„Aki kardot ragad, az kard által vész el.” Jézus (Mt 26.52) Mi gyávák, polgári ellenállásra alkalmatlanok vagyunk; hiányzik belÅ‘lünk a civil kurázsi. A sajtómunkások meghajoltak, lágyan hajlott az a gerinc; a bírák, az alkotmánybírák szótlanok; a közalkalmazottak, pedagógusok némák; a rendÅ‘rök és fegyvertársaik ellenállása sóhajnyi; a szakszervezetek jog fosztva dünnyögnek. A parlament ellenzéki pártjai közül a két kicsi vagy szörnyű, vagy szörnyűbb, az MSZP kormányozni gyáva volt, ellenzéknek is az. Parlamenten kívül nincsenek pártok. E pártok szövetkezni sunyiságuk miatt képtelenek, sem magukban sem másokban nem bíznak, hiányzik belÅ‘lük a virtus, gyÅ‘zelemre esélytelenek, pedig gyÅ‘zelmük megmenthetne minket egy véres forradalomtól. Nem […]

Kétségbeesetten nézzük a közepet. Kétharmados közép, ha nem több. Magukat gójnak hívó motorosok kiáltanak: Adj gázt! Mellettük csíkos kitűzÅ‘s pincérek, és világháborús katonai egyenruhába öltözött civilek ijesztgetnek cigánygyerekeket. Mindent megtesznek, hogy a katonai zubbonyokról lemossák azt a becsületet, ami még imitt-amott rajt maradt. A távolban valamilyen világszövetséget látunk, sámándobbal jár körbe, vitatkozik, jobbról esetleg, balról kell-e kerülni, aztán csak kereng. Felettük, a világ közepére húzott Pilisen ásogató csoport munka közben szívcsakráról, meg Szíriuszról beszél. Kezükben, lángoló pallósként ékírás lobog. A pilisi völgyben, erÅ‘s alkatú ember, egy örökmozgóval kétharmadot betonoz. Civilek itt és ott. Hol békét menetelnek, hol savat öntenének szélsÅ‘séges […]

Egész télen törtem a fejem, miért nem fogalmazzák meg a pártok, amit én látok, hogy kifosztóink nem a virtuális hazát, a turulban születettekét tették tönkre, hanem a haza polgárait, a hús-vér hazát. Négymillió a kilátástalan sorsú ember; hajléktalanok, nyugdíj nélküli rokkantak, bankok áldozatai, éhezÅ‘, fagyoskodó gyerekek százezrei, földjétÅ‘l, termelési kultúrájától megfosztott parasztság, a megosztott és korporációba kényszerített szakszervezetek által magára hagyott, minimálbéren tengÅ‘dÅ‘ munkavállalói tömegek, meg ötszázezer Európa gazdagabb országaiba kitántorgó magyar. A lakosság fele. Minden második magyar ember nyomorog vagy elmenekült. A többi pedig, talán nem is tudja, mennyire kiszolgáltatott: az álnokká vált hatalom uralja mindennapjait, (tízezrek uralkodnak milliók […]

Sokan vagyunk és ilyenkor, mintha számítana bármit, apróbbakat lélegzem, nyomaszt a tömeg, a betegek tömege. Kerek képű, erÅ‘s testalkatú bajuszos úr ül mellém. Csányi Sándor vagyok, – motyogja – tudja a prosztatám. Nem komoly, csak szűrés. Próbálok odébb húzódni a mellettem ülÅ‘ vézna öregúr felé, de nem sokat segít, felállni illetlen lenne, inkább kérdezek. Az OTP-s Csányi? Igen. Mondja, és Å‘ is fészkelÅ‘dik, szűk a hely. Ma sokan vannak. Próbálok indítani. Mindig, de a mi korunkban ez fontos. A prosztata. Teszi hozzá. He-he, a prosztata gondok. Hallgatunk, végül Å‘ kezdi: Szép lett az istálló… a szarvasmarhatelep. Kicsit kapkodni kellett, tudja […]

Az elején nem errÅ‘l szólt, az elején csak az éhségrÅ‘l, vagy inkább az éhezÅ‘krÅ‘l. Az éhezÅ‘k menete, mondanám, ha igaz lenne, de én is velük megyek, meg sokan, akik nem éheznek. MirÅ‘l szól ez a menet: hatalomról, hataloméhségrÅ‘l, éhezÅ‘krÅ‘l, rólunk, ennek a sokszor gyötört országnak megalázott polgárairól, a gonosz IMF-rÅ‘l, bankokról, tÅ‘kérÅ‘l, a gyűlöletrÅ‘l vagy a szolidaritásról, vagy mindenrÅ‘l, mert egyszerre vagyunk jók és rosszak, egyszerre szeretünk és gyűlölünk, vagyunk kevélyek és jószívűen szerények, esetleg úgy gyűrt maga alá minket a hét fÅ‘bűn, mint gátlástalan urainkat? Az Örs vezér téren állunk. KéregetÅ‘ jön hozzánk: nyolcvan forintot kér, adok valamennyit. Barátom […]

Zsuzsa Kovi felesége volt. Elváltak. Miután Kovi elköltözött minden hónapban küldte a rezsiköltséget, amit Zsuzsa anyja összerakott, majd a pénzbÅ‘l Spanyol országba utazott Zsuzsával, hogy néhány napig élvezzék a tengert. A lakás odaveszett, és most Zsuzsa, Kovival, Kovi szÅ‘lÅ‘jében épült vityillóban lakik. Víz nincs, villany a szomszédtól, meg a bor is. Kovi szÅ‘lÅ‘je lepukkant, a termésbÅ‘l kevés bor lesz, a szÅ‘lÅ‘sorokban terem valamennyi köztes, (hagyma, borsó, bab) tavasszal csibéket nevel. EbbÅ‘l élnek, meg a nyugdíjból. Zsuzsa, (hatvanas, hajlott hátú öregasszony) nem mos, nem takarít, nem kapál, nem fejt borsót, csoszog, iszik, koszos és kiabál. Fogatlan szájából csorogó nyálát kézujjával törli […]

Budapest, Keleti pályaudvar, 2013. január 10. Latyak, köd, havas esÅ‘ és kartonpapíron térdelÅ‘ koldus. Két órám van, múzeumhoz kevés, sétához sok. A Művész Kávéház barokk asztalánál (kép jobbszélén) olvasom, B. Russel vagy száz éve írt gondolatát a megismerésrÅ‘l, a süteményes polcot vizsgáló gyönyörű lányt csodálom, vaníliás teát iszom és keményhabos kapucsínót, aztán elindulok rossz irányba, talán, hogy láthassak egy másik koldust, egy tolókocsis fiatalembert. Aztán vissza, már jó felé. Nem csak, mert megtaláltam, hanem mert jó is. Mert, ha a Művész Kávézó barokk bútoraival a béke költséges szigete, akkor ez még ahhoz képest is jó; egy új világ, vagy egy […]

Ãœdvözöljük Szukits RezsÅ‘t, a Kanadai Magyar Hírlap legújabb szerzÅ‘jét! ElsÅ‘ írásában egy magyarországi kényszervállalkozó mindennapjaiba – és ezerötszáz forintos rezsióradíjába – nyújt betekintést. A manóknak így decemberben akad dolguk, ki kell takarítaniuk szomorú szívünkbÅ‘l a bánatot, ezért vannak Å‘k, meg az ünnepek; elsÅ‘nek a mikulás a gyerekeknek, aztán családnak a karácsony, hogy végül féktelen jókedvével jöjjön a szilveszter, az elsÅ‘ örömünnep, hisz ekkora kopik el a legsötétebb hónap. Tehát itt ülnek a manók az asztalon, alma és narancshegyek tetején és teszik a dolgukat, űzik belÅ‘lünk a sötét napok okozta bánatot. Egyezerötszáz forint. Ennyi. Ennyi a rezsióradíj. Egy kényszervállalkozó rezsióradíja. EbbÅ‘l kell […]