiberius, aki azonban a császárnak ugyancsak adoptált fia volt. És a római császárok közül így jutott a többi között trónhoz Caligula és […]

Nagyon-nagyon figyeljenek! Ezt a miniszternek kinevezett illetőt a sajtótájékoztatón többször felszólították, hogy legalább elismerje, amit az ő helikopterezéséről a Népszabadság újságírójának állított. Hogy hazudott. Hogy letagadta, amit később fotó tanúsított. Ezzel szemben Rogán Antal egyetlen állítást ismételt sokszor, hogy még azon a napon, amelyen az újságíró őt erről kérdezte, világosan tudatta a nyilvánossággal az igazságot, amiért is neki nincsen lelkiismeretfurdalása, s oka sincs annak, hogy az legyen. Valamelyest változó megfogalmazásban, az ő nyilvánvalóvá vált hazugságára vonatkozó kérdések sorára csakis ezt válaszolta, semmi mást. Ha belegondolnak – és azt hiszem, hogy ennyit, csak ennyit a legfideszesebb, legkormánypártibb választópolgártól is elvárhatok –, […]

Ha péntek, akkor Orbán-interjú, publikálta ma reggel a már Orbániát szolgáló origo.hu, amelynek tudósítása szerint a Kossuth Rádió 180 perc című műsorában Orbán Viktor az immár hagyományos péntek reggeli interjúját adta, valójában azonban Orbániának egy erre a célra ebben az időben – immár valóban hagyományosan – neki fenntartott mikrofonállványnak beszélt. Hogy mit, azzal még várjunk egy kicsit. Előbb tudjuk meg, hogy mit várt tőle a voltaképpen általa eltulajdoníttatott origo.hu tudósítója! Azt várta, hogy a kormány feje értékeli majd az október 23-ai nemzeti ünnep történéseit, meg azt is, hogy az államfő visszaküldte a Háznak a szélenergiáról szóló törvényt. Újságíróként feltételezte még, […]

Azon kaptam magam, hogy látom a jövőt. Ott ülnek mind, Kupakos Alajos, meg a többi szellemóriás (a nem eléggé hívő, vagy túlfélelmet érző kirekesztettek kivételével), sápadtak nagyon, körben ülnek és ujjaikat összeérintik a háromlábú asztalon (amely egyszersmind a roppant kevéssé láthatóvá szublimálódott, immár teljesen spiritalizált alaptörvényünk asztala). Orbán lelkét várják, hogy az asztal megemelésével jelezze jelenlétét. Nem, nem volt nagyon csúnya a halála, s többen látni vélték, hogy megértőn mosolygott, amikor felszállt a mennyekbe. Most várják, hogy a szelleme az immár teljesen spiritalizált alaptörvény asztala lábainak koppanásával jelezze a hozzá intézendő kérdésekre adott válaszait. Egy koppanás igent, kettő nemet jelent. […]

Olvasom, hogy fényes tekintetű fideszes rezsibiztosunk – Németh Szilárd – a Népszabadságot nem szándékozik elsiratni. Legalábbis ezt akarta mondani. De nem sikerült neki. Talán, mert egyszersmind a műveltségéből szeretett volna felcsillantani valamicskét a nagyérdeműnek, azt mondotta volt, hogy „nem fog krokodilkönnyeket hullatni” érte. Ami legelőbb egy gyerekkoromban gyakran dúdolt dalocska két sorára a dallamával együtt emlékeztetve valósággal felderített: “Csuda édes víz a Nílus, hol az éhes krokodilus vizipólózik, vizipólózik, vizipólózik-zik-zik.” Hogy kapna be inkább téged ez a krokodil, gondoltam vidoran, mielőtt felötlött volna bennem a rezsibiztosi fogalmazás jelentésének esetleges szándéktalansága. Az ám! “A krokodilus a Nílus partján csücsül a farkán […]

Egyazon fajhoz egymással termékeny közösülésre képes, külső és belső felépítésünkben velünk egyező társainkkal együtt tartozunk. Az emberi faj mellett ez a képesség és tulajdonság más élőlények faji meghatározására is érvényes. Például a kutyákra. A tacskó a kutya alfaja. A hosszúszőrű tacskó egy tacskófajta. Egy tacskóváltozat. Fajtatiszta kutya, akit eszembe se jut fajtisztának nevezni, pedig szinte bizonyos, hogy a dédszüleit fajtisztáknak tartották az emberek. Akiknek akkor tán eszükbe se jutott, hogy nem a kutyájuk faját, hanem a fajtáját tisztázták egymás között. A nyelvünk változott azóta. Az anyanyelvünk. A tudásunk gyarapodása folytán. A nyelvünk nem mindig, de ha igen, nem azonnal követi […]

Köteles Laci, a Fidesz-KDNP tán legtöbbször megválasztott települési polgármestere azóta is megtisztel írásaival, amióta az MTI általam – 2009-ben Vince Mátyás elnök megbízásából – létrehozott Önkormányzati Sajtószolgálat nevű honlapját én már nem szerkeszthetem. Komlóska első embereként az új orgánum első használóinak egyike volt, azév májusában megjelentette azt az írását is, amelyben a többi között a szegénységért, a megélhetési bűnözés hétköznapivá válásáért, az erőszak térhódításáért az előző kormányt tette felelőssé, emellett úgy vélte, hogy “a hatalmon lévő pártpolitkai elit nemzeti, gazdasági, etnikai és vallási problémáink megoldására nem képes”. Az általa polgármesterként szolgált kis faluról közzé tett írásaiban és azok mellettiekben is […]

Az újságkészítésben is jártas hírlapíróként több mint húsz éve napos szerkesztőnek hívtak egy országos napilaphoz, amelynek a borító és a középső oldalpárja akkortájt megszínesedett. Amikor az egyik szombatra virradó éjszakán én szerkesztettem a lapot, az első középső kolumna szerzője és a tervezője is voltam. Utána tudnék nézni, de nem teszem, hogy milyen akkori, engem is nyomasztó esemény késztetett egy ultiparti történetének olyatén felidézésére és bemutatására, hogy az egyszersmind megoldható rejtvény is legyen. Elég az hozzá, hogy az országos történések olyan, tőlem független körölményeket teremtettek, amelyek látszólag megfosztottak a célravezető cselekvés lehetőségétől. Sokakat ma hasonlóképpen nyomaszt a küszöbön álló népszavazás. Amelynek […]