Ennyit fogtam fel a szövegből, amikor a Mester előénekelte a dalt. (Inkább a dallamon, ritmuson, harmóniákon járt az eszem – hangszereltünk, nem a verset elemeztük.) Később a stúdióban már nemcsak arra figyeltem, hogy az ének tiszta legyen, az üzenet egyre fontosabbá vált: Ajjaj, jön a vonat, ideér és végünk. Az ezredforduló tájékán járunk; koronaúsztatás, Árpádsávos zászló, hajrámagyarok, MIÉP – ilyesmi. Gerendás Péter a művész vészt jósló érzékenységével egy zuhanó repülőről (repülőből) énekel: Figyelj! Csak oldalra ne nézz! Jobbról valaki csurkán benéz. Kiafaszomaza Csurka, legyintünk a fenyegetésre. Fasiszták?! Kampóskeresztes nácik?! Szánalmas soviniszták?! A XXI. században?! Csak nem! Európába tartunk (kiabálja Kern […]

Egy este Esti gyanútlanul bandukolt hazafelé a Duna parton, amikor hatalmas vihar kerekedett, dörgött-villámlott, és az egyik villám pontosan kettészelte. Jobb- és bal- (ahogy békés honfitársaink emlegetni szeretik: angyali és ördögi) oldalára hasadt. A kórházban testét valahogy összefércelték, de a kétlelkűség gyógyíthatatlannak bizonyult. [Ép testben két lélek]. Esti(k) az első pillanattól kezdve ki nem állhatta egymást, csak kevés közöset talált magában. Ami megvolt az egyikben, hiányzott a másikból. Egyként voltak irigy, féltékeny, gonosz és ostoba (még ha a jobboldal következetesebben is). Eleinte csak az egyet nem értés okozott gondot hétköznapi életében; nehezen döntötték el, mit válasszanak az étlapról, mibe öltözzenek, […]

– Jó kis koncert lesz este a Művészetek Palotájában. Nem jössz? – Ki játszik? – Mándoki László! – Az ikon?! Ott a helyem! És Mándoki László születésnapi koncertjén, e jeles zenetörténeti pillanatban, kipirult arccal, ott tapsol államfő, kultuszminiszter, külügyminiszter a hangversenyteremben – mintha megannyi vájt fülű zenekedvelő -, és igen, ott ül közöttük fékezhetetlen zene iránti rajongását csúf kényszeredett mosoly mögé rejtve maga a miniszterelnök is. Lenyűgözve hallgatja tinédzserkora kedvencét, Mándoki Lászlót (van aki e nevet nem ismeri a Fekete-tengertől a Csendes-óceánig?!). [Itt az elbeszélés ritmusa döccen egyet, ahogy az író elhessegetni igyekszik nyomasztó hátsógondolatát; a miniszterelnök tán nem is […]

Hiába nyújtotta Esti Kornél a zacskót, jelezve, hogy a kutya nyomait fel kellene szedni, a békemenetes külsejű hölgy csak megvetően megrántotta a vállát, az ölébe kapta szerencsétlen, jobb sorsra érdemes uszkárját, és peckesen tovább vonult a béke és szeretet jegyében. Esti csak állt ott a tehetetlenségtől megszégyenülten, próbálta leküzdeni a rá törő hányingert, és azon gondolkodott, honnan ismerős neki a szőrmekabátos emberalak. Aztán felismerte: Ő AZ! Őt látta ordítozni a diáktüntetésen [az én pénzemből tanultok!, még nem tettetek le semmit az asztalra!, anarchisták!, felforgató agitátorok!…]! Őt látta fintorogva undorodni az aluljáróban melegedő hajléktalanoktól! Ő kínálja az éhségmenetelőket rummal, császárszalonnával, hólapáttal! […]

Amikor a miniszterelnök feldúlt ábrázattal az irodába lépett, a szóvivő már nem élt. Szélütés érte, vagy valami más baja történt, elég az hozzá, hogy lefordult a székről és hanyatt vágódott. Gyorsan orvost hívattak, de aztán látták, hogy a szóvivőből már elszállt a lélek. Csak akkor fedezték fel mély fájdalommal, hogy a megboldogultnak tulajdonképpen volt lelke, bár ő ezt nagy szerénységében sosem mutatta. Hanem maga a halál, a jelentéktelen személyeké csakúgy, mint a nagy embereké – félelmetes. – Azt a leborult szivarvégit! Mi a fene folyik itt?! – üvöltötte az elnök. A mögötte ijedten toporgó kormánytagok sápadtan meredtek egymásra. – Ezt […]

Esti a minisztérium felé tartott, amikor először hallotta a baljós mondatot: Rózsi, a kurva anyádat! Estit ugyan Kornéliának hívták, mégis visszafordult erre a hangra, de csak egy kapucnis, kutyát sétáltató fiatalembert látott, aki meggyőző kötelességtudattal szedegette csinos zacskóba gyönyörű golden retrieverje nyomait az óvoda kerítése melletti pázsitról. Hogy hívhatnak egy kutyát Rózsinak?!, gondolta Esti Kornélia, aki egyébként is utálta az állatokat. Néhány nap múlva egy gimnázium igazgatói irodájába lépett be, amikor megszólalt a reszelős hang: Rózsi, a kurva anyádat! Meghökkenve kapta fel a fejét, de az alázatosan hajlongó igazgatón kívül nem volt senki a környéken. A fülemmel lehet valami, próbálta […]

A király egy reggel nehéz álmából arra ébredt, hogy egyedül van. (Egy másik fordítás szerint, amikor egy reggel Esti Kornél nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát az ágyában (tollhiba: az agyában). Noboszmeg, morogta archaikusan maga elé, de a dermedt csendet nem oldotta a rusztikus közlés. Mi történt velem? Nem álmodott. Egyetlen lélek sem volt rajta kívül a birodalmában. Mindenki elment. Először a szegények indultak útnak a jobb élet reményében. Elég sokan voltak, és mindenki vitt magával még egy embert. Aztán utaztak a gazdagok is, itt már nem kaptak semmit a pénzükért. Felkerekedtek a diákok, mert tanulni akartak, és […]

Mostanáig nem értettem, miért csinálja, miért teszi tönkre az országot, de azt hiszem rájöttem. Nem rögeszmés elmebeteg, akinek néhány választási vereség és a fokozhatatlan uralkodni vágyás elvette az eszét – mint ahogy legtöbben gondolnánk -, nem Óz, a nyomorult szélhámos, aki magasabbra jutott, mint amire képességei jogosították, és elvesztette kapcsolatát a külvilággal, hanem egy gigantikus formátumú államférfi, aki vállalva tragikus történelmi szerepét, önfeláldoz hazája üdvére. A cinikus, a korlátlan hatalomtól tébolyult önkényúr bőrébe bújik. Maga köré gyűjt haszonleső, gerinctelen és/vagy idióta szolgákat – lásd még: miniszter (államtitkár, polgármester, szóvivő, újságíró, énekes, sportoló…) -, és kormányozni kezd: tönkretesz mindent, az Alvilág […]

Éry Balázs a Kanadai Magyar Hírlap legújabb szerzője. Üdvözöljük bővülő csapatunkban! Első reflexiójában arról a paradox helyzetről ír, hogy ha ma járna köztünk Jézus, éppen a kereszténydemokraták lennének azok, akik pénzbírsággal sújtanák a hajléktalan megváltót. „A hajléktalanság, mint élethelyzet, nem ok arra, hogy elviselhetetlenné tegyék más, nem hajléktalan emberek életét.” (Budapesti Magyar Hírlap, december 3) Ugye, jól értem: nem a hajléktalanság a probléma, hanem a hajléktalanok által okozott kellemetlenség?!  (Abba most nem szeretnék belegondolni, hogy a hajléktalan emberek életét miért teheti tönkre bárki…) A hajléktalanok tehát aljas indokból elviselhetetlenné teszik „más, nem hajléktalan emberek életét.” Koszosak, büdösek – nem hajlandóak beülni rózsavízzel […]