Magyar sors Kárpátalján (14.-15. rész) — Élet a szovjet paradicsomban
Kulcsár Zoltán: Magyar sors Kárpátalján
Tartalom:
- Élet a szovjet paradicsomban
- Tanulmányaim és munkába állásom
Élet a szovjet paradicsomban
A kárpátaljai magyarok ugyan elkerülték a benesi kitelepítések kálváriáját, de nekik más megpróbáltatások sora jutott osztályrészül – a „málenkíj robot” kálváriája. Nem elég, hogy újra kisebbségi sorsra jutottak, elkülönítve az anyanemzettől, de már 1945-től elkezdődött a terület teljes bolsevizálása is. Bevezették az egypártrendszert, 1946-tól pedig kolhozokba kényszerítették a gazdákat. De nem csak a nagygazdákat, hanem azokat is, akik csak az előző év tavaszán megkezdődött földosztás során jutottak egy kicsinyke sajáthoz. Ez a földosztás sem volt a magyarságra nézve kedvező, hiszen a magyarok nagy részét egyszerűen kihagyták belőle, és a későbbiekben több ezer ukrán és ruszin családot telepítettek a magyarok lakta Tiszahát tájaira.
Nagyapáméktól is elvették a kis földjüket, két ökrüket, mezőgazdasági szerszámaikat és bekényszerítették őket a kolhozba, ahol fillérekért dolgozhattak öregségükre.
De azok sem jártak jobban, akik a magyar közigazgatásban dolgoztak – ők semmilyen nyugdíjban nem részesültek ezután.
Másik nagyapám, aki a vasútnál dolgozott, szép nyugdíjat kapott a csehek alatt, ám a szovjetrendszerben olyan minimális juttatást adtak neki, amiből lehetetlen volt megélni.
Édesanyám is nagy nehézségekkel nézett szembe: a temetkezési vállalatra irreálisan magas adót vetettek ki, deszkát pedig már nem lehetett vásárolni, kiutalni pedig nem utaltak ki neki. E mögött tudatos cél rejtőzött: a szovjetrendszer nem tűrte a magánvállalkozásokat, ezeket igyekezett minden eszközzel tönkre tenni.
1950-re teljesen megszüntették a magánszektort. Édesanyámnak már korábban, a negyvenes évek második felében fel kellett adnia a vállalkozást, de mivel tudott varrni, talált magának munkát egy varrodában. Nagyon kevés fizetést kapott, így kénytelen volt otthon ruhák javításából, varrásból kiegészítenie a keresetét. Erre a munkára nagy igény is volt akkoriban, hiszen nagy nehézségekbe ütközött a ruházat beszerzése.
De nem volt elég az általános pénzhiány, ezt tetézte még az is, hogy az amúgy is szegény lakosságot „önkéntes” állami kötvény vásárlására kényszerítették, amit, mint kölcsönt, a gazdaság újjáépítésére kellett jegyezni.
A terrorral együtt ínséges idők következtek. Az élelmiszerellátás katasztrofális volt: tejhez, a személyenként járó két fekete kenyérhez óriási sorokat kellett kiállni. Édesanyámra is nagy teher nehezedett, hogy ilyen körülmények között is tudja biztosítani a család megélhetését úgy, hogy még Gergely nagyapámékat is támogatta.
Csak a Jóisten segítségében bízott rendületlenül, amit biztosan meg is kapott, mert sikerült átvészelnünk ezt a rendkívül nehéz időszakot.
Mikor Gergely nagyapámat a csehek áthelyezték Nagyszőlősre, a vasút mellett lakást is kapott. Amikor nyugdíjba vonult, a lakást megtarthatta, és ez nem változott a magyar adminisztráció idején sem 1939 és 1944 között.
Ám a szovjetek már nem tartották magától értetődőnek, hogy egy egyszerű, nyugdíjas vasutas állami tulajdonú lakásban éljen. A 40-es évek végén ki is tették onnan, Margit lányával és Eduárd unokájával együtt. Mivel nem volt hová menniük, édesanyám fogadta be őket a házunkba, ahol mindössze egy szoba, konyha és egy spájz volt, de valahogyan elfértünk. Margit néném vezette a háztartást, és amiben tudott besegített édesanyámnak a varrásban, de csak az egyszerűbb műveletekben, mivel nem nagyon értett hozzá. Én jól kijöttem az unokatestvéremmel, olyanok voltunk, mint két testvér, pedig hat évvel idősebb volt nálam. Ha szűkösen is, de megfértünk, így rendeződött a család lakhatása.
Abban az időben nagyon rossz volt a közbiztonság is. Egy éjszaka betörtek a műhelybe a kert felől, és elvitték az összes asztalos szerszámot, aminek akkor meglehetősen nagy értéke volt. Mondanom sem kell, hogy soha nem kerültek meg. 1947 május 15-én járultam először a szentáldozáshoz a nagyszőlősi római katolikus templomban, Bártfay Kálmán volt akkor a plébános, aki felkészített minket. Nem sokkal később őt is elvitték a Gulágra, ahonnan csak 1956-ban, megromlott egészséggel került vissza.
Rajta kívül szovjetellenes tevékenység vádjával 17 papot ítéltek el, ketten közülük nem tértek vissza – ők ismeretlen helyen nyugszanak. A katolikus és a többi egyházra is nagy nyomás nehezedett. Betiltották a hitoktatást, felszámolták a vallási egyesületeket, államosították a plébániákat és a papi lakásokat, elvették a templomok tulajdonjogát. Ahol a hívek erősen ragaszkodtak a templomukhoz, azok használatáért kemény adókat vetettek ki rájuk. Amikor a szovjet hatóságok 1947 november elsején meggyilkoltatták Romzsa Tódor püspököt, megkezdődött a görögkatolikus egyház felszámolása is, és belekényszerítése a pravoszláv egyházba. Nagyon sok görögkatolikus pap nem volt hajlandó erre, őket 25 év kényszermunkára ítélték. Harmincan közülük a lágerekben hunytak el.
Bártfay Kálmán
A református egyház is megsínylette a sztálini diktatúrát, különböző konstruált perekben 19 lelkészt ítéltek el, közülük hárman nem tértek haza a lágerekből.
Nem tudom az okát, de Nagyszőlősön a vallásüldözés még Kárpátalja más városaihoz mérten is kegyetlenebb volt. A református lelkészt, Horkay Barnát is 10 évre ítélték, nem voltak tekintettel négy gyermekére sem. A lágerben megbetegedett, 38 kilóra fogyott és csak a Jóisten segítségének és rendíthetetlen hitének köszönhetően élte túl a borzalmakat.
Karcub görögkatolikus papot – 16 gyermekével együtt – kitették a lakásából és a nyári konyhába költöztették. A költözésre három órát adtak nekik. Erről Gyuri nevű fiától értesültem, akivel együtt tanultam a középiskolában. A görögkatolikus templomot is odaadták a pravoszláv egyháznak, annak ellenére, hogy a városunkban nagyon kevés ortodox hívő lakott. A római katolikus hívők erre válaszul saját templomukba fogadták be görög szertartású testvéreiket.
Nem engedélyezték a zsinagóga működését sem, és később a római katolikus templomot is bezárták, amit a villámhárító hiányával indokoltak, majd később raktárnak használták. A ferences templom és a kolostor sem kerülhette el a sorsát, bezárták azokat is. Így a hívők csak a szűkös kis temetői kápolnába tudtak misére járni, ami télen és az esős időszakokban – mivel az emberek többsége nem fért be az épületbe – rendkívül kényelmetlen volt a híveknek.
Egészen az 50-es évekig zajlottak a kisajátítások, számos ingatlant vettek el az emberektől indoklás és mindenféle dokumentáció nélkül. Ez a kisajátítás az ukrán minisztertanács 1950. július 19-én kelt titkos határozatán alapult, és később azért volt nagy jelentősége, mert sem az eredeti tulajdonosoknak nem állt rendelkezésére, sem a levéltárakban nem volt nyoma semmiféle iratnak, ami igazolta volna az államosítás tényét. Ezek hiányában pedig a kárpótlást még kérvényezni sem lehetett. Így jártak Bözsi néni nagyszőlősi házának örökösei is, akiknek a cseh kormány a kétezres években az iratok hiányában nem tudta kifizetni a kárpótlást az elvett ingatlanokért.
A nehéz, sötét években, mint valami fénysugár világított ránk a magyar sportolók számtalan világraszóló sikere – többek között az 1952-es Helsinki Olimpián szerzett tizenhat magyar aranyérem – de a legnagyobb figyelemmel a labdarúgó válogatott Aranycsapatának az 1950-54-es évekbeli sikereit kísértük, mikor Európa csaknem valamennyi válogatottját és Anglia együttesét kétszer is kétvállra fektették. Én abban az időben elég fiatal voltam, és nagy hatással voltak rám az akkori mérkőzések, amelyeket Szepesi György remek rádióközvetítésével hallgattuk, ismerősök, barátok körében. Még azokra az emberekre is hatott ez a futball-láz, akik addig nem voltak rajongói ennek a sportágnak. Ez Kárpátalján – de biztosan máshol is – szórakozást és örömet adott, amiből akkoriban nekünk nem sok jutott. Az emberek – ha rövid időre is – de elfelejtették az élet gondjait, bajait.
Igyekeztünk minden meccset meghallgatni, és figyelemmel kísértük az 1954-es világbajnokság mérkőzéseit. Valóságos katarzist éltünk át, amikor nehéz mérkőzéseken legyőzve Brazília és Uruguay válogatottját, a magyar csapat bejutott a döntőbe. Azonban a döntő nagy szomorúságot okozott az igazságtalan vereség miatt. A ragyogó győzelmi sorozat, a négyéves veretlenség után kikapni a gyengébb nyugatnémet csapattól, olyan sokkot okozott az embereknek, amibe azok hónapokig nem tudtak belenyugodni. Beszélgetések során még a mai napig felidézzük az akkori eseményeket idősebb barátaimmal.
1997-ben felejthetetlen élményben volt részem, amikor Budapesten találkozhattam – ha csak egy pár percre is – a magyar labdarúgás legendájával, az akkor hetven éves Puskás Ferenccel.
A vasfüggöny felépítése nagyon visszavetette a rokoni kapcsolatokat, mert az egyszerű állampolgárok csak a szocialista országokba utazhattak, oda is csak háromévente egy alkalommal. Hogy meg lehessen kapni a vízumot, a rokonoktól kellett meghívólevet kérni, valamint bizonyítani a rokonságot. De még így sem volt biztos, hogy megadják. Nekem is a hetvenes években visszautasították a Csehszlovákiába utazás lehetőségét Bözsi nénémhez. A kérdésre, hogy mi az oka, egy gőgös bürokrata azt válaszolta, ez nem tartozik rám. Nem köteles semmiféle felvilágosítást adni. Akkoriban ez így működött. Mikor már Ungváron, a városházán dolgoztam, másodszor is beadtam a kérvényt, de már a megyei útlevélosztály főnökének helyetteséhez mentem. Hozzá nem volt egyszerű bejutni, az én esetemben is a polgármester telefonhívására volt hajlandó fogadni. Közben megtaláltam az anyakönyvi kivonatot, amellyel tudtam bizonyítani édesanyám és Bözsi néni testvéri kapcsolatát. Ezután már gyorsan megkaptam az útlevelemet a vízummal, ugyanis a Szovjetunióban az útlevél állami tulajdon volt, nem tarthatta magánál az állampolgár csak az utazás alatt, amelynek befejeztével azonnal vissza kellett adni a dokumentumot a hatóságoknak. Kapitalista országokba pedig természetesen csak párttagok utazhattak.
Mikor elutaztam Bözsi nénémhez, találkoztam két lányával, akik kis korukban még a nagyszőlősi magyar óvodába jártak, és két fiával, akik már ott születtek. A gyerekek, akik különböző városokban laktak, már nem tudtak magyarul, csak Bözsi nénivel tudtam beszélgetni az anyanyelvén. Nagynéném és a férje 1939-től a férj szülőfalujában laktak, Bözsi nénit a helyiek bizalmatlanul fogadták, ez a távolságtartás hosszú évek múltán enyhült meg. Minden unokatestvéremet felkerestem, és nagyon kedvesen fogadtak. Bár nem beszéltek magyarul, mégis félig magyarnak tartották magukat az édesanyjuk után.
Az 1980-as évek elején Bözsi nénémék idős koruk ellenére eljöttek Nagyszőlősre, hogy felelevenítsék a régi emlékeiket és a nagynéném meglátogatta a szülei sírját is. Természetesen minket is felkerestek Ungváron, egy kis körutat is tettünk velük a környéken. Bár idősek lévén, kissé elfáradtak az utazás végére, de azért nagyon jól érezték magukat. Mindössze egy kisebb probléma adódott, ugyanis Félix bácsi cseh emberhez méltón nagyon szerette a sört, ám a szovjet söröktől enyhén szólva nem volt elragadtatva.
Édesanyám rokonaival – négy lányunokatestvérével – sikerült Füzesabonyban találkoznom. Igen kedvesek voltak velem, hárman közülük már eléggé idősek voltak. Nagyon érdekelte őket, hogyan élünk a határ másik oldalán, és sokat kellett mesélnem nekik erről. A negyedikkel, Lénártné Gál Mariskával, aki a legfiatalabb volt, sikerült jó kapcsolatot kialakítanunk. Ő és László fia szerettek utazni, ellátogattak hozzánk Kárpátaljára is, valamint vendégül láttak minket Magyarországon. Megfordultunk többek között Szécsényben is, ahol Laci fia, mint történelemtanár, nemzeti szellemben oktatja a diákokat.
Sajnos édesapámnak azokkal a rokonaival, akik Magyarországon és Erdélyben éltek, megszakadt minden kapcsolat.
Tanulmányaim és munkába állásom
Jómagam – lévén 1939-es születésű – 1946-ban kezdtem meg az általános iskolai tanulmányaimat, mégpedig egy ukrán iskolában. Ennek az volt az oka, hogy ekkor még nem indult meg a magyar oktatás. Nem sok emlékem van ebből az időből, csak arra emlékszem, nem szerettem, és nehézségeim voltak eleinte, hiszen egy szót sem értettem ukránul. A mi osztályunknak is több mint a fele – ugyanúgy, mint én – magyar gyerek volt. Szerencsénkre negyedik osztályig olyan ruszin tanítónőink voltak, akik anyanyelvi szinten beszéltek magyarul és nagy türelemmel segítettek nekünk. Csak hálával tudok rájuk gondolni. Később sajnos sok tanító érkezett ukrán területekről, akik már a szovjet szellem közvetítői voltak. Emlékszem, ötödik osztályban ukrán órán rövid fogalmazást kellett írnunk Szibériáról. Én nagy naivitásomban leírtam azt, amit otthon hallottam, azaz, hogy rengeteg embert vittek oda lágerekbe – ráadásul mindezt sok helyesírási hibával.
Mikor a tanítónőm elolvasta a dolgozatomat, nagy kiabálást rendezett, lehordott mindennek és leíratta velem, hogy amiket én összehordtam, azok a cári időkben történtek meg, és napjainkban Szibéria nagy fejlődésnek indult. Összességében – így visszatekintve – rendes volt velem, mert nem csinált nagyobb botrányt az esetből, megúsztam ennyivel.
Saját példából tudom, rengeteg hátrányt okozott számomra, hogy nem magyarul tanultam az általános iskolában. A mai napig vannak nehézségeim a magyar nyelvtannal, és akcentussal beszélem az anyanyelvemet. Épp ezért nagyon sajnálom azokat a magyar gyerekeket, akiket szüleik szűklátókörűségből idegennyelvű iskolába íratnak be. Nagyon sok olyan embert ismertem, akik magyar iskolát végeztek, majd az állam nyelvén végezték a felsőfokú tanulmányaikat és mégis kitűnően megállták a helyüket. Nem igaz az tehát, hogy hátránnyal indul az életben, aki nem az állami nyelven kezdi meg a tanulmányait.
Az Aranycsapat kitűnő szereplései után több mint két évvel egy újabb reménysugár érkezett hozzánk, amikor 1956. október 23-án kitört Budapesten a forradalom. Kárpátalján az emberek nagy reményekkel, de egyúttal aggodalommal telve figyelték az eseményeket. Egyedüli hírforrásunk a történésekről – a budapesti rádión kívül – a Szabad Európa adásai voltak, amiket viszont nagyon zavartak. Abban az időben Nagyszőlős utcáin keresztül éjjel-nappal dübörögtek a harckocsik és a magyar határ felé nyomultak. Sokáig nem kellett várni a retorzióra: mint ismeretes 1956. november 4-ke hajnalán a szovjet csapatok támadást indítottak Budapest és a nagyobb városok és a fontosabb katonai objektumok ellen. A barikádok hősei nem tudtak megbirkózni a keleti nagyhatalom hadseregével, de áldozatuk nem volt hiábavaló, hiszen ez volt az első szög a kommunizmus koporsójában.
A KGB és a helyi kommunista párt vezetői a forradalom leverését követően Kárpátalján is igyekeztek példát statuálni. Feketelistákat készítettek azokról a magyarokról, akik – ha burkoltan is – de kinyilvánították szimpátiájukat a magyarországi eseményekkel kapcsolatban. A röplapokat terjesztőkkel szemben pedig koncepciós pereket alkalmaztak. Nagyszőlősön a magyar középiskolás fiatalok röplapokat terjesztettek, amelyekben a szovjet megszálló csapatok kivonulását sürgették Magyarországról. A csoport öt tagját letartóztatták, köztük az akkor 14 éves Milován Sándort. Valamennyijüket elítélték a közvélemény kizárásával, magam is csak sokkal később hallottam az ügyről. Több ilyen csoport is volt Kárpátalján, és a forradalmi eseményekről való vélekedésük miatt több magyar és ukrán diákot kizártak az ungvári egyetemről. Sajnos ezeknél tragikusabb események is előfordultak a magyar forradalom kapcsán: Gecse Endre református lelkészt a KGB tisztjei letartóztatták és kihallgatás közben halálra kínozták az ungvári börtönben.
Tisztelettel emlékezünk az áldozatokra és azokra a kárpátaljai magyar fiatalokra, akik a forradalom eszméinek szellemében bátran tiltakozni mertek.
A kárpátaljai magyarságra 1956-ot követően megint erősödött az elnyomás, még sokáig, több mint harminc évet kellett várni a szovjet birodalom összeomlására.
Befejezve a középiskolát, a huszti erdészeti technikumban folytattam a tanulmányaimat, építész szakon. Nagy örömömre szolgált, hogy magyar társaim is lettek itt, akikkel nagyon jó barátságba kerültem. Ilyen volt Gazda Tibor Ungvárról, Csomár Attila Kaszonyból, Poloncsák József Téglásról és Dubrovszky Mihály Husztról. A diákok többsége persze ruszin és ukrán volt, de sem velük, sem a tanárokkal – nekünk, magyar diákoknak – nem volt semmi problémánk.
Néhány hónappal az iskola befejezése előtt nagyon szomorú esemény történt: édesanyám 1959. december 19-én, hosszú betegség után elhunyt. A kegyetlen idők, a kommunista diktatúra, a megfeszített munka és a nehéz, özvegyi sors aláásták az egészségét. Jellemző erre az időre, hogy még azt sem engedélyezték, hogy édesapám mellett helyezzék örök nyugalomba – holott lett volna hely-, egy új parcellában jelöltek ki neki sírhelyet.
Nekem édesanyám elvesztése pótolhatatlan veszteséget jelentett és jelent a mai napig, fájó szívvel emlékszem vissza rá.
1960 májusában fejeztem be a tanulmányaimat. Rövid munkakeresés után Ilosván helyezkedtem el egy újonnan alakult építőipari vállalatnál, akik kolhozok mezőgazdasági épületeit, óvodákat, iskolákat építettek a járásban.
Az orosz világ kezdetén a Borzsa völgyében járó kisvasút zárt tehervagonjait alakították át személyszállításra alkalmassá úgy, hogy a vagonok közepén vaskályhákat helyeztek el, a kocsik belső falához pedig padokat rögzítettek. Ezeken a padokon csak igen kevés hely volt, az utasok többsége nem tudott leülni, így munkába állásom kezdetén magam is sokat utaztam állva Nagyszőlősről Ilosvára munkába menet.
A vállalat igazgatója Grünstein Dávid volt, aki zsidó származású lévén, megjárta Auschwitz-ot is. Nagyon korrekt, rendes ember volt, aki jó viszonyt ápolt a magyar dolgozókkal is.
A főmérnököt Vojtovics Miroszlávnak hívták, ő ukrán volt. Lembergben tanult a műszaki egyetemen, de mikor a német csapatok megszállták Ukrajnát, Bécsben folytatta a tanulmányait. Ám ott sem tudta befejezni az egyetemet, mert 1945-ben – amikor már csak egy éve lett volna hátra a diplomáig – az oroszok elfoglalták az osztrák fővárost, őt pedig Gulágra vitték, ahonnan csak 1956-ban tért vissza, és egy Ilosva melletti faluban telepedett le a családjával. Nagy tudású, művelt ember volt. Sokat tanultam tőle, és nem csak szakmai kérdésekben. Mondanom sem kell megvolt a véleménye a szovjetrendszerről, amivel magam is egyetértettem.
Ilosvára költözve egy derék ruszin embernél laktam, Laci bácsinál, aki olyan jól szolgált a magyar hadseregben, hogy vitézi címet és földet is kapott a magyar államtól. Ezt még a rokonai előtt is nagyon titkolta. Kitűnően beszélt magyarul, a családja is nagyon rendes volt velem, jó volt náluk lakni.
Az Ilosvai járásban kevés magyar lakott, a dolgozóink többsége ruszin volt. Nem volt velük semmi problémám, az idősebb szakemberektől pedig sokat tanultam szakmai ügyekben.
Szép idők voltak, de sajnos nem tartottak sokáig, mert 1961 végén három évre be kellett vonulnom a „dicsőséges” szovjet hadseregbe.
Következő rész: Három év Szibéria közepén
Megjegyzés: korábbi fejeztek a linkre kattintva olvashatók
- Boldog békeidők Ugocsa vármegyében
- A Nagy háborúban és az összeomlás után
- Kisebbségben a Csehszlovák Köztársaságban
8-9-10. Sötét napok jöttek, Egy hithű igaz kommunista, Gyere Laci fiam, mert megfagysz!
11-12-13. Magyar sors Kárpatalján, A szovjet megszállás kezdete és a francia kém
Author: KMH Vendégszerzők
Aczél Gábor
Andy Boyer
Aszalos Sándor
Avi ben Giora
Bogdán Géza
Búzás Huba
Christopher Adam
Egri-Eiben István
Endre István Simay
Eörsi Mátyás
Éry Balázs
Fényes István
Föld S. Péter
Gadó György
Garai-Édler Eszter
Georgina Bojana
Gere Gábor
Gergely Beatrix
Göllner András
Gulyás András
Hirschler Tamás
Hollósy Gerti
Ille István
Kalmár Szilárd
Kerekes Sándor
Kertész Ákos
KMH Vendégszerzők
Kopácsi Judith
Lázár György
Petényi Judit
Rátesi Margit
Révay András
Róna György
Rosu Mária
Szigetvári Viktor
Szücs Balázs
Szukits Rezső
3:29 du.
A szerzo egyeni beszamoljat, onmagarol, csaladjarol, szulohazajanak korulmenyeirol, oszinten es jomodoru elbeszeles formajaban nyujtott minden aprosagok es altalanos esemeyeket kivallo magyarazataival.
Persze, azt lenyegeben az Elba-tol, a Japan tengerig, milliok es milliok hasonloan eltek, vagy estek aldozatul a hasonlo embertelen korulmenyeknek.
Mi a legmelepobb, hogy a KMH rem bataran, hajlando kozlni minden reszleteit.
Mert az itteni olvasok tobbsege altal, csak counter-revolutionary allaiatsoknak itelik.
S voltak akik elozo reszeiben tett beszamolojaert sulyosan vadoltak.
De remelhetoen, a szerzo publikalna elet-tapasztalait, s tobb nyelveken is.
Igazan tanulmanyos es felvilafosito lenne film-formajaban is.
7:05 du.
Történelem alulnézetben! jogos és bizonyosan igaz is!
az egyenkénti ember sorsa (mennyit írt erről a világirodalom?) borzalmas… most éppen történik ott a Mediterránium keleti partjainál… sohasem lesz vége!
amit én kiókumlálok a sorok közül, az az a borzalom, hogy mindez embernek emberhez való viszonyában alakult ki, azaz a rohadt xenofób, rasszista és a saját tyúxaros életét a másik nyomoronctól féltő senkiházi az Brehm szerint ember! kár!
amikor a hivatal alkalmazottyának geciségét olvastam ott kiborúltam… pedig „az” még nem a mélypont!
7:45 de.
˙
Az egész sorozat
csupa következetlenség és olyan álnaív csúsztatások sokasága.
Szegény üldözött szerző azért ott, az üldöztetése közben mégiscsak vezető állást – beosztottakkal(!) – volt kénytelen betölteni abban az ántivilágban… S ha már mégis annyira üldözték őtetetet, akkor bemenekült a beosztottjai szeretetétől övezett irodájába… De szép is… 😀
„Vitézek,
mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél ?
Holott,kikeletkor az sok szép madár szól, kivel ember ugyan él…” *
Kárpátalja a két keresztény gigász – a katolicizmus és a paravoszlavizmus – határán telepített egyik ezerévi végvár, arcvonala.
Mely hittel és vitézül vívja megrögzött harcát
> a bizánci ortodoxia < ellen,
Miközben odatartja a másik, a megütött arcát…
˙
.
* Balassi: Egy katonaének ( avagy: A végek dicsérete )
8:37 de.
A cikkíró szerint:
„Azonban a döntő nagy szomorúságot okozott az . i g a z s á g t a l a n . v e r e s é g . miatt. A ragyogó győzelmi sorozat után kikapni a gyengébb nyugatnémet csapattól.”
[1954.]
Azon túl, hogy utóbbi mondatot akkor, egy évvel korábban az angol válogatott 90 év veretlenség után mondhatta volna ránk . Ebben a fajta; hogy
„mindenki más hibás, csak velünk igazságtalan mindenki”
típusú nyavalygásban bizony csak egy és ugyanaz . m a g y a r . ü l d ö z é s i . m á n i a . ismerhető fel, amely ugyanígy világlik ki az Első-mint a Második Világháborús vereségeink permanens és mániákusan örökvesztes . s k i z o f r é n , mindig másokat okoló vádaskodásában is.
10:25 de.
Ezen sorozat alanyan a leg-alapvetobb kerdes lehetne, amit sajnos a magyarok nem hajlandok meg a legminimalisabb alapon sem gondolni, hogy miert nem lehetne minden emberileny ezen a Foldon elnie egyenloen????????????
Vajon mit latnak a szelszoseges megkulomboztateseik alapjanak????
A beszelt nyelvuk, szuletesi helyuk, a folottuk levo uralkodok nevei, zaszloi abszolut jelentektelen es csupan a zavart agyakban elkepzeltek.
Tagadhatatlanul,minden emberileny egyenloen teremetetett!
Tehat valojaban mi logikus, erkolcsos kifogast talalnak az emberiseg egymes-elleni gyuloteit huen kovetni??????
10:40 de.
Írhatna valaki a gyalázatos kádári/szovjet Magyarországról is és a negyven évig tartó kollektív felelőtlenségről – amely gallyra vágta a polgári Magyarországot fizikailag, gazdaságilag és erkölcsileg.
Hja, ha az orosz/szovjet csapatok elhúztak volna Mo-ról (mint Ausztriából) is a …csába 1955-ben ahogy kellett volna, akkor ma nem lennénk olyan távol az osztrák színvoltól. Sokat „köszönhetünk” a nyugati (first of all) amerikaiaknak.
A negyven évig tartó „örök szovjet/bolsevik barátság” nyomait a magyar társadalom nem negyven évig fogja kiheverni. De, kifogja.
1:30 du.
ferenct
2021 május 12
10:40 de.
A mi felszabadítóink csak 44 évig boldogítottak bennünket ideiglenesen, ami beidegződéses gátlásokként még most is meglátszik rajtunk, ám gondolj bele, a németeknél már 76 éve ideigleneskednek a sajátjaik és semmi igyekezet nem mutatkozik az önkéntes kivonulási hajlandóságra, viszont az őslakók -az újnémetek természetesen nem- már ágyba vizelnek annak a gondolatától is hogy, ha rosszul reagálnak valamilyen liberális, internacionalista vagy gender dogmára akkor, újra lenácizhatják őket és úgy járhatnak mint Udo Ulfkotte, aki idő előtt halálosan megbetegedett három leleplező könyv után, pedig Novicsok elvtársnak a közelében sem járt!!
3:02 du.
donGoló
12/7:45
Írod,
hogy „következetlenségek és álnaív csúsztatások sokasága” jellemző erre az egyesek szerint ártatlan naiv memoárra…
Hát biz’ télleg, de ami a Lembergből (Lvov, v. Lviv) 1941. júniusában Bécsbe „menekült” mérnökhallgató esetét illeti, hát ahhoz szerzőnknek vagy valóban naívnak, vagy pedig sandának és hazugnak kell lennie. Tudniillik ez a neki szimpatikus főmérnök,”a jóságos Miroszláv” – a leírás szerint – minimum fasiszta volt a szentem ahhoz, hogy ’41-ben, a Hitlerájhoz csatlakozván, úgymond’ Bécsben „folytathassa a tanulmányait”.
Tudniillik Bécs akkor(!)nem Ausztria fővárosa, hanem már három éve a III.Birodalom szerves, stratégiai része. Ott nem járhatott egyetemre egy akárki fia borja ukrán, ha nem volt árja, vagy nem felelt meg a náci birodalom politikai elvárásainak… Ergo ez a csodás ifjú 3-4 évet kellett, hogy ott eltöltsön, a német-osztrák történelem e legsötétebb, szégyenletes időszakában. Gondolom a waffen-SS sem állhatott távol tőle.
Nem csoda, hogy „írónk” mily tisztelettel nyilatkozik e „nagytudású” – a lelke mélyén sötét náci – ukrán főmérnökről, akitől Ő „nemcsak szakmai kérdésekben tanult sokat…” és akivel „közös véleménye volt a szovjet rendszerről”. Miből pedig már csak az következik, hogy Kulcsár jóalaposan magáévá tehette a kedves Miroszlávtól elsajátított, a megszállt Bécsben rátapadt különféle náci nézeteket. Érdekes még az is, hogy itt a náci megszállást Kulcsár nem nevezi így sőt, elhallgatja, ugyanakkor nem mulaszt el szovjet megszállásról hadoválni.
Tehát így megismerve Kulcsár-bácsi „őszinte” gondolatatit is, most már érthető, hogy miért is feledkezett meg a begettózott, majd egyik napról a másikra elhurcolt 7000 zsidó polgártársa tragédiáját akár csupán megemlíteni is.
Meg az, hogy állítólagos őszinte beszámolójában miért is nem vizsgálta, de mégcsak nem is foglalkoztatta(?!), hogy a szintén nagyszöllősi akkor éppen MÁV-os mozdonyvezető nagybátyja pont a kárpátaljai zsidó deportálások idején miért éppen úgymond „Lengyországba” tette azt a kilencven[? SIC] rendszeres szolgálati utját…
Üdvözlettel: „thu”
4:33 du.
„egy derék ruszin embernél laktam, Laci bácsinál, aki olyan jól szolgált a magyar hadseregben, hogy vitézi címet és földet is kapott a magyar államtól.”
Természetesen a – némelyek által negyedik zsidótörvénynek nevezett – 1942.évi XV.tc. alapján a zsidók (pontosabban az 1941.évi XV.tc. szerint vallására való tekintett nélkül zsidónak minősülő személyek) földtulajdonának kötelező „felajánlása” révén a magyar állam tulajdonába, de a Vitézi Szék rendelkezési joga alá került, és a kormányzó által a vitézi címmel kitüntetett személyeknek adományozott birtokról lehetett szó.
5:30 du.
Ha már Kárpátalja – akkor had álljon itt egy idézet egy „Telex” nevű hírportál cikkéből:
…”Mártha beszélt arról is, hogy voltak olyan jó politikai kapcsolatokkal rendelkező gazdasági szereplők, akik szerették volna lemásolni, „lenyúlni” ezt a projektet, ők ugyanezt a terminált építették volna meg, csak éppen állami pénzből, és valószínűleg sokkal többől. „Kőkemény támadásokat kaptunk. De írtam egy levelet Orbán Viktornak, hogy az országnak sokkal jobb, ha magánpénzből épül meg a projekt, és a miniszterelnök szerencsére bölcsen döntött.”
Mártha Mihály 1998 óta Fényeslitke polgármestere, korábban pedagógus volt. Tevékeny embernek tartja magát, „a szüleim megtanítottak, hogy nem hátradőlni kell, és várni a sült galambot”. Jobboldali irányultságúnak vallja magát, „egészséges hazaszeretet van bennem”, de soha nem akart belépni egyetlen pártba sem. „Ha belép valaki egy pártba, akkor szemellenzőt tesz fel, mint ami a lovaknak van. Leszabályozza a gondolkodásodat. Lehet bármilyen kritikus véleményed, a közösség azt nem biztos, hogy tolerálni fogja. Jobb függetlennek maradni, mert így ha valami nem stimmel, azt őszintén megmondhatom.”…
Leginkább az utolsó mondataira hivnám fel a figyelmet, onnan, hogy:
„Ha belép valaki egy pártba ……”
Több mint tökéletes megfogalmazás, nincs ezen mit ragozni.
Én alkotmányilag megtiltanám az olyan személyek megválasztását polgármesternek bárhol a világon, aki valamely pártnak tagja
Lehet, hogy a világ csodák-csodájára egyik napról a másikra nagyot változna.
A pártmutyizások, korrupciók egyik napról a másikra megszűnnének.
Egyetemen sem taníthatna az olyan illető, aki bármely pártnak tagja.
Ne hazudjon nekem senki, hogy nem pártérdekek mentén szántják fel a tanuló ifjúság agyvelejét!
Merthogy a tanárnak alkalmazkodnia muszáj (be kell nyalni jó mélyre) ahhoz a párthoz, amelyhez a rektori hivatal prominensei tartoznak ( a szamárlétra, az szamárlétra)
Soroljam még?
A világ úgymond át van politizálódva, éjjel nappal a sajtó (média) párthíreket és mutyikat közvetít
És az átlagember kőtellessége ennek megfelelően utálni a szomszédját is!
Már-ha ismeri – hisz mindenki be van zárkózva!
A vírus miatt is pártállásokra való tekintettel gyűlölitek vagy szopjátok/nyaljátok egymást
Ugyan már, az itteni vélemények alapján, jó-néhány hozzászóló ezen is túlmegy, egyszerűen valami megmagyarázhatatlanul aljas motívumokból gyűlöletre uszít.
5:32 du.
Bocsánat, mivel fentebb egy külső cikkből idéztem, kötelességem a hivatkozást közzétennem:
https://telex.hu/belfold/2021/03/17/uj-selyemut-kontenerterminal-fenyeslitke-rahimkulov-ruszlan-kereskedelem-vasut
6:10 du.
Tóth Gábor: Deportálások Kárpátalján a második világháboru idején http://mek.oszk.hu/12500/12547/12547.pdf
9:28 du.
Kővendég
12./4:33
Na-igen! Persze ez is a Kulcsárféle „objektív” memoáralkotás elválaszthatatlan – a történelem legalsó nézetben* – része, amely kritika nélkül automatikusan érez vonzalmat többekközt a fajvédő Vitézi cím viselői iránt…
https://www.szombat.org/archivum/zsido-vitez-kerestetik
˙
* Minden megjátszott „naivsága” mellett, a cikk időnként meglepő pontossággal, hivatkozik statisztikai adatokra is. Közben más sarkalatos és sokkal evidensebb eseményeket – mint pl. Nagyszöllős helyi Holokauszt adatai – felejt el visszaemlékezésében közölni, ami az írás oly szűzien ártatlan írójának jobboldali szelektív elfogult értékítéletére vallva teszi az egész iratot hiteltelenné.
11:24 du.
ismételve önmagamat az emberi gonoszság mindennek a forrása és az elnyomó szarháziak eszközei… azzal együtt az én személyes tapasztalataim nem olyanok mint a cikkíróéi… messze nem! de nem merem leírni, a radír megint közbeszólna?
8:05 de.
Rodeo11
11:24
Érdekes, én mög aszittem, hogy a monopoltőkés, különösen a
globális gazdaság „mindennek a forrása”. Talán még az emberi
gonoszság is… 😀
Üdv: czukihara
8:45 de.
Sajnálom, hogy a hozzászólók közül többen arról írnak, hogy Kulcsár Zoltán nem beszélt a zsidók sorsáról, pedig igen, Íme egy részlet és az elérhetősége. http://kanadaihirlap.com/2021/03/01/magyar-sors-karpataljan-8-9-10-sotet-napok-jottek/ Jó olvasást kívánok!
„Nem kerülhette el sorsát Kárpátalja zsidósága sem, ahol már a középkorban is éltek. Számuk a XIX. században emelkedett jelentősen, amikor az oroszországi pogromok elől több tízezren menekültek Galicián keresztül Magyarországra, de legtöbben Kárpátalján telepedtek le. Így a zsidóság számaránya elérte a 20%-t.Akik a városokan telepedtek le jelentős hatást gyakoroltak a kárpátaljai társadalom fejlődésére, és többsége magyar anyanyelvűnek vallotta magát.
Akik a ruszin hegyvidéki falvakban laktak többségében kereskedelemmel foglalkoztak, közöttük sokan szegénységben éltek, és jiddisül beszéltek.
Kárpátalján kezdődött a magyarországi zsidók deportálása. Már április 12-én Munkácsra érkezett Endre László belügyminisztériumi államtitkár, és utasította az államapparátust a deportáció megszervezésére. Ami Munkácson kezdődött, folytatódott egész Kárpátalján.
A családoktól, már a begyűjtés idején elvették a pénzüket és az ékszereiket, csak fontosabb ruháikat és élelmet vihettek magukkal. Az összegyűjtés után a legközelebbi városok; Ungvár, Munkács, Beregszász, Nagyszőlős, Huszt, Pécső, Mármaamarossziget táboraiba irányították őket.Kárpátalján több mint nyolcvanötezer zsidót zsúfoltak össze a gettókban.
Nagyszőlősön a téglagyárban kialakított táborban gyűjtötték össze a környék és a város zsidóságát, közel tizenkétezret. A lakósság többsége, magyarok és ruszinok nem értettek egyet a zsidók ilyen brutális üldözésével, sajnálták őket, és sokan voltak olyanok is, akik igyekeztek nekik segíteni. A helyi vezetők némelyike mindent megtett, hogy az összezsúfolt emberek nyomorán segítsen. Báró Neményi Zsigmond a felsőház elnöke élelmiszerszállítmányokat juttatott a nagyszőlősi gettóba.
Amikor a zsidók ingóságait leltárba vették, és az otthonaikat lepecsételték nem kevesen voltak olyanok, akik az elhagyott lakásokat kifosztották. A könnyű vagyonszerzés demoralizálta az ilyen embereket, és már a gettóba is jártak rabolni.
Kegyetlenkedések is előfordultak, így amikor egy szombati napon a zsidókat kényszerítik a munkácsi zsinagóga berendezései lerombolására, ezt már Álgya-Pap Zoltán tábornok, a Kárpátalján állomásozó egységek katonai parancsnoka sem tűri. Panaszt tesz a belügyminisztériumban és a csendőröket emberségesebb eljárásra kényszeríti. Emiatt később leváltják beosztásából”
Ui. Nem ismerem a hozzászólók szokásait, kultúráját, de én ilyenkor azt szoktam mondani, hogy BOCSÁNAT.
8:47 de.
Sajnálom, hogy a hozzászólók közül többen arról írnak, hogy Kulcsár Zoltán nem beszélt a zsidók sorsáról, pedig igen, Íme egy részlet és az elérhetősége. http://kanadaihirlap.com/2021/03/01/magyar-sors-karpataljan-8-9-10-sotet-napok-jottek/ Jó olvasást kívánok!
„Nem kerülhette el sorsát Kárpátalja zsidósága sem, ahol már a középkorban is éltek. Számuk a XIX. században emelkedett jelentősen, amikor az oroszországi pogromok elől több tízezren menekültek Galicián keresztül Magyarországra, de legtöbben Kárpátalján telepedtek le. Így a zsidóság számaránya elérte a 20%-t.Akik a városokan telepedtek le jelentős hatást gyakoroltak a kárpátaljai társadalom fejlődésére, és többsége magyar anyanyelvűnek vallotta magát. …
Kárpátalján kezdődött a magyarországi zsidók deportálása. Már április 12-én Munkácsra érkezett Endre László belügyminisztériumi államtitkár, és utasította az államapparátust a deportáció megszervezésére. Ami Munkácson kezdődött, folytatódott egész Kárpátalján.
A családoktól, már a begyűjtés idején elvették a pénzüket és az ékszereiket, csak fontosabb ruháikat és élelmet vihettek magukkal. Az összegyűjtés után a legközelebbi városok; Ungvár, Munkács, Beregszász, Nagyszőlős, Huszt, Pécső, Mármaamarossziget táboraiba irányították őket.Kárpátalján több mint nyolcvanötezer zsidót zsúfoltak össze a gettókban.
Amikor a zsidók ingóságait leltárba vették, és az otthonaikat lepecsételték nem kevesen voltak olyanok, akik az elhagyott lakásokat kifosztották. A könnyű vagyonszerzés demoralizálta az ilyen embereket, és már a gettóba is jártak rabolni. …
Kegyetlenkedések is előfordultak, így amikor egy szombati napon a zsidókat kényszerítik a munkácsi zsinagóga berendezései lerombolására, …”
Ui. Nem ismerem a hozzászólók szokásait, kultúráját, de én ilyenkor azt szoktam mondani, hogy BOCSÁNAT.
8:51 de.
ferenct
2021 május 12
10:40 de.
„Írhatna valaki a gyalázatos kádári/szovjet Magyarországról is és a negyven évig tartó kollektív felelőtlenségről – amely gallyra vágta a polgári Magyarországot fizikailag, gazdaságilag és erkölcsileg.”
—————————-
Nosza, mi az akadálya? Tegye meg Ön, elvégre mindenki arról ír, ami foglalkoztatja, amiről megosztani kívánt gondolatai vannak, és szívesen megbeszélné másokkal!
Kizárt, hogy C. Adam ne közölné le, elvégre Alma is közzé szokta tenni írásait melyről úgy ítéli meg, hogy közérdeklődésre tarthat számot, és rendesen meg is szoktuk azt vitatni!
11:27 de.
SZUKITS REZSO;
Nem szukseges bocsanat-koznia, de kivallo leckere tanitotta nemely hozzaszollokat.
Sot tisztan kimutatta hogy mindenki csak azt olvas ami erdekeit szolgalaja.
S aki csak ocsarkodas celjabol teszi hozzaszollasait, azok mindenbe kifogast talalnak.
1:20 du.
„Tisztelhölgyeimésuraim”+ DonGoló 12/3:02
Érdekesnek, sőt mármár meghatónak találom a szerző nevesincs vállalatának Auschwitzot is megjárt nagyszőlősi Grünstein Dávid nevű igazgatójával kapcsolatos . m e g e n g e d ő . s t í l u s á t, aki – és nem fogod elhinni,zsidó létére – „még a . m a g y a r . dolgozókkal is jó viszonyt ápolt”.
Ezek szerint a mijoviális Kulcsár bácsink Grűnsteint, mivel külön említi, nem is találta alkalmasnak, hogy őt a magyarok, vagyis a magyarok közé sorolja.
Pedig pár évvel korábban arra már egy szót sem vesztegetett, amikor a falubeli Dávidékat begettózták és hétezred magával örökre elvitték. Hogy ő valahogy egyedül aztán mégis megúszta, az sem rajta múlott.
Azt azért a krónikásunk mégsem felejtette halkan megjegyezni, hogy de visszajött…
3:41 du.
„…az emberi gonoszsag mindennek a forrasa…”
VALOTLAN es igen beteges allitas!!!!
Velne talan rodeo letenek „forrasat” is a „gonoszsag”-bol eredonek?????
Az emberiseg , egyenek es barmi-csoportok altal okozott bunok, mint haboruk, hoditasok, zsarnoksagok, diktaturak, kegyetlensegeknek az alap-motivaloja es okozoja az emberi gonoszsag.
Az onzes, gyarlosag es bekepzeltsegek minden gonoszsag alapokozoja!!!!!!!!!!!!!!
4:16 de.
Szukits Rezső
május 13/8:45
Igen, csupán az említés szintjén ez is megjelent, és hiányzik belőle a memoár műfajában – e vitatott témára vonatkozó – oly nélkülözhetetlen személyes benyomások részletesebb ismertetése. Azoké, amelyek legalább az egyes deportált falu-vagy utcabeli – esetleg gyerek – váratlan hiányát, ecsetelné.
Máshol viszont részletesen és név szerint írja le a „szegény” X, vagy Y a gulágra távozását, majd az illetők visszajövetelét évszám és nap szerint…stb. Vagy ahol részletesen leírja a náciknál nevelkedett, majd szovjet munkatábort is megjárt főmérnökkel kialakult bensőséges kapcsolatát, illetve a kettejük egész pontosan ki nem fejtett elvi(?) egységét.
A Holokauszt elkövetőit is, mint a legfőbb háborús, és népellenes bűncselekményt, valami megfoghatatlan – többesszám III.személy – általánosított formájában tünteti el az olvasó szeme elől, holott azt nem ismeretlen „valakik”, hanem különösen hétezer ember egy falun belüli eltüntetését „X és Y” követték el.
Ápropó, nem tisztázódott a kedves mozdonyvezető uncle viselt rejtélyes (megszállt!) lengyelországi „utazásai” sem a kérdéses deportációs időszakban.
Aztán még az sem mindegy kedves Rezső, hogy egy mondat miként adja vissza a szerző szándékát. Mert ahogy az 1941-es „idegenrendészeti razzia”, avagy az I.világháború 40˙000 zsidó hőse között, itt sem mindegy a megfogalmazás, hogy valaki csak úgymond „magyar a n y a n y e l v ű n e k”, avagy >magyarnak< vallja magát. Mert az biztos, hogy a nagy többségük ez utóbbit vallotta magáénak, már 1848-49-ben is, vagyis magyarok voltak, amit írónk úgy tűnik tagad.
Én – de látom mások is – sajnos ezt a fajta szegregatív, elkülönülő megkülönböztetést, sőt szemléletet látom végig húzódni "e memoár" egész folyamán vagyis azt, hogy MI és ŐK
Változatlan üdvözlettel: Brunszvik
11:42 de.
„Kegyetlenkedések is előfordultak, így amikor egy szombati napon a zsidókat kényszerítik a munkácsi zsinagóga berendezései lerombolására, …” – állítja a visszaemlékezés szerzője.
Előfordultak? Valóban? Ezt aztán nem is gondoltam volna!
Hiszen maga vitéz Faragho Gábor m.kir. altábornagy, 1942.november 15-től 1944.október 16-ig a m.kir.csendőrség felügyelője, az 1944.június 21-i minisztertanácsi ülésen amikor a m.kir.külügyminisztérium tisztviselője megemlítette, hogy bizonyos külföldi államok képviselői nem legjobb szemmel nézik magyar csendőröknek a zsidók deportálása közbeni állítólagos brutalitását, határozottan kijelentette, hogy „- Ha tekintetbe vesszük azt, hogy munkaszolgálat és kitelepítés céljából eddig már több mint 400 ezer zsidót szállítottunk ki, akkor a nullával egyenlőnek kell vennünk azt, hogy a 20.000 magyar csendőrből pár csendőrrel szemben panaszok merültek fel.”
Ha valaki, hát ő aztán igazán kompetens volt ennek megítélésében, nem?
Sajnos, Faragho Gábor altábornagy (nem sokkal később, érdemeire tekintette vezérezredes lett) megállapításának – legalábbis az én szememben – ellentmondani látszik némely jelentéktelen apróság.
Mindenekelőtt a Zsidó Deportáltakat Gondozó Bizottság 1945-46-ban mintegy 4600 tanuvallomást (un. DEGOB-jegyzőkönyveket) vett fel a lassan-lassan visszaérkező túlélő deportáltaktól és munkaszolgálatosoktól. E jegyzőkönyvekből 3570 darab maradt fenn, amelyekből 3523 db.szabadon kutatható. Ezek döntő többsége, 2911 darab, egyéni sorsokat rögzített, de vannak közöttük csoportosan felvettek is, így 4872 túlélő vallomását tartalmazzák.
A visszaemlékezések mintegy harmada tesz említést csendőrökről, ezek 90%-ban erősen elmarasztalóak a végrehajtó csendőrök brutalitását említve.
Nem akarum túl hosszan untatni a KMH-pince nagyérdemű olvasóit, ezért csupán néhány, kárpátaljai és észak-kelet magyarországi deportálttól felvett DEGOB jegyzőkönyvből idézek:
„Perecsenyen a jegyző által feljelentett zsidókat a csendőrök elvitték, ilyenkor ők félig agyonverve jöttek haza” (859.sz.jkv.)
1944-ben a németek bejövetele után a magyar csendőrök nagyon brutálisak voltak a zsidókkal szemben, a zsidók nem mertek az utcán járni.” (724.sz.jkv.)
„A városi gettó lakóit egy szombaton behajtották a munkácsi zsinagógába és egész nap ütötték-verték őket. „[A zsinagógában] véresre verték őket [a beszállítottakat], majd sportoltatták,[21] ami nagy kínzások között ment végbe, kettőt le is lőttek. Este agyonkínozva, véresen jöttek vissza, sokan a kórházba kerültek, ami szintén a gettóban volt.”
(2., 293., 2902.,2150. sz.jkv.-k)
[Kövesliget] „… a németek bejövetele után a zsidók állandó inzultusoknak voltak kitéve, az ablakokat betörték, nem mertünk az uccára (sic!) menni, mert különösen a férfiakat a csendőrök nagyon megverték.” (1553.sz.jkv.)
„a városi gettó lakóit pedig áthajtották a téglagyárba, hogy a következő napokban őket is elhurcolják… Amikor a városi gettóból a téglagyáriba költöztünk át, az úton annyira hajszoltak, hogy szaladni kellett, minden tíz lépésnél állt egy katona és mindenki ütött egyet az emberen. Négy halott is volt útközben. A téglagyárban volt egy budapesti tanár, énekelni kellett neki; de különösen a rabbikat verték agyon.” … ” Úgy hajtottak bennünket az úton, mint a lovakat, nagy kerülővel vezettek bennünket a téglagyárba. Aki hátramaradt, azt lelőtték, a hozzátartozóknak hátranézni sem volt szabad.” (1.sz. jkv., 652.jkv.)
{Ungvár] „A téglagyárban össze voltak tömörítve az Ungvár környékén lakó összes zsidók. Sokan voltunk, nem volt hely, az SS-ek ütöttek, a csendőrök még brutálisabbak voltak…” (1971. sz. jkv.)
[Nagyszölös] „Mindenféle válogatott kínzásokat találtak ki a csendőrök, mindenbe belekötöttek és minden alkalmat felhasználtak a kegyetlenkedésre.” (1359.sz.jkv.)
„A beregszászi gettóban négy hétig tartózkodtunk, itt elvették tőlünk összes értékeinket, a csendőrök ütöttek-vertek …” (3308.sz.jkv.)
„A huszti gettóban … leventék, csendőrök, rendőrök felváltva ütöttek-vertek, különösen kapanyéllel ütötték a fejünket.” (1350. sz. jkv.)
[Iza] „..nagyon rossz gettó volt, a tábori csendőrök és a SS-ek állandóan vertek és kínoztak.” (1972.sz. jkv.)
[Técső] „A kutatás alkalmával a csendőrök meztelenre vetkőztettek le, úgy vizsgálták meg, hogy nincs-e eldugva értéktárgy és közben folyton bántalmaztak.” (1110.sz.jkv.)
{Sátoraljaújhely] „Itt nagyon rosszul bántak velünk a gettóban, ütöttek-vertek bennünket, mindennap kutattak kincsek után.” (3093. jkv.)
[Máramarossziget] „Ha valakit megláttak este 5 óra után az utcán vagy bent az udvarban, akkor [a csendőrök és a leventék] bevitték a csendőrségre, ott össze-vissza verték.” (1699.sz. jkv.)
[Mátészalka:] „A csendőrök mindenért vertek, ha véletlenül éppen az utcán találkoztak egy zsidóval, ez már elég ok volt arra, hogy megverjék.” (1140. sz.jkv.)
„Három hét után a harangodi pusztára vittek ki bennünket, … [a nyíregyházi gettó lakóit a deportálás előkészületeként április végén – május elején három „pusztára” (mezőgazdasági épületek csoportjába) szállították] A gazdagabb embereket szörnyű verések és kínzások kíséretében vallatták, köztük a férjemet is.” (2987. sz. jkv.)
„Az ilosvai állomásra vittek, az úton össze-vissza vertek, és véresre verve a waggonokba (sic!) raktak. Az egyik waggonból kiemeltek 10 férfit és azt mondták, hogy ha nem adunk oda minden ékszert, ami még nálunk van, akkor azt a tíz férfit agyonlövik. A végén véresre verve kerültek vissza a waggonba.” (1284.sz.jkv.) … 85-en szálltunk be a waggonba, ez maga is elég lett volna, de állandóan kínoztak bennünket az úton, és lelövéssel fenyegettek, ha nem adjuk oda nekik az értékeinket.” (3096.sz.jkv.) … „A csendőröknek mindenért fizetni kellett, azért is, hogy öt percre kinyissák a vaggon ajtaját és azért is legalább száz pengőt, hogy egy kis vízhez juthassunk.” (1222.sz.jkv.)
Volt, hogy a deportáltak még pénzért sem juthattak vízhez, ehelyett „[a csendőrök] köveket dobáltak a kis ablakon ránk, úgyhogy a szomjúságtól egyedül a mi waggonunkban 10 öreg halt meg.” (2590.sz. jkv,) … A munkácsi téglagyárból elszállított második transzport vagonba zsúfolásakor „Ha valaki vizet kért, azt lelőtték”. (1530.sz. jkv.)
12:01 du.
B.T.
Ha olvasta es emlekezne, hogy K.Z. a tudatai es emlekezese alapjan meg a Pestrol erkezett „allamtitkar” nevere is emlekezett, aki a kitolocolasokat rendelte es szervezte ottan.
Hasonloan mint a Szukits Rezso altal 30 sorokban felvilagositasra nyujtott idezete, amit nehanyan es tevesen allitottak mint nem letezo ismertetes.
S ne feledje, K.Z. nem sok-millios-koltsegu tortenelmi nyomozas adatait, hanem a sajat elet-tapasztalatai es emlekezte alapjan volt kepes kozolni.
Amit velemenyem alapjan, kivalloan nyujtott.
Miert nem irna meg maga, vagy narki tarsai is, a magukkal tortenteket, a sajat, csaladja es kozossege altali tapasztalat esemenyeket??????
5:08 du.
KOVENDEG 5/14, 11;42 de.
Lewgalabb Maga buszke lehet nemely magyarorszagi szuletesuek alatali szelszosegessegeikre amitket mint kulfodldi-hodito-hatalmak es eszmek bereceikent hajtottak vegre.
Barmi is volt a jelzo, a szin, a cel , amodszereik es tetteik valtozatlan.
Azeret sirjak mindeg vissza a multjukat????
Hiszen mi mas celbol nem lennenekl hajlandok valtozni?????
U.I.
Miert nem kozol teljes es reszletes adatokat azon????
8:07 de.
Kedves Kővendég!
‘20.05.14.11:42
Csak az ilyen és ehhez hasonló – valóban értékes – hivatkozásokkal tűzdelt dokumentumok tárhatják fel többekközt Kárpátalja akkori történetét benne a Magyar Holokauszt gyötrő valóságát is.
Finoman szólva én is ízléstelennek tartom azt, amikor az úgymond’ > m i . i s . s z e n v e d t ü n k < jegyében nemcsak a saját részleteikkel hasonlítják össze a maguk búját és baját a kivégzett, lemészárolt gyerekek, csecsemők, anyák,apák és vagonból kidobált, már holt nagyszülők katasztrófájával, de rendre "felejtik el" ugyanolyan aprólékosan felidézni még saját lakóhelyük – fatornyos kis falujuk – e gyalázatos eseményinek a részleteit is és alighanem nem véletlen.
"…Mert növeli, ki elfödi a bajt…" [Illyés Gyula: Bartók]
A te dokumentált interpretációdban – érdekes – kétszer is a legborzasztóbb csendőrhorror helyszínekéntként szerepel a kedves Kulcsár bácsi által többször is – furcsán feledékeny, teljesen másként említett, két község, a szülőfalu Nagyszőlős és Ilosva neve is, ahol rokonai barátai éltek, élnek, é senki nem hallott még azokról a szörnyűségekről, amiket ott is elkövettek…
Tehát hadd köszönjem meg Neked ezt az elénk tárt a dokumentum gyűjteményt, amely a kárpátalji sorozat értékét is a maga valódi értékére billentheti olvasni tudó és akaró olvasó társak szemében!
Cukihara Jakumó
9:49 de.
Bendegúz
14.12:01
Nalátja! Pontosan erről beszélek, hogy Zoli-bácsi ugyan emlékszik még a pesti államtitkár Endre László nevére is – akiről az akkori újságok nap mint nap ezt-azt közöltek – de viszont nem emlékszik 7’000 falujabeli nagyszöllősi ember deportálására, sőt még arra se, hogy ott az ő különbejáratú gettójukban vele egykorú gyerekek, talán barátai(??!) is örökre be voltak csukva, s hogy aztán hajtották őket, mint az állatokat, a vagonokba… Talán épp az Zoli-bá’ masiniszta bácsikája vontatta e marhavagonokat a „lengyelországi” vég állomásukig. Ha más nem is, de legalább a felnőttektől hallania kellett ezekről, amit elfelejteni lehetetlen, ő azonban épp ezeket a „részleteket” hagyta ki a saját életéből, hagyja figyelmen kívül, amikor egy nyilvános „oktatóanyagot” merészelt írni. Létezik, hogy számára ez a történelemben is egyedülálló genocídium számára puszta mellékes részletkérdéseket jelent, hogy meg sem írta?
Mert a csak megemlítés a nagyon nagyon kevés, legföljebb arra jó, hogy azért csak tudott róla, de a helyi részleteit mégse írta le..
Ergo, egy memoár elsősorban a néha fölöslegesnek tűnő részletektől élethű, és nem egy valahai újsághírből, vagy mendemondákból megmaradt csomagszerű idézetfoszlány teszi azt hihetővé, hanem a részletek… Ahogy egyéb témákban ezt megtette.
Mert a falusi, akkor még legényke, majd süvölvény honnan a francból tudott akkor és ott Endre László (amúgy nyilas államtitkár) viselt dolgairól részletekben, de viszont, hogy a fenébe nem hallott és nem tudott semmit a saját piciny falujában törtélt nagyon is feltűnő, embertelen jelenségekről sőt, eseményekről. Például az előbb erőszakkal bebörtönzött, majd végleg – egy kivétellel* – eltávolított tekintélyes létszámú embertömegről, közöttük még ismerősökkel is – ha más nem, hát minimum a falusi boltosékkal, stb…
Ha oly kiváló és életszerű lenne ez az írás, amennyire nem az és Kulcsár úrba csak egy minimális etika szorult volna, akkor memoárjából ezeket ő ki nem hagyja, hacsak annak a Hétezernek a szerencsétlen sorsa őt, az ő bensőjét, a lelkivilágát nem hagyja ennyire érintetlenül. De ha mégis így van akkor, viszont minden világos, hisz akkor ezt a feledékenységet nála világnézeti gondok okozzák. Mert amikor tollat ragadott az a írószerszám az egyes események megítélésében igencsak szelektív nyomot hagyott; másképp ítéli meg a Holokauszt nagyszőlősi hétezer mártírt és másképp az írd és mond, 10 falubeli többsége visszatért gulagos kálváriáját.
T.Bendegúz! Gondolom jobb lesz Kővendég olvtársunk május 14.11:42-es emlékeztetőjét újra elolvasni a tárgybeli környék akkori, éppenséggel nem is unalmas, de hiteles eseményeit úgy, ahogyan azok valóban megtörténtek, hogy megállapíthassa hogyan használnak egyesek történelemhamisításra az úgymond’ „egyszerű ember” szelektív visszaelmélkedését…
* Egy kivétel: Grünstein Dávid a későbbi igazgató, aki visszatért. Tehát eszerint onnan, a Nagyszőlősi falusi gettóból, amiről az írásában egy szó sem esik, vitték őt is Auschwitzba.
4:12 de.
Brunszvik
5.15.9:49
Értem és megértem az Ön aggodalmát a fenti emlékkönyvvel szemben.
Meglátásom szerint, maga azt kifogásolja, hogy míg az emlékirat, avagy napló írója a történés egyes részleteivel aprólékosan és látszólag érzékeny megközelítésben foglakozik, addig például a korabeli nagyszöllősi mainstream szenvedéseivel aránytalanul is sokat…
Szerzőnk teszi ezt azokkal és ahhoz képest nagy empátia gyakorlása közepette a kárpátalji falucska mégcsak nem is aprócska kisebbségének a teljes létszámú félrelökésével, kirablásával sőt, az eltüntetésével még a Föld színéről is, ezeket az írásában hidegen hagyva, legfeljebb épphogy a szóba hozva.
Azazhogy midössze egy-két . p i l l a n a t r a . idézi fel naplójában a szintén az ő . s z ü l ő f a l u j á b a n . történt, súlyában felsoroltaknál mennyiségben is többezerszeres nagyságrenddel nagyobb és szervezett . n é p i r t á s t…
Ő pedig, szinte a mirajtunk kívül futottak – azaz szenvedtek – még kategóriába összevontan sorolja be, minősíti a hét- azaz hetes-ezer°, minden korú és fajta nagyszöllősi ember történelmi jelentőségű és gyalázatos mártíromságát, amely ha – például Kővendég fenti aktái stb. nem léteznének – és csak Kulcsárokon múlna Nagyszöllős története, bizony ez a szörnyű Tény is már hamar feledésbe merült volna.
Üdvözlégy…: Gorgonzola
˙
.
° Nagyszöllős község lakosságának legalább az egyharmada.
5:41 de.
Tisztelt
hölgyeim
és uraim 3:02
Na igen és persze! 😀
Ez is egy tipikus jobbos csúsztatás a Kulcsárbácsi ártatlan naplójában, hogy a jövendő főmérnök úr diákkorában Lemberg (or.Lvov,le.Lwów)-ból „kénytelen volt éppen >Bécsbe< emigrálni. Micsoda egy szemenszedett sandaság! És miért pont Bécsbe ? A kíváncsi legény biztos a h..lHitlert akarta-volt látni – vagy inkább hallani. Hiába ilyen a hallgatói tudásvágy…
Aztán meg, ez a szegény egyetemi hallgató nem a támadók elől menekül, hanem éppen azok hős Barbarossa szerető karjaiban, keresi, kívánja a boldogságot. Aztán állítólag onnan már ott folytatja tanulmányait még 3 évig, amígcsak dúl a "villámháború". Egészen addig, míg a szovjet hadsereg úgymond' "meg nem szállja" azt az ugyancsak ártatlan és békés szándékú, horogkeresztes Bécs városát. Aztán a "szegényt" persze mégis kivitték a Gulagra", s végül mitad-isten végül e megszakított tanulmányoai ellenére csak főmérnök lesz belőle. A Szovjetunióban ! Fantasztikus !
Minden esetre Kulcsár és a jó ukrán Miroszláv nagyon megértik egymást, néha talán még egymásra is kacsintanak a főmérnök mentorral, amikor említett, ám titokzatos nézetazonosságuk találkozik egymással. 😀 Szép…
10:30 de.
A múltat be kell vallani !
4:07 de.
Teri & Gorgonzola olvt,
valamint Szukits Rezső
a recenzió szerzőjének
Súlyozatlan átlag, avagy csupán egy figyelmen kívül hagyás ?
Akkor ha – tudniillik az a 7000 Auschwitzba „deportált” – az egyharmada volt Nagyszöllős község összlakosságának az nagyjából 20-25000 lakost kell, hogy jelentsen, ami nem kis szám. Ekkora érvágás egy lakosságon minimum sokkoló hatást vált ki egy normális társadalomban az egyénekre is.
Azonban kérdés, hogy ekkora – pár évtized alatt 3-4 alkalommal bekövetkezett – más-más állam fennhatóság alá kerülő népesség esetében, ez egyes egyéneknél akár olyan maradandó pszichés torzulást is kiválthat, amely a hétköznapi megszokásokat, mint pl.egy városka lakosságának addig mindennapi látványát – személyes ismerősöstől, barátostól, szerelmestől, iskolatársig, kollégáig és sarki fűszeresig stb. bezárva – törli ki az illető memóriájából, hogy azt valamifajta sivár, nihillel válthassa fel, melynek fiktív, vagy kívánt képébe ő már azt helyettesíthet be, amit akar, avagy amit az ő érdeke éppen megkíván pl.egy „hatásos” történelmi példabeszédet.
Tehát Kulcsár Úr esetében is pl. nagyobb nyomatékot kap egy-egy focimeccs eredménye, mint a környékéről emberi vágóhídra hurcolt akár egyes egyes szőlősi lakosok eltűn(tet)ése is.
Ez a fajta emlékezetkiesés, a részleges amnéziának az a speciális esete, amikor „a beteg” . n e m . a k a r . tudomást venni az ő, vagy az ő környezete – nemzete – okozta súlyos gaztettekről, ezért a történtek helyébe a saját, v. a környezete, nemzetiségét ért változatos „igazságtalanságokkal”, illetve még morálisan is kisebb súlyú üldöztetésekkel tölti tele a maga lelki diavetítőjét.
Amit aztán kérdés, hogy í g y, súlyosan csonkolt, féllábú tényanyaggal őmaga elhisz e ? Nem gondolom, hogy igen…
A baj csak ott jelentkezik, amikor egy esetleg sérült psziché termékét, mint történelmi példát a legsúlyosabb kihagyásokkal s ettől ferde és terhelt anyagot folytatásokban tárják elénk és így vagyunk kénytelenek ilyen tolókocsis alkotást olvasni a kedvenc lapunkban. S az még hagyján, de ezt az ifjúság is így, mint követendő erkölcsi példát olvasva szívja magába…
7:57 de.
Don Gollo es tarsai is.
Soraival, feletetelezett allitasokkal vadolja K.Z.-t.
De a tagadhatalan es megtortent szegyenletes valosag, hogy magyarok, mint maguk, akar a horogkeresztes nemzeti szocialista, vagy a sarlo-kalapacsos nemzetkozi szocializmus hive voltak, de kuldtek aratatlan milliokat ugy a gazkamrakba mint a bitokra es Gulahokra!!!!
Na azt mikor vallanak be es kezdenek a bocsanatuk kerseiket?