A magyarországi Alkotmánybíróság

Még a magyarországi Fidesz kormány intézkedéseit eddig támogató, vagy kínos apológiákat publikáló jobboldali közírók is kissé meglepődtek azon, hogy a magyar kormány szándékában áll korlátozni az Alkotmánybíróság (AB) hatáskörét, miután alkotmányellenesnek találták a Fidesz egyik intézkedését. A ciklus legelején, a Fidesz 98 százalékos adót szabott ki az egyes közszolgáknak járó 2 millió forintos végkielégítésére és ráadásul visszamenőleg is érvényessé tette az új intézkedés. Az AB ma reggel megsemmísitette az intézkedést és erre a kormány bejelentette: alkotmánymódosításon keresztül az AB hatáskörét korlátozzák, hogy többé ne szólhassanak bele ilyen ügyekbe, és ezt követően a parlament elé terjesztik a teljesen változatlan törvénytervezetet. A szerencsésebb szenárió az lenne, ha a mai fideszes bejelentés csupán politikai léggömb, mellyel a kormány teszteli a közvélemény tűrőhatárát.

Alapvetően nem is azzal van a probléma, hogy a Fidesz 98 százalékos különadójával megsemmísitette az állami szférában kioszott–gazdasági válság idején különösen ízléstelen–óriási végkielégítéseket.  Sokkal inkább azon kéne elgondolkodni, hogy mit mond egy kormány demokrácia-felfogásáról, ha alkotmányellenesnek titulált intézkedésre az a válasza, hogy megváltoztatja az alkotmányt és sarokba szorítja a törvény ellen fellépő Alkotmánybíróságot?

A jelek szerint ez lehetett a proverbiális utolsó csepp még a legelkötelezettebb Fidesz-párti közírók számára. Török Gábor elemző, az Index-en megjelenő bejegyzésében most először vetette fel, hogy tényleg veszélyes lehet a kétharmad. Pedig Töröknek meglehetősen magas a tűrőhatára amikor a Fidesz intézkedéseiről van szó. A közszolgálati média nyílt átpolitizálása, a különböző állami poziciók pártpolitikai alapon való kiosztása csupán „nem elegáns és nem izléses.” Most azonban Török keményebben bírálta a Fidesz döntését.

Nem gondolom, hogy ezzel vége lenne a jogállamnak, de el kell ismernem, hogy ezek a lépések nem csupán elvtelenek (hiszen ellentétesek mindazzal, amit ellenzékben a Fidesz képviselt), de valóban átlépik azokat a határokat, amelyeket a magyar politika meghatározó, felelős szereplői az elmúlt két évtizedben többé-kevésbé igyekeztek tiszteletben tartani. Az Alkotmánybíróságot kormányzati szereplők részéről most olyan éles támadás érte, amelyre korábban még soha – a Bokros-csomag idején sem! – volt példa. Azért kár folyamatosan farkast kiáltani, mert nem fogjuk elhinni, ha tényleg közel jár.

Lehet, hogy sokan a baloldalon kimondottan politikai érdek (kevésbé cinikus olvasat szerint meggyőződésből is) kiáltottak farkast amikor világossá vált, hogy a Magyar Szocialista Párt biztosan elveszti a választást. A magyar politika furcsa iróniája, hogy éppen az MSZP (és különösen Gyurcsány Ferenc) körül tömörülő neo-liberálisok és akár az amerikai Tea Party mozgalomba beillő jónéhány konzervatívok harangoztak leghangosabban a Fidesz kormányzás veszélyei ellen. De alapvetően soha sem az volt a veszély, hogy a Fidesz gazdaságpolitikája nagyobb állami szerepet vizionál és hogy retorikájában időnként meglehetősen baloldali, hanem az, hogy kétharmados többséggel bárki és bármilyen párt biztosan vissza fog élni.

Ez nem csak Magyarországra vonatkozó politikai „örökigazság,” hanem a sokkal több tapasztalattal rendelkező parlamenti demokráciákra is igaz. Kanadában például a hosszú Jean Chrétien korszak rendkivül súlyos liberális korrupciós, szponzor-botránya után is óvatosan bánt a választó az ellenzéki konzervatív párrtal. A 2004 februárjában kirobbant botrány ára a liberális párt számára az volt, hogy parlamenti többségükből kisebbség lett a júniusi választás után. Aztán 2006 januárjában, a 13 évig tartó liberális kormányzás után, az újonnan alakult konzervatív párt vette át a hatalmat, de csak kisebbségi kormányzással bízták meg a választók. 2008-ban, több mint két év kormányzás után már ismert tényező volt Stephen Harper miniszterelnök és jobbközép pártja, de így is csak kisebbséget nyert a választáson. Az átlag kanadai választóban van egy alapvető cinizmus valamennyi politikai párttal szemben és érti azt, hogy egy óriási többséggel bárki visszaélhet és kétségkívül vissza is fog élni.

Török Gábor és a Fideszt támogató, illetve a Fideszre szavazó értelmiségiek különösebb megfontolás, vagy óvatósság nélkül simán adtak egyetlen pártnak egy több mint kétharmados többséget. A választás előtt egyetlen szóval sem jelezték a mértékadó jobboldali publicisták hogy ez így veszélyes is lehet. Aztán amikor meg van a kétharmad és sorra korlátozzák a demokratikus intézményeket, nagyon csodálkoznak, hogy ilyet is tehetnek. A lehető legjobb olvasatban is elképesztő politikai naivitásról van szó.

Ádám Christopher, az ottawai Carleton Egyetem történelem professzora