Tíz éve megfogalmazott gondolatok a Soproni Petőfi Színház emeletén.

Nem vagyok itt gyakori, csak régi vendég, ám láttam itt erőlködő ripacsot, boldogan táncoló gyereket, és világhírű balett-táncost részegen, valamint drámát, operettet és operát, hallgattam ünnepi beszédeket, fúvós,- és szimfonikus zenekart, szinte mindent, ami egy színházat színházzá tesz, azon túl hallottam még a pókhálós hátsó folyosó faláról hulló vakolatot földre esni. Ahogy a kotta a zenésztől válik zenévé a dráma a színházban lesz drámává. Az előadáson lesz az, ami. Kell hozzá színész, rendező, kellékek, talán még sok más, de kell maga a mű és közönség. Közönség nélkül csak próba.

Ha lehet monodráma kétszemélyes, akkor ez monodráma. Kétszemélyes monodráma, monodráma szavak nélkül, mert a szavak csak segítenek, akár az éneken, ahol a szó mindössze kellék, mert szavak nélkül nem lehet énekelni. Dúdolni igen, énekelni nem. Ebben a kétszemélyes monodrámában mindet elmond a test, és ennek a testbeszédnek lesz kelléke a szó. Mondom kezdetben, mert a megértéséhez mégis kellenek artikulált szavak ám kezdetben azt hisszük, hogy úgy emlékszünk majd az egészre, hogy egy szóra sem, mert a szavak nem fontosak.

Van a test és van a testbeszéd, a félbehagyott mozdulatok, az indulatok; a harag és a szeretet, a zavartság, az öröm és a szerető aggodalom, meg a félelem mozdulatokba foglalt képei. Itt egy kicsit minden a múltnélküliségről szól, meg a magányról. A díszlet is. A szoba egy lakberendezői referencia, szép, egyszerű, praktikus, ahogy a nyugdíjas otthonnak lennie kell; tengerre néző terasszal, földig érő ablakokkal. Kívülről betontömb a tájban, de bentről nézve szép. Szép és praktikus, meg steril. Múlt nélküli. Persze, hogy ott a múlt, a múlt a fiókban egy kép. Egy kép a megesett lányról, a tiltott abortusz áldozatáról, meg emlék a félretolt bútorok közötti táncról, és emlék a kimondatlan szavakról. Múlt a megtagadott, megtagadhatatlan múlt; törött bordával, szárba sem szökken karrierrel, buzibárok nyomasztó homályával, ál-vagányan káromkodó múlt.

Minden csak gyötrelem, mondja Mefisztó. Mefisztónak minden csak gyötrelem, de ő nem evett a tudás fájáról, ők igen, ezért ők tudják, Lily és Michail, hogy mi a jó és mi a rossz. Mefisztó, a hat éve halott prédikátor, a rossz ellen küzd ők pedig a jóért; esetlenül, visszavont szavakkal tétován, itt a rossz emlékek és jóslatok között a jelenben táncolva, kétségekkel, barátsággal és boldogan. Így lesz vígjáték elrontott, megtagadott múltú, magányos életük, hogy teljessé tegyük a fogalomzavart, kétszemélyes monovígjáték.

Ajánlott Riport, az előadásról

Fotó: Vári Éva és Kulka János Forrás Wikipédia

Író: Richard Alfieri
Fordító: Parti Nagy Lajos
Rendező: Ilan Eldad
Színész:
Lily – Vári Éva
Michail – Kulka János
Jelmez: Jánoskúti Márta
Koreográfus: Király Attila, Sebastian Cortez
Producer: Orlai Tibor
Asszisztens: Fenyvesi Katalin

Szukits Rezső