Az elvesztett presztizs és a hatalom mámora

2015 január 13 12:12 de.5 hozzászólás

„Miután ezt a konferenciát a Demokratikus Koalíció rendezte, szeretném megjegyezni, hogy én Magyarországról való eltávozásom, 1957 eleje óta sem Ausztriában, sem Magyarországon nem voltam és nem vagyok egyetlen pártnak sem tagja, 1959. szeptember 28. óta osztrák állampolgár vagyok, befektetéseim itt nincsenek, de mióta tíz éve magyar feleségem van, sokkal gyakrabban jövök, és sokkal alaposabban ismerem a helyzetet. Tehát nem közömbös turistaként, sem diadalittas „összeesküvő ellenségként”, hanem az Europäische Rundschau főszerkesztőjeként s elsősorban szomorú megfigyelőként mondom el véleményemet szülőhazám megváltozott képéről a világban.

Vitathatatlan, hogy 1957–1964, tehát a kádári véres megtorló korszak óta, vagyis ötven éve nem volt a magyar imázs olyan rossz, mint ma. A Fidesz hatalomátvételével 2010 tavaszán alapvető fordulat következett be. Egyetértek Lengyel László megállapításával (A szabadság melankóliája): „A hatvanas évektől az ezredfordulóig magyarnak lenni a nagyobb szabadságot, a gazdagabb életet, az európaiságot, a világ megbecsülését jelentette. Ma Budapest nem a dicsőség helye, magyarnak lenni nem öröm.” Ausztriában élek több mint fél évszázada, de 2010 előtt soha nem tapasztaltam, hogy politikusok és bankárok, újságíró kollégák és ismerősök mindig aggódva kérdezik: mi történik Magyarországon? A keserű igazság az, hogy az országot néhány év óta Közép-Európa nagybetegének tekintik.
A miniszterelnök július 27-i erdélyi beszéde Tusnádfürdőn újabb fordulópontot jelentett. Hiszen ott félreérthetetlenül kimondta, hogy a fő cél a hatalom visszavonhatatlan megszerzése.

S ha Putyin Oroszországa és Erdogan Törökországa „sztároknak” számítanak (Azerbajdzsán későbbi dicsőítését mint „mintaállamot” nem is említve), akkor gátszakadás történt Magyarország megítélésében, és a magyar diplomaták hiába próbálták az „illiberális demokrácia” célkitűzését szépíteni, mert azóta a „Putyin, Orbán, Erdogan” kombináció szinte naponta jelenik meg a világsajtóban.
Ungváry Rudolf nemrégen megjelent könyvében (A láthatatlan valóság) találó idézetekkel mutatja meg, hogy mennyire hasonlóak Orbán Viktornak és Carl Schmittnek (1888–1985), a Harmadik Birodalom gyakran idézett főjogászának nézetei a demokráciáról.
Ez a beszéd és a világszerte megjelent kritikus, sőt gyakran a szónokot élesen elítélő kommentárok hatalmas lökést adtak annak, amit Erős Ferenc pszichiáter egy interjúban „nemzeti nárcizmusnak” nevezett, amely minden Magyarországot ért kritikát nemzeti sérelemnek tekint. Ma az országban politikai stratégia nincs, csak a kleptokrácia és a politikai zsonglőrködés virágzik. A sorozatos demonstrációk mutatják, egyre nehezebb elhitetni az emberekkel, hogy az, ami történik, a magyarok érdekeit szolgálja, ha közben másképp is érzik vagy az ellenkezőjét tapasztalják.
Néhány szó a külföldi befolyás túlbecsüléséről a magyar közéletben, s ez érvényes a baloldali sajtóra is, például a Népszava egyik főcímére is: Orbán sorsa Merkel kezében van. Nagyon tisztelem Angela Merkelt, de azt gondolom, hogy a magyar miniszterelnök sorsa a magyar politikai elittől, a magyar néptől s nem a német kancellártól függ. Ugyanez vonatkozik éppen ezekben a napokban a magyar–amerikai viszonyra is. Ez új tényező a magyar világkép alakulásában. Minden túlzás nélkül megállapíthatom, hogy a magyar külpolitika, a magyar kormánynyilatkozatokkal együtt, soha ilyen nevetséges nem volt, mint ma. Az Amerika-ellenes kirohanások azt a benyomást keltik, mintha Magyarország az USA külpolitikájának, figyelmének középpontjában állna.

A politikai következményeket az Európai Unió viszonylatában egyszerűen lehet megfogalmazni: a mai magyar kormány s a képviselőház elnöke mindent megtesz, hogy Brüsszelben azt a benyomást keltse: pénzt igen, zászlót nem. Egy valóban paradox helyzet: ez az EU és IMF – melyek ellen a magyar kormány, Matolcsy György emlékezetes szavaival „pénzügyi, függetlenségi és gazdasági szabadságharcot folytat” – mentette és menti meg milliárdos hitelekkel és átutalásokkal (2014–2020 között 21,5 milliárd euróval) a magyar gazdaságot.
A magyar külpolitikával és a magyar imázzsal kapcsolatban idézném egy amerikai történész, William M. Johnston megjegyzését a magyarokról az Osztrák kultúr- és szellemtörténet – Társadalom és eszmék a Duna-medencében 1848–1938 címmel 1972-ben megjelent könyvéből: „Az a készségük, hogy a világot egy rózsaszínű szemüvegen lássák, odavezette őket, hogy nagyságukat eltúlozzák, miközben az elnyomott nemzetiségek nyomorát nem vették figyelembe. (…) Álmodozási képességük a magyarokat kiemelkedő ügyvédekké formálta, mindig készen arra, hogy Magyarországot, mint egy kivételt a nemzetek között védelmezzék.”

A nemzetképet külföldön két történelmi esemény, két elvesztett szabadságharc határozta meg nemzedékeken keresztül: 1848 és 1956. Az országkép megromlásáról, a magyar politikai elit határtalan elvakultságáról (1894–1918 között) egy különösen aktuális könyvből idézek. 1989. március 15-én, budapesti tartózkodásom alatt felkeresett egy fiatal történész, Jeszenszky Géza, aki később a szabad Magyarország külügyminisztere lett, s átadta nekem kitűnő könyvét, Az elveszett presztízs (Magyarország megítélése Nagy-Britanniában) címűt, mely 1986-ban jelent meg. Ebben figyelmeztet: „A nemzetkép tükörkép. Ha egy ország, egy nemzet külföldi képe megváltozik, akkor vagy a tükrözés képe változott meg, vagy a tükör, esetleg mindkettő.”

Jeszenszky idézi a brit történészt és bécsi Times-tudósítót (1902–1914), Wickham Steedet, aki a többi között megállapította: „Az európai rokonszenv elvesztése nem tulajdonítható valamiféle ördögi összeesküvésnek, amit a magyar szabadság ellen szőttek”. S itt félbeszakítom az idézetet, mert a Fidesz-táborban nagy magyar írónak tekintett Jókai Anna nemrégen az Egyesült Államok és itteni ügyvivőjének magyarellenes „ördögi fogásait” ítélte el. Wickham Steed tehát száz évvel ezelőtt mindezt tudta, de prófétaként azt is hozzátette, hogy a rokonszenv elvesztése „csupán annak tulajdonítható, hogy a magyar állam mindjobban eltér a liberalizmus és az igazságosság alapelveitől”.
A mai hisztérikus és gyakran útszéli hangon folytatott Amerika-ellenes kampányra Jeszenszky Géza akkori figyelmeztetésével lehet válaszolni. „Az ellenvádaskodás a nemzeti tudat zavarának, azt is mondhatjuk, a nem tiszta lelkiismeretnek a jele. A veszélyeztetettség érzését hangos magabiztossággal és a mások lenézésével kompenzált nemzettudat a belső bírálatot hazaárulásnak, a külföldit pedig ellenséges cselekménynek fogja fel, kimerítve ezzel a politikai hisztéria Bibó István által érzékletesen leírt fogalmát.”
De nekünk, külföldi megfigyelőknek talán mindenekelőtt időszerűek Jeszenszky következő szavai: „Különösen fontos szerepet tölthetnek be a külföldi vélemények akkor, ha belföldön a bírálat nem juthat szóhoz, vagy érvényesülését az uralkodó közhangulat, a fönnálló intézmények és viszonyok nem teszik lehetővé, pusztába kiáltott szóvá kényszerítik.”

Nagyon fontosnak tartom, hogy Jeszenszky Géza ma is azon kevesek köze tartozik, akik (mint például Solymosi Frigyes akadémikus) nyíltan rámutatnak a Washington ellen folytatott kormánykampány következményeire: „Nagyon káros, hogy egy hosszú folyamat eredményeként Amerika-ellenes közhangulat alakult ki a Fidesz-táborban. Kifejezetten aggasztó olvasni a jobboldali hazai sajtóban is megjelenő, gyakran a hidegháborús szovjet propagandát idéző kirohanásokat.” Hozzáteszem, hogy ez pontosan így van. A cikkek hasonlóak a régi Szabad Nép és a korai Népszabadság cikkeihez, s talán néhány szerző is azonos. S természetesen igaza van Jeszenszkynek akkor is, amikor figyelmeztet: „Roppant sajnálatos lenne, ha e megnyilatkozások alapján az Orbán-kormányt támogatók hagynák magukat félrevezetni. Amerika minden fogyatékosságával jó ország, demokrácia. És példakép.” S mint volt oslói magyar nagykövet a Norvégia elleni otromba támadásokat joggal nevezi „szerencsétlenségnek”, s rámutat még arra is, hogy az országot egy jobbközép, konzervatív kormány vezeti, és Jens Stoltenberg volt miniszterelnök a NATO főtitkára lett.
Emlékeztetni szeretnék Orbánnak és munkatársainak Amerika-ellenes kampányával kapcsolatban az osztrák tapasztalatokra. Átéltem mint kommentátor és ORF-intendáns a Waldheim-botrányt a nyolcvanas években és a fekete–kék (Néppárt és a Haider-féle Szabadságpárt) koalíció után elindult nemzetközi tiltakozó hullámot. S egyidejűleg az osztrák közvélemény és sajtó jelentős részének felháborodását. Mindazt azonban össze sem lehet hasonlítani az itt folyó fékevesztett kampánnyal és támadásokkal az amerikai diplomaták ellen. Egyedülálló jelenség, hogy például a Magyar Nemzetben egy volt kiadói lektor, ma publicisztikai rovatvezető egy vezércikkben személy szerint kritizálja a volt amerikai nagyköveteket, és megvádolja Goodfriend ügyvivőt, hogy megpróbálja tudatos összevissza beszéléssel a Kossuth teret a kijevi Majdanná változtatni… Vagy idézzük a Magyar Hírlap prominens vezércikkíróját, aki szerint „Putyinnak a lényeget tekintve még igaza is van, a Nyugatnak pedig 25 éve nincs igaza semmiben. De legalább öntelt, dölyfös és képmutató”! Ez a stílus érdekes visszatérés a szerző húsz évvel ezelőtti hangneméhez – egy másik lapban.
Ilyen és sok hasonló kijelentéssel és támadással sikerült a két amerikai elnöktől, Clintontól és Obamától egészen a volt republikánus elnökjelölt és szenátor John McCainig egységfrontot teremteni a magyar kormánypolitika kritikusainak soraiban. Ez az Orbán-kormány példátlanul sikeres, magas prémiumot érdemlő teljesítménye.

S mi a helyzet Németországgal? Lázár János miniszter beszélt a német kapcsolat roppant jelentőségéről s Angela Merkel döntő szerepéről, aki, kissé túlzott fogalmazása szerint, majdhogynem egyedül döntene a háború és béke kérdésében. Mindenesetre meg kell mondani, hogy a magyar kép nem olyan kedvező Németországban sem, mint ahogy ezt az oly aktív magyar nagykövet szeretné. Nemcsak a liberális napilap, a Süddeutsche Zeitung vagy a tekintélyes hetilap, a Zeit, nemcsak a Spiegel vagy a Westdeutscher Rundfunk, hanem az úgynevezett konzervatív Die Welt (Berlin) is vezércikkben számolt le Orbán politikájával tusnádfürdői beszéde nyomán.

Ez a beszéd „nemcsak hadüzenet az EU-nak és Európának. A nyugati demokráciát és alapelveit támadja meg. Semmit abból, amit Európa képvisel, amiért harcolt és szenvedett, nem lehet Orbán beszédében megtalálni. Egy demokratikusan megválasztott kormányfő próbálja az amerikai függetlenség és a francia forradalom értékeit a történelem szemétkosarába dobni, és olyan népi és faji bálványozást meghirdetni, melynek semmi köze az egyén toleranciájához, szabadságához és gondolkodásához. Orbán a nem nyugati, nem liberális demokráciára akar orientálódni. Törökország, Oroszország, Kína a sztárok az ő szemében. Minden lehetséges, és ami jöhet, az a putyinizálódás vagy erdoganizálódás. Mindaz, amit akar, annak semmi köze a demokratikus polgári konzervativizmushoz Európában s még kevésbé a nyugati értékrendhez.”
A Welt-cikk szerzője, a lap vezető kommentátora, Jacques Schuster a kritikánál továbbmegy, s javasolja, hogy az Európai Néppárt nyilvánosan vitatkozzon arról, vajon Orbán Fidesze még ehhez a politikai családhoz tartozik-e. „A szabadság lobogója Budapesten félárbocra van eresztve; vigyázzunk, nehogy egy nap egészen lehúzzák.”

Időhiány miatt lemondok arról, hogy a számtalan kritikus kommentárból a Süddeutschétól a Standardig, az Economisttöl a New York Times-ig idézzek.
Még egy témát szeretnék megemlíteni a média világából.
Bruno Kreisky, a nagy osztrák politikus szokta mondani, hogy „a hála az nem politikai kategória”. Ez vonatkozik arra, ahogy a magyar kormány kezeli a külföldi befektetőket, nemzetközi bankokat és kereskedelmi központokat, osztrák mezőgazdászokat s Európa talán legnagyobb médiabirodalmát, a német Bertelsmann konszernt, melynek alapítványa fontos és pozitív szerepet játszott Közép- és Kelet-Európában, s nem utolsósorban Magyarországon a nyolcvanas évek végétől és a rendszerváltás után a magyar tudomány, publicisztika és média európai nyitásában. A Bertelsmann konszern többségi tulajdonosa az RTL-nek, a nagy nemzetközi TV-hálózatnak is. Az utóbbi hónapokban a német sajtó foglalkozott a magyar kormány RTL-ellenes diszkriminációs adópolitikájával. Mióta ez az elsősorban szórakoztató műsorairól híres adó korrekten és részletesen beszámol a magyar politikai eseményekről, ugyanúgy, mint a BBC Londonban vagy az ORF Bécsben a brit vagy osztrák belpolitikai helyzetről, a reklámadó 80 százalékát kell fizetnie, noha „csak” 14 vagy 15 százalékos a piaci részesedése. Nem sajnálom a Bertelsmann konszern részvényeseit. De itt ugyanaz a módszer működik, mint az állami hirdetéspiacon, ahol a jobboldali, Fidesz-hű lapok (Magyar Nemzet, Heti Válasz stb.) virágoznak, míg liberális konkurenseik vagy semmit, vagy csak filléreket kapnak, mint ezt Vásárhelyi Mária a Magyar polip 2. című kötetben közölt tanulmányában részletesen bemutatta.

Egyetlen komoly nyugati lap sem felejti el, hogy a kleptokrácia és a korrupció megdöbbentő arányaiban nagy része van a mai ellenzék múltbeli tevékenységének, noha a szocialista párt pénztárosai a kleptokrácia Fidesz-akadémiájához képest csak elemi iskolát végeztek. Ma egyre kevesebbet beszélnek a politikáról s egyre többet a botrányos ügyekről. Ezeket fontos leleplezni és megírni. De ez nem elég. Nincs igazi politikai ellenzék ma Magyarországon. Mindannyian tudjuk, akik ismerik és szeretik ezt az országot és aggódnak érte, hogy a Fidesznek és személy szerint Orbánnak sikerült rafinált hatalmi politikájával, amelynek eszközeit ismerjük, az ellenzéket, az úgynevezett szocialista pártot, sőt még a zsidó hitközséget is aláásni. Amerikával ez nehezebb lesz.

Nyugati elemzők azt is megírják, hogy ma a rezsim igazi ellenzéke és ellenfele azokból a fiatalokból áll, akik az utcára mennek, s tüntetnek a korrupció és a hatalommal való visszaélés ellen.
Károlyi Mihály, akinek a szobrát eltávolították a Kossuth Lajos térről, írta elkeseredve Hit illúziók nélkül című memoárjában: „Ha egy rezsim bukásra van ítélve, akkor szinte biztosra vehetjük, hogy még 25 évig fenn marad.” Ezt nem konklúzióként mondom, s az ellenzéket sem akarom elkedvetleníteni. Ez a kormány a miniszterelnök vezetésével mindent megtesz, hogy ez az idő jóval rövidebb legyen. És ezért nem lehet a kritikusokat, mint Heller Ágnest vagy külföldön Charles Gatit, Sir András Schiffert vagy jómagamat vádolni. Ezért hangsúlyozom újra, hogy nem szabad a külföld tényleges befolyását s tevékenységének jelentőségét túlbecsülni.
Magyarországon a magyar politikai elit, a magyar nép dönt a jövőről.

Paul Lendvai”
(A Demokratikus Koalíció Az elszigetelt Magyarország és a globális világ című konferenciáján elhangzott beszéd szerkesztett változata.)

ÉS, LIX. évfolyam, 1-2. szám, 2015. január 9.

5 hozzászólás

  • Horváth Béláné

    Köszönöm Lendvai úrnak az írását. Most is mint máskor tisztán és érthetően ír, jól látja a helyzetünket. Nem mondom, hogy valami örömöt kelt bennem a cikk végén az idézetével:( S remélem az is igaz, hogy nem a 25 évből kell leszámolnunk a Fidesz kormány mostani kormányzásának idejét, mert akkor Orbán az illiberális állam létrehozásában meg fogja előzni, nagy példaképét Putyint és Erdogant is, sőt nem csak mellhosszal, mint mondják a sportban….

  • Mindig elfogadom Paul Lendvai véleményét most azonban lenne egy és a cikk szempontjából nem is a legfontosabb véleményeltérésem, de nagyon irritál, ha azt látom, vagy hallom, hogy magyar politikai elit. Ha lehet annyi ellenvéleményem, olyan nincs!

  • Igenisztelt Lendvai Úr !

    A remek tárgyi ismeretről is tanúságot adó, minden lényeges elemet bemutató elemzéséhez egy csöppnyi, de nem lényegtelen adalékot:

    Tegnap azt nyilatkozta a mi nemzetvezetőnk, hogy úgymond
    „…szépen alakulnak a vidéki erőcentrumok…”,
    meg, hogy
    végre megszűnik az országot megosztó Budapest centrikusság…

    Na itt, és e ponton bújik ki az ő már eleve sérült mentalitásának egy döntő momentuma, a . v i d é k i . f i ú, ha kell rombolni is képes kisebbrendűségi . k o m p l e x u s a, amely életfelfogásban a többi, hozzá hasonló, vidékies gondolkodású kollégista „kollégája” vakon követi Őt, mint a nagyszőrű fekete puli a gazdáját…

    Meggyőződésem, hogy Orbán lelkének a legsötétebb bugyraiban már kezdettől fogva, mint talán a legalapvetőbb meghatározó elem, ez a . d e f e k t u s . dolgozik. A fiatal korában sérelmeknek vélt és annak megélt élményeit – még azt az adományt is, hogy parasztgyerek létére egyetemre járhatott – úgy érzi így fizeti vissza a rohádt pästieknäk.
    Mert az már régi magyar hagyomány, szinte már-már ima-számba megy, hogy
    „aki néked kölcsönt adott, vagy akinek valamiért esetleg hálával tartozol, annak neve nemhogy áldott ne legyen, de azt gyűlöld is !”.
    Ez az alapérzés még akkor is így él az ilyen alakban, ha csupán ő érzi úgy, mintha tartozna valakinek, a „hála tárgyának”.

    Ezért helyeznek át, vagy létesítenek új kormányhivatalokat „vidéki városokban”, hogy e mini, sértett Hitlerkindl-nek, ennek az egyszerű sorból származó hősnek az igazát ezzel is bizonyítsák.

    Na még annyit erről az egészről, hogy jól fel kell kötnie annak a külföldi politikusnak azt a bizonyos fehérneműt, aki ezt a legényt meg kívánja regulázni, mert egy úriembernek – egy igazi köztársaság-párti polgárnak – nem könnyű beleélnie magát egy mucsáról-szakasztott, ráadásul süttyülülü* suttyó gondolkodásmódjába…
    ˙
    Jó egészséget és mind hosszabb, még több munkásságot kívánok Önnek a mindannyiunk javára – persze valódi hálatelt érzéssel! . MSZ
    ˙
    .
    * süttyülülü: habókos, akinél valami nem stimmel,”lóg a deszka” [Vas-megyei tájszó].

  • Ui.:

    Ez az alapérzés kezdetű mondatomhoz, még annyit fűznék hozzá,hogy

    Többek közt valahol ez a sunyi mentalitás a Horthy-Magyarország parttalan antiszemitizmusának is az egyik fő forrása, amelynek jegyében lekifurdalás nélkül raboltak ki és fosztottak meg a legkisebb vagyontárgyaitól is több, mint félmillió halálba küldött és kivégzett magyar polgárt. [Jogi minősítése: tömegesen, nagy értékre elkövetett rablógyilkosság állami segédlettel.]
    .

  • Tessék mondani… milyen imázsról beszélhetünk?… Csupán ezt az egyetlen levelet tessék elolvasni…. és elgondolkozni.

    Tisztelt Köztársasági Elnök Úr!

    2015. január 14-én, tegnap, Ön nyílt levélben kifogásolta a napelemek brutális termékdíjáról szóló Ön által aláírt és kihirdetett salátatörvényt.

    Most mi is írunk Önnek. Mindenekelőtt szeretnénk biztosítani arról, hogy tiszteletreméltó gesztusként értékeljük, hogy elismeri az ügyben személyes felelősségét, tévedését.
    Ugyanakkor felhívjuk figyelmét a levelében található több tárgyi és tartalmi tévedés közül egy számunkra is fontos részletre. Úgy fogalmaz, hogy „(h)ibázott a környezetvédelemért felelős ombudsman, mert nem jelezte időben a korrekció szükségességét”. Ön ezzel nem létező személyt bírál, ugyanis a Nemzeti Együttműködés Rendszere más ombudsman intézményekkel együtt megszüntette a környezetvédelemért felelős ombudsman intézményét is. A helyén működő helyettesnek – a neve most nem jut eszünkbe – önálló intézkedésre, így a jogszabálytervezetek bírálatára sincs joga. A Nemzeti Együttműködés Rendszerében alkotmányos ellensúlyt, független működést általában sem érdemes keresnie.

    Budapest, 2015. január 15.

    Tisztelettel,

    Eötvös Károly Közpolitikai Intézet