Étterembe járni  – akkor – nem volt valami nagyon költséges szórakozás. Egy normál vacsora – 4-5 féle főétel volt csak + 3 féle leves – kijött max. 5 rubelből. Nekünk meg 9.50-es napidíjunk volt, plusz az üzletelésből bejött mellékes. Első sorban női cipő volt a menő, meg az akkor divatban volt, testhez simuló, dzsörzé-szerű anyagból készült férfi ingek (fantázia nevükre nem emlékszem), no meg a farmer. Az is szokás volt, hogy a 4-6 személyes asztalokhoz mások is odaültek, így aztán a vacsora majd’ minden esetben kedélyes kvaterkázássá fajult, különösen, mikor rájöttek, hogy magyar vagyok. Az étteremben tömény szeszt csak akkor […]

Utoljára hagytam Svédországot.  Svéd egyetemisták gondoltak egyet és elkezdtek kísérletezni. Állítólag több ezer íz minta után elkészült a Mackmyra. Teljes értékű nagyon finom ital. Nehéz volt megszerezni, de két félét is sikerült. A hibapont az, hogy csak a Balti-tengeren, a hajón tudtam megvásárolni őket, ott pedig sajnos csak literesek kaphatók.  A literes üvegek pedig nem olyan csinosak, mint a hét decisek. Sajnos a hajóknak és a reptereknek ez a hibája. De néhány cég termékeit csak ott kaphatóak.  Ez van. Már működik második lepárlójuk, ami látogatócentrum is egyben. És itt van a legkisebb testvér. Említettem, hogy Islay szigetén a whiskytúránkon együtt […]

Az elején még különcködtünk a téli öltözékünkkel, hadd lássa a nép, hogy mi külföldiek vagyunk, méghozzá nyugatiak – onnan nézve. Aztán már nem annyira. Én egyetlen egyszer játszottam el, hogy nem vettem sapkát – hiú majom voltam, rengeteg hajjal, különben is, randira mentem, mit nekem fagyos szele a Volgának (kb. -15 lehetett, de -18-nál egy fokkal se kevesebb) – , utána még évekig sajgott a fülem hegye, ha beköszöntött a tél, pedig a hazai telek, ugyan már, bakfitty. Aztán egy hét múlva már mindent magamra cibáltam, ami befért a télikabát alá (télikabát?  medvebundának kinéző valami volt, jó hosszú szálú műszőrből, […]

Hallgatom Friderikusz interjúját Vidnyánszky Attilával, és pár dolgot megérteni vélek, annak ellenére, hogy nem vagyok a műfaj rajongója, és nem is értek hozzá. Elfogadom, hogy a Nemzeti Színház rendezője kvalitásos művész, és az, hogy vállalkozott a beszélgetésre, azt mutatja, valamennyire nyitott személyiség is. Árad belőle a sértettség ugyan – kitelepítések, családi tragédiák (bár szerintem igen sok, határainkon belül élő család is őrizget hasonlókat), – de igyekszik ezt némiképp palástolni. Ez egyre kevésbé sikerül. Most nem annyira a kritikusok elleni olthatatlan ellenszenvét és egyáltalán nem szimpatikus lenézését vesézném ki, védjék meg magukat, ha akarják. Hanem amikor a színház épületéről esik szó! […]

Kazany. Tatárország (Autonom Tatár Szovjet Köztársaság, vagy valami ilyesmi) fővárosa – anno egy köztársaság a többi közt. Miután Moszkvában mindenhol csak vörös zászlók lobogtak, itt meglepő volt mellettük a kék-vörös, igaz, lényegesen kisebb zászló, na persze, nem mindenhol, leginkább csak itt meg ott. Akkor még bőven nem értettük, mit is jelentett a hovatartozás eme óvatos kinyilatkoztatása.  A Volga szállóban helyeztek el minket. Tkp. a teljes negyedik emeletet megszálltuk, felettünk csak a technikai szint volt (erről majd később). Igazi szocreál épület volt, az alagsorban kifelé is működő büfével, a földszinten étteremmel, abban zenekar és minden este(!) tánc, az emeleteken pedig gyeskókkal […]

Életképek 1975-ből, kilenc részben, egy másik világból… Azzal kezdődött, hogy tanulni küldtek a Szovjetúnióba, 1975 telén. Három hónap képzés az ESZR – egységesített számítógép rendszer – megismerését illetően. Az ESZR maga volt a KGST csodája, igazi nemzetközi produktum. Központi egysége szovjet, konzolja csehszlovák – még a neve is úgy szólt, hogy Konsul, amúgy gömbfejes elektromos írógép volt a szentem – lemezes tárolói bolgár ISOT gyártmány, a mágneses szalagegység lengyel, a kalapácsos nyomtató NDK-s, a tán a lyukkártya olvasó volt magyar, mintha Videoton gyártmányra emlékeznék, meg a románok is adtak bele valamit, hogy mit, már nem emlékszem. Az egyik csapat ment […]

Sziasztok.  Elérkeztünk a végéhez…  Egy kedves “hódolóm”  szerint abbahagyhatnám már.  Remélem, örömmel fogadja az utolsó részt. A „maradék” persze kicsit sántít, hiszen itt van rögtön a világ legnagyobb whiskygyártó nagyhatalma India. Ezen azért nem lepődhetünk meg, hiszen egy milliárd ember él ott, kikben erős nyomott hagytak az ír és skót hagyományok az angol elnyomás alatt. Mennyiségben a legtöbbet készítik, de a minőséggel nem nagyon foglalkoznak. Hab a tortán pedig az, hogy ha nem figyel az vétlen áldozat, akkor könnyen belefuthat egy melaszból gyártott italba, ami Indiában engedélyezett, mint whisky.  Ha biztosra akarunk menni, akkor az Amrut nevű készítményt kóstoljuk meg. […]

…mert manapság már nincs becsület senkiben! Rakonczayék a falu szélén laktak, nem nagyon, de eléggé. Rakonczayné  legszívesebben még mindig tekintetes asszonynak szólíttatta volna magát, de hát már nem olyan időket éltek. Mondta is mindig, hogy már nem olyan időket élünk.  Bezzeg, amikor még tekintetes asszonynak szólították, merthogy, postamester volt a férje, de most már csak a cézé maradt, meg az ipszilon, amit, persze, valahányszor csak lehetősége van rá, külön hangsúlyoz:  Rakonczay, kisasszony kérem, Rakonczay, cézével és ipszilonnal a végén! Rakonczayék, miután Rakonczay Ernő, a postamester, kiszorult a hivatalból, nomeg, nemsokára az életből is, megvették ezt a házat. Szép porta volt, […]

Aznap este is már jóval elmult éjfél, mire hazaért. Megpróbált csendben bejutni a lakásba, de a nappaliból világosság szürődött ki. – Te még nem alszol,- szólította meg a feleségét? – – Megvártalak, nem tudtam elaludni. Fáradt vagy biztosan. Menj zuhanyozzál én addig készítek valamit enni. – Ne fáradj nem vagyok éhes. Ilyenkor éjszaka már nem jó enni. Csak feleslege sulyt veszek megint fel magamra. Levetkőzött a zuhany alá állt és bő sugárban engedte magára a vizet. Közben gondolatok cikáztak a fejiben. – Tennem kell valamit. Kifugok bukni, úgy fogok járni mint Tibor. Nincs értelme kibukni két évvel a nyugdij előtt. […]

Ica néni pont olyan volt, mint a faluban a többi Ica néni. Kortalan, elnyűtt, arcán ezer ráncot számláló, bütykös kezű falusi öregasszony. Nem volt ő ám mindig ilyen, bizony, a harmadik faluból is jártak hozzá a legények, udvarolták, szépen, ahogy kellett, csak hát a kor, meg a munka, ott hagyta rajta a nyomát. Ica néni portáján mindig, minden takaros rendben állt, mindennek megvolt a helye – kivéve a sufnit, ami a Papa birodalma volt. Oda ő akkor se tette volna be a lábát, ha hat lóval vontatják be! Hogyisne! Ha csak benézett, felállt a hátán a szőr: olyan rendetlenséget még […]

Idén huszonöt éves Lang Györgyi és Falusi Mariann Pa-dö-dő nevű popduója. A duó az 1990-es Bye-Bye Szása című albumával köszöntötte egyben a rendszerváltást és a szovjet csapatok kivonását Magyarországról. Van egyáltalán bárki aki nem ismerné a  refrént? “Bye-bye, Szása, rossz voltál velem, Elmentél és azóta az órám keresem, Bye-bye, Szása, kitoltál velem, Elmentél és azóta a vodkát, a vodkát nyelem.” Mint minden jó művész, a duó a drámaian megváltozott korhoz és az új valósághoz igazította alkotását. Miután végig hallgattam a Háj-háj Szása! című számukat, meg vagyok győződve róla, hogy ha Lang Györgyiék vezetnék az ellenzéki Összefogást, most nem arról vitáznának a közvéleménykutatók, […]