4 hozzászólás

• Dr. Lázár Erika Magyarország

  2011 szeptember 3
  6:55 du.

  Kanadai magyar testvérek! Kérlek, segítsétek Ti is ezt a hatalmas, embert próbáló vállalkozást!
  Fa Nándor gazdag szponzorok segítségével hajózta körül a Földet kis vitorlásával. Az Ivanics fiúk a kis emberek összefogására, segítségére számítanak. Segítsünk – segítsetek, hogy végig tudják járni a negyvenezer kilométert!
  Dr Lázár Erika
• Szemenyei-Kiss Tamás

  2011 szeptember 4
  12:43 de.

  Az Ivanics-fiúk (véleményem szerint) félreértik az általuk is leírt Föld körüli hajóutak, gyalogtúrák célját, értelmét. Az általuk közöltek kaland helyett inkább kalandorságot sejtetnek… Ismert, ha máshonnan nem is, de a Spektrum TV műsoraiból egészen biztosan, hogy az észak-amerikai kontinensről egész csapatok vágnak bele hasonló – évekig tartó – utazásokba, de náluk természetes az, hogy a Nagy Kalandhoz, az utazáshoz, a szükséges élelmezéshez szükséges pénzt MUNKÁVAL KERESSÉK MEG egy-egy farmon vagy városban, éppen ott, ahol arra alkalom adódik.
  Céljuk: a „békesség, barátság, testvériség” – üres szólamnak, erőltetett indoknak tekinthető, Ivanics Ferenc és Sándor csupán valamiképpen igazolni akarják a kalandor vállalkozásukat…
  Útjuk valóban hatalmas, embert próbáló vállalkozás – de a Kanadai Magyar Hirlapban közzétett élményeik, a folyamatos éhezés(?), a koldulás inkább megalázó rájuk és az összmagyarságra nézve is, semmint hősies tett. Ha valaki valóban akar és mer tenni valami hasznosat a magyarságért, akkor nem szükséges végigtarhálni, koldulni a fél világot, ahelyett, hogy csendben (minden feltűnést kerülve) munkálkodjon a békességért, barátságért és testvériségért.
• Ivanics Ferenc

  2011 szeptember 4
  1:47 de.

  Nézze kedves Tamás, egyrészt egyértelmű, hogy a legkisebb fáradtságot sem vette, hogy informálódjon rólunk. Különben István öcsémet nem írta volna Sándor-nak. Aztán az is természetes, hogy ön egy valamilyen kalandoros sztereotípiával próbál minket azonosítani. Ezt én is tehetném, hiszen nem ön az első, aki ennyire sablonos, semmit mondó kritikával illet meg minket. Egy kicsit fárasztó az egész, hiszen mint mondtam, ha rendesen utánunk nézett volna, akkor tudhatná, hogy az elmúlt években különböző csatornákon rengeteg információt szolgáltattunk. Gondolom ön is ad pénzt az információért, vagy szórakozásért. Ha én arra szólítom fel az embereket, hogy kérem, akinek tetszik, az segítsen, akkor mi ebben a szégyellni való? Ha valakinek tetszenek a fényképeink vagy történeteink vagy értékeli, hogy személyesen kérdezhet minket és azt anyagiakban is honorálja, abban mi a gond? Ön bizonyára az az embertípus aki szigorúan meghatározza, hogy mi a jó és mi a helyes és bizonyára soha nem költ pénzt, kizárólag csak jó dolgokra. Mert ön tudja, hogy mi a jó és mi a rossz. Mi a hősies és mi nem. Mi a szégyen és mi nem. Gratulálok, Ön egy isten (de csak kis i-vel). Ezért biztosan szereti a környezete. Igazán irigyelem. Csak egyet nem értek. Miért nem fordított simán hátat és hagyott minket békén.
  Megnyugtatom: Nem fogunk csendben és minden feltűnést kerülve éhenhalni. Bízhatunk abban, hogy az önhöz hasonlóak kisebbségben vannak és remélem, hogy a jövőben mind kevesebb ilyen, a magyarságra nézve megalázó, szívtelen és felszínes emberrel találkozunk.

  Ferenc és Sándor
• Szemenyei-Kiss Tamás

  2011 szeptember 28
  6:16 de.

  Tisztelt Ferenc és Sándor!
  Nem volt túlzottan bölcs dolog valahonnan Dél-Amerikából, a világ végéről (vagy akárhonnan) a magyarságommal foglalkozni. – Az Önök felszínességére is jellemző, hogy éppen egy olyan embernek írták ezeket a sorokat, akit bizony éppen a magyarországi szabadság és demokrácia megteremtéséért börtönöztek be a hatvanas-hetvenes években… Gondolom, a több évtizeden keresztül bizonyított – politikai fegyházzal „honorált” – tevékenység valami keveset talán bizonyít a magyarságból?!
  Az viszont teljességgel érthetetlen, hogy a kifejezetten kalandorságnak számító vállalkozásukat miért keverik össze a „magyarsággal”? Mi köze van ehhez a magyarságnak?
  Jómagam is – amikor tehettem – sokat utaztam fiatal koromban, de előtte megteremtettem a költségeit… és koldulás helyett inkább én segítettem (amivel tudtam) az arra rászorulókat. Ez, lehet, hogy az Önök számára sablonos – viszont mindenképpen tisztességesebb eljárás volt már 30-40 évvel ezelőtt is.
  És még egy dolog: mint íróember soha életemben nem kértem és nem fogadtam el pénzt azért, mert honfitársaimmal megosztottam azokat a tapasztalatokat, melyeket átéltem… ezeket nem munkának, hanem hazafias kötelességemnek éreztem.