Azt hiszem,  nem nehéz kiolvasni a megjelent cikkekből, hogy Sebestyén Eszter és Lévai Júlia közt nem éppen a legbarátibb a viszony. Eladdig rendben is volna, amíg ez megmarad a személyes keretek közt (annak ellenére, hogy Lévai állítja, most hallotta először Sebestyén nevét.) Azonban szerkesztőként elkövettem azt a hibát, hogy közöltem Sebestyén Eszter Matchpoint c. írását, ami kétségtelenül egy szakmai és és nézetbeli vitára adhatott volna alkalmat a két érintett közt, ámde – ahogy azt Lévai Júlia riposztjában kérte (aminek a KMH készséggel helyt is adott) eme riposzt megírása előtt Lévai Júlia  – számomra érthetetlen okból – sajnálatos módon a Facebookra […]

Tisztelt Szerkesztőség! Önök 2015. október 8-án anélkül tettek közzé egy engem rágalmazó cikket (Sebestyén Eszter: Matchpoint, Lévai Júliának) , hogy megkövetelték volna a szerzőtől a tényállításai bizonyításait, ill. ennek híján Önök ellenőrizték volna az állítások megalapozottságát. Ez már csak azért is érthetetlen, mert hiszen Önöknek tudniuk kell, hogy a szerző állításával ellentétben – „ő egy zenész, aki újságírónak hiszi magát…”– én nem pusztán a fantáziámban vagyok újságíró, hanem a gyakorlatban. Ha máshonnan nem, ennek tényét már csak a saját lapjuk repertóriumából is ismerniük kéne. Emellett azt is könnyen ellenőrizhették volna, hogy vajon én valóban csak 2015. október 4. után írtam-e elemzéseket […]

Sas István, a Gépnaracs főszerkesztője kérésére közöljük alábbi válaszát Fényes István Gépnarancs, vagy csak bunkó című cikkére. * És most finom voltam. Nem az a gond, hogy a magyar helyzet megítélésében neki és egyik állandó szerzőnknek részben eltér a véleménye, és erről mind a ketten karcos stílusban vitatkoznak. Azért vagyok kénytelen főszerkesztőként reagálni, mert két olyan vádat terjeszt a Gépnarancsról, amelynek bizonyíthatóan semmi köze a valósághoz. Kezdjük mégis ezzel: Fényes István és Zsebesi Zsolt egyetért abban, hogy Orbán nem fogja átadni a hatalmat egy vesztes választás után, sőt az ilyen választási eredménynek is minimális az esélye a választási rendszer megbuherálása […]

Teszek még egy halovány kísérletet, hogy felnyissam a szemed. Nem tudom, hogy megéri-e, hogy lesz-e foganatja. Hetek óta nem írtam posztot a blogra, ami nem véletlen. Fölös időimben azon elmélkedtem, hogy egyáltalán megérte-e. Volt-e értelme az utóbbi egy évem jelentős részét a köz ügyein rágódva, megoldásokat, kitörési pontokat keresgélve tölteni. Azon, hogy érdemes volt-e néha éjszakába nyúlóan megírni mindazt, ami a közös felelősség érzetétől fűtve gondolkodásra, majd azok összefoglalására késztetett. Eltölthettem volna ezt az időt másképp is. Szánhattam volna nagyobb energiákat a barátaimra, a páromra, a munkámra, elmehettem volna ötvenszer több edzésre, most biztos három kilóval könnyebb volnék, és jobban állna rajtam […]

A mi csodarabbinknak már majdnem elfogytak a libái. Különben is, azt észlelte magán, hogy napról-napra növekszik, és amikor már felérte sámli és ágaskodás nélkül az asztalt, koncepciót váltott. El ezekkel a provinciális, kispályás ügyekkel, ha már Magyarország képtelen hozzánk nőni, mint Rogánhoz lakása, hát tegyük le ezt a nyűgöt és forduljunk Európa felé – megfelelő embert a megfelelő helyre. Hogy a hely foglalt? Annál rosszabb neki, de mindenkinek be kell látnia, hogy a követelésnek igazsága vagyon – márpedig az ember a magyarban a férfit jelenti, és aki csak nő, az nem ember – némber -, egy asszonyi állat. Ez abból […]

Az előző, pedagógiai tárgyú írásban már szóba került, az iskolai számonkérés. Ha pedig az iskolai visszatekintéseknél tartunk, akkor a szám kéréseket is érinti a tanár, illetve az iskola szerepe. Ez már csak azért is érdekes lehet, mert az iskola szerepe, és ebből fakadó lehetőségeinek számba vétele határozhatja meg, hogy mit kérhetünk számon az iskolától. A gondolat különben egy „magánbeszélgetésben” merült fel, melyben az idézőjelet az indokolja, hogy a közösségi portálok kérdésesen tekinthetők magánnak, és az ott folyó polemizálások beszélgetésnek. De ez egy másik, különben nem kevésbé érdekes, történet. Az iskolák szerepén való elgondolkodás alapjait illetően ismét csak a múltból kotornék […]

Elhunyt Kun István. Olyan keveset tudunk róla, hogy a neve mellett nem szerepel a születési éve sem. Valamikor a harmincas évek végén születhetett, a hatvanas években végzett Gödöllőn, majd termelőszövetkezeti elnök volt. Jómagam is csak pár éve ismertem meg a nevét szelíd hangvételű, ám keményen következetes írásaiból. A Népszava, az Élet és Irodalom mellett párszor itt is lehetett olvasni cikkeit, amelyekben mindig a magyar földért, a magyar vidékért emelte föl a szavát. Nem csapkodta a szónoki pulpitusokat ripacskodva „magyar földünk” védelmében, nem szalonnázott a Hősök terei kempingezés idején a traktorok üléseiben – csak világos, tiszta szavakkal érvelt a mezőgazdaság fejlesztése […]

Október 23.-án az emberek egy része ünnepel. Meg a kormányzat, az. Az a kormányzat, amelynek nevéhez fűződik az ezen a napon kikiáltott köztársaság eltörlése. Az ország nevéből. Alaptörvényileg. Az a kormányzat, melynek vezetője a bátrak bátra. Vagy, ha nem, hát látott olyat. Képregényben. Bár a történet pár napja indult. Amikor az Index összeállítását olvastam arról, hogy ki hol lesz. Orbán Viktor külföldön. Ahogy tavaly, úgy idén sem mond beszédet. Beszédet az ő népéhez intézve. A nagy októberi magyar szocialista forradalom emlékére. Mert Nagy Imre sok minden volt, de antikommunista nem igazán. Lehet, hogy lett volna persze. De ezt nem tudhatjuk. […]

Talán napjainkban is meg van a fontossága Márai Sándor sorainak. Pedig 1945-ben írta ezeket közvetlen a felszabadulást követően. Ám olyan, mintha ma írta volna, és a mai Magyarországon. Hihetetlen, hogy véleménye, kritikája, mennyire igaz ma is. Csupán csak a szereplők cserélődtek meg a nevek. Úgy gondolom, nem követek el nagy hibát, ha a KMH olvasói elé tárom Márai sorait, különös tekintettel a mai kurzus történelemhamisító törekvésére és Putyinhoz való törleszkedésére. „Az oroszok olyanok, amilyenek, semmit nem ígértek nekünk, semmit nem akartak tőlünk, mi üzentünk hadat nekik, s most a fegyver jogán érkeztek hozzánk, legyőzött országba, mely jogcím nélkül megtámadta hazájukat. […]

Ha már ’56 emlékezete, akkor lássunk hát egy kicsit nem politikai indíttatású elemzést, mondjuk, Hamvas Bélától. Patmosz kis Égei-tengeri görög sziget, egy a több tucatból. Az aggastyán János apostol száműzetésének helye. Az evangélista itt foglalta írásba az üdvtörténet végidejét, az Apokalipszist, a Jelenések könyvét. És Tiszapalkonya? Hőerőmű, dübörgő turbinák, barakk, emeletes ágyak, vaskályha, verejtékszag. A bé-listázott Hamvas Béla segédmunkás-raktáros munkakörben eltöltött éveinek „második korszaka”, száműzetésének leghosszabb periódusa, 1954-től 1962-ig. A Patmosz születése idején még csak kéthetenként, szombaton utazhatott Pestre. Tekinthetjük autentikusnak? Igen, tekinthetjük. Egy olvasói „kritika” a könyvről: „Mocsok fontos könyv. Kinyilatkoztatás-szerűen beszél arról, h hogyan működnek alapvető dolgok az […]

25 perc múlva beköszönt október 23-a. Pár óra múlva feszes ünneplőbe bújva magasztos beszédek hangzanak majd el, lobogó zászlók alatt, és a meteorológusok szerint derűs napfényben arról, mi is történt 59 évvel ezelőtt Magyarországon. Pár hete elhunyt köztársasági elnökünk egyszer azt mondta: annyi ’56 van, ahány ember akkor élt e hazában. Nagyon igaz. Már éltem, bár csak 9 éves gyerekként. Délben kikísértük Anyut a csepeli HÉV-hez, aki állandó délutános műszakba járt az almaválogatóba – ez ugyanis műszakpótlékkal járt, és nem mellesleg lehetővé tette, hogy délben ebéddel várjon minket az iskolából, meg ebéddel engedje munkába apánkat. Délután már a 14 éves […]

Hát igen… Van az úgy, hogy kijut a jóból, megvilágosítják a blogger elméjét. Felindulnak baráti tankok, olyan, magukat bloggerként identifikáló írástudók, akiken az a téveszme uralkodott el, hogy nekik kell megvédeniük tőlem azokat a szerencsétleneket, akik az én írásaimat is olvassák, ahelyett hogy megelégednének azzal a tiszta forrással, mely az ő fejükből bugyog.Minap a jeles külhoni laptulajdonos vezetgette ki az általam megtévesztett magyarságot a homályból, legutóbb pedig Zsebesi Zsolt érzett késztetést arra, hogy megmondja a tutifrankót, melynek egyetlen hiteles és felkent letéteményese ő maga. Tulajdonképpen megtisztelő lenne, hogy egy egész posztot pazarolt rám, válaszolnék is rá azon a felületen, ahol […]

Erre a kérdésre keresve válaszom előtt kijelentem nem célom megbántani az igaz hívő keresztény embert ,legyen az bármilyen származású ember akár cigány vagy gádzsó. Gondolatmenetem célzottan a magyarországi cigányságra apellál. Sokszor úgy gondolom ,hogy Isten a cigányt nem szereti ,hiszen Magyarországon és sok más helyen kirekesztett,megvetett behumanizált állati lényként kezelt alanyként tudatosul. A magyarok istene ,Szűz Mária országában egyértelműen nem szereti a cigányt. Istent,s hitet kreáltak, maguknak saját érdekük képére,melyet „nemzetinek „neveznek. Eme nemzeti mély-magyar isten kirekeszt és elhatárolja magát más nemzetektől. Ellenséget gyárt mert gyáva félelme önvédelmet kiált beteges vízióival szemben. Ebből következik az is,hogy ez az isten nem […]

A menekültekkel kapcsolatban nem egy esetben merül fel, hogy korántsem csak életerős felnőttek alkotják a tömeget. Akkor sem, ha a magyar autokretén elit szeretné ezt a képet kidomborítani. A valóságban a menekültek között számos család, és így gyermek is megtalálható. A The New York Times oldalán megjelent riport alapján mintegy kétmillió traumatizált gyermek. Természetesen szó nincs arról, hogy mind a két milliónyi gyermek egyedüli célja lenne, hogy a hazai elit csemetéi elől eligyák az iskolatejet. Így az oligarcha és a menekültkérdés politikai haszonélvezői fújják ki nyugodtan a levegőt. Még csak nem is a hazai gyermekszegénységi, és éhezési adatokkal szeretném folytatni. […]

Nagy fába vágta a fejszéjét a budapesti Katona József Színház társulata, amikor műsorára tűzte Borbély Szilárd, a tavaly öngyilkosságban elhunyt neves író, „Az olaszliszkai” című darabját. A mű ugyanis, amelynek műfaját tekintve drámának is mondható, a 2006-ban Olaszliszkán történt, egyes helyi cigányok által elkövetett lincselést hivatott bemutatni az arra kíváncsi közönségnek. Mindezt persze olyan művészi hasonlatokkal átitatva, amelyek után a szerző végül le is vonja a megfelelő konzekvenciákat, hogy történetesen igaza lehet-e mindkét félnek, a lincselőknek és az áldozatnak egyaránt. Hasonló gondolatmenet ez a Bibliából ismert Ézsaiás próféta könyvének 25. fejezetében írottakkal, miszerint: „A farkas és bárány együtt legelnek, az […]