Bűn és bűnhődés

2011 április 21 7:40 de. Bűn és bűnhődés bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

A versenyszférának semmi keresnivalója az igazságszolgáltatásban

Az Egyesült Államokban minden százezer állampolgárból 748 börtönbüntetését tölti, és ezt a rendkivül magas arányt egyedül Oroszország közeliti meg. A felnőtt lakosság csaknem egy százaléka rab (azaz több mint 2,4 millió állampolgár), és ez ötszáz százalékkal magasabb, mint a Nagy-Britanniában börtönbüntetésüket töltők aránya. Az ötven éven felüli rabok aránya is egyre növekszik: többek között Bernie Madoff is gyarapította soraikat százötven éves letöltendő büntetésével. A rabok közül kétszázezren már ötven éven felüliek. Az amerikai igazságügyi hivatal adatai szerint drámaian nőtt a rabok száma az elmúlt harminc év alatt. 1980-ban a börtönlakosság csupán félmilliós volt, és tíz éve lépte át a kétmilliós küszöböt. Észak-amerikai választási kampányokban annál nagyobb rágalmat aligha lehet felhozni egy liberális vagy egyszerűen középpárti jelölt ellen, mint azt, hogy „puha”, vagy „elnéző” a bűnözéssel szemben („soft on crime”). Pedig nincs rá meggyőző bizonyíték, hogy a hosszú, kemény börtönbüntetések csökkentenék a bűnözést, és észrevehetően javítanák a közbiztonságot. Arra azonban vannak konkrét jelek, hogy a hosszú évekre (és évtizedekre) zsúfolt fegyházakba zárt, nem erőszakos bűncselekmények miatt elítélt rabok egyre inkább elszakadnak családjuktól és barátaiktól, szinte lehetetlenné válik számukra a munkavállalás, és belekeveredhetnek a börtönvilág veszélyes ördögi csapdájába. E miatt szabadulásuk után rendkívül nehéz a társadalomba való reintegrációjuk, és sokkal nagyobb a visszaesés veszélye.

Az amerikai igazságszolgáltatással és büntetésvégrehajtással nemcsak az a gond, hogy nem fektet elég nagy hangsúlyt a rehabilitációra, hanem az, hogy a bírók és ügyészek nem dolgozhatnak pártpolitikától mentes környezetben. A bírók joggal tarthatnak a bulvársajtó által puhának vélt ítéletektől, az ügyészek pedig rendkívüli hatalommal vannak felruházva.

Az elmúlt évek folyamán egyre gyakrabban születnek olyan törvények, amelyek megkötik a bíróságok kezét. Ilyenek például a bizonyos ítéletekhez kapcsolódó minimum letöltendő börtönbüntetések, amelyek elveszik a bíróságtól azt a lehetőséget, hogy az elítélt cselekedeteit és helyzetét befolyásoló körülményeket is figyelembe vehesse a büntetés kiszabásakor.

De nemcsak a kötelező minimumbüntetések terelik el a hangsúlyt a rehabilitációtól, hanem az Amerikában működő magánbörtönök sem érdekeltek benne. A büntetésvégrehajtás az a terület, ahol semmiféle szerepe nem lehet a magántőkének. 2008-ban mégis száz magánbörtön működött az Egyesült Államokban, és a rabok száma meghaladta a 62 ezret. A privatizált, kiszervezett büntetésvégrehajtás elemi üzleti érdeke a minél több rab biztosítása, akiket a lehető leghosszabb ideig lehet rács mögött tartani. Ezzel szemben az adófizető állampolgár érdeke a hatékony rehabilitáció, nem pedig a nem erőszakos elítéltek évente több tízezer dollárba (Kaliforniában például ötvenezer dollárba) kerülő hosszú távú bebörtönzése. Az óriási méretű börtönlakosság rendkívül olcsó munkaerőpiacot is jelent a börtönipar számára, mivel a rabok sokszor harminc-harmincöt centes órabérért dolgoznak, és katonai felszereléstől kezdve háztartási cikkekig szinte mindent gyártanak vagy összeállítanak. A magánbörtönök rabjai számára nem jár minimum órabér, ezért lehetett például Kolorádó államban akár 17 centért is dolgoztatni a privát büntetésvégrehajtó intézmények lakóit. Jelenleg 37 állam engedélyezi, hogy rabokat nagyvállalatok dolgoztassanak, és a legnagyobb magáncégek húztak hasznot ebből az áldatlan helyzetből, köztük az IBM, a Texas Instrument, a Hewlett-Packard és a Macy’s. A Center for Research on Globalization 2008-as tanulmánya szerint a legjobban megfizetett privatizált börtönökbe zárt rabok is csak ötven centet keresnek óránként. A magánbörtönöket mozgató profittényező nemcsak ösztönzi a kelletnél sokkal hosszabb börtönbüntetéseket, hanem lenyomhatja a „szabad világ” munkabéreit is.

A hosszú börtönbüntetések mellett az amerikai igazságszolgáltatás másik „különlegessége” (legalábbis a demokratikus világban) a halálbüntetés és a kivégzések magas száma, különösen Texas államban. A halálbüntetések egyik leghangosabb kritikusa Helen Prejean római katolikus nővér, aki 1984-ben ismerkedett meg a börtönvilág legsötétebb oldalával, és sokszor a legszörnyűbb tettek elkövetőivel. Miután csatlakozott a Szent József kongregációhoz, Prejean úgy látta, hogy helye leginkább a szegények és elnyomottak között van, így került New Orleans egyik legnyomorúságosabb lakótelepére, a St. Thomas Housing Projectbe. 1984-ben kezdett el leveleket váltani Patrick Sonnier-val, aki a Louisiana állambeli Angola börtönben várta kivégzését. Prejean volt a kivégzés egyik tanúja. Ezt követően még hat másik rabbal is levelezett és az ő kivégzésükre is elment. „Nézz az arcomba és én leszek számodra Krisztus arca” – mondta Prejean Sonnier-nek a kivégzése előtti órákban (lásd a Ments meg, uram című filmet). Sokan furcsának találták, hogy egy katolikus nővér halálbüntetésre váró gyilkosok felkarolásában látja hivatását, de Prejean szerint ez áll legközelebb a krisztusi tanításokhoz. „Az emberekben él egy sztereotip kép arról, hogy mi egy katolikus nővér feladata. Szerintük ez a tanításban és betegek ápolásában merül ki. De nézzük meg, hogy Jézus kikkel vállalt közösséget. Leprásokkal, prostituáltakkal, tolvajokkal – azokkal, akiket kitaszítottak az akkori társadalomból.”

Prejeannál kevesen ismerik jobban belülről az amerikai börtönvilágot. A hatvanas évek óta vesz részt börtönlátogatásokban. Az első ilyen látogatásra gitárral érkezett, és több tucatnyi rabbal énekelte el a Peter Paul and Mary együttes által népszerűsitett „If I Had a Hammer” („Ha kalapácsom volna) című mozgalmi dalt. Az évtizedek folyamán látta, hogy milyen mélyen érinti az afrikai-amerikai közösségeket a bűnözés, a halálbüntetés és hosszú börtönbüntetések. A St. Thomas lakótelep egyik asszonya mondta, hogy fiaik csak kétféle módon szabadulhatnak a telepről: koporsóban vagy rendőrkocsiban.

A gazdasági világválság volt az a tényező, amely néhány állam politikusait elgondolkoztatta arról, hogy nem kéne-e jobban megfontolni a rendkívül drága börtönépítéseket, a börtönök fenntartását és a hosszú börtönítéleteket. De a rövidebb börtönbüntetések csak akkor lehetnek sikeresek, ha ez az intézkedés hatékony és jól támogatott rehabilitációs programokkal párosul. Ha a megelőzésre és a rehabilitációra tennék a hangsúlyt, az állam megfontoltabban költené az adófizetők pénzét, és a lehető legjobban támogatná a közbiztonság megteremtését és fenntartását. Végre kemény választ nyújtana a bűnözésre és a bűnözést elősegítő tényezőkre.

Christopher Adam

Ez az elemzés 2011 április 20-án a Galamus Csoport honlapján is megjelent

Tags:

Comments are closed

This site is protected by Comment SPAM Wiper.