Az elején még különcködtünk a téli öltözékünkkel, hadd lássa a nép, hogy mi külföldiek vagyunk, méghozzá nyugatiak – onnan nézve. Aztán már nem annyira. Én egyetlen egyszer játszottam el, hogy nem vettem sapkát – hiú majom voltam, rengeteg hajjal, különben is, randira mentem, mit nekem fagyos szele a Volgának (kb. -15 lehetett, de -18-nál egy fokkal se kevesebb) – , utána még évekig sajgott a fülem hegye, ha beköszöntött a tél, pedig a hazai telek, ugyan már, bakfitty.

Aztán egy hét múlva már mindent magamra cibáltam, ami befért a télikabát alá (télikabát?  medvebundának kinéző valami volt, jó hosszú szálú műszőrből, egy néni a bolt előtt tétován megsimogatta, hogy ez milyen finom puha és milyen jó meleg lehet, az utolsó napon eladtam az egyik pincérnek).

Az oktatás a Tyehnyikum Szvjazi-ban volt, (távközlési/híradás technikai technikum), szép, hosszú folyosókkal, magas mennyezetű (ennél fogva kurva hideg) tantermekkel és egy hatalmas színházteremmel. Egyetlen meleg hely az alagsorban működő menza, pár kopekért kaptunk forró teát – ott gőzölgött folytonosan egy hatalmas kondérban – , meg szoljankát – ez olyan jó sűrű levesféle volt, meg blincsikit és pirozskit. A pirozski tésztája átmenetet képezett a lángos és a fánk között, darált hússal, káposztával, hallal – melyik, mivel – volt töltve, a blincsiki meg olyan módon volt hajtogatva, mint a császárzsemle, csak éppen a tésztája szerintem valami másból készülhetett, mert sűrű volt és mégis levegős, leginkább főtt krumpli darabok voltak belesütve, némi ízesítéssel. Az utcán is árulták őket, olyan kerekes melegen tartókban, mint a városligetben a főtt kolbászt, meg virslit árulók taligái. Forró vízfürdőben lebegtek a tartók, amikor az árus felemelte a fedelet, gyönyörűséges párafelhő csapott fel, 40 kopekért benyomtál kettőt, melléje forró tea és kész is volt az ebéd.

Egyszóval, a tanteremben jól felöltözve üldögéltünk. A mi tolmácsunk, miért, miért nem, egy konzervatóriumot végzett srác volt, magas nyakú, jó vastag fonalból készült, házi kötésű, őzbarna pulóverben, aminek az ujja is túllógott a kézfején. Összeroskadva ült székében, nyakát behúzva a feltekert garbónyakba, még az álla is eltűnt benne. Két kezét, mint a papok, összefonva eldugta a pulóver ujjába és meglehetősen egyhangú módon fordított. Néha élénk értelmezési vitába bonyolódtunk vele, mert azért a szakszöveg nem igazán volt az erőssége.

A nagyszünetben – mert ott is volt ilyen – aztán levonult a jéghideg színházterembe és mindenki legnagyobb meglepetésére, meg gyönyörűségére Rahmanyinovot, Csajkovszkijt, Rimszkij-Korszakovot és másokat varázsolt elő a fagyos elefántcsont billentyűkön.

Egy napon később kezdődött az oktatásunk. Valaki botor módon nyitva hagyta a gépterem fortocskáját, éppen hogy, csak félig, de az oktatási célú R-20-as annyira lehűlt, hogy nem tudták beindítani, meg kellett várni, míg kiolvad 🙂

Az utcákon minden nap erős gyalogos forgalom dúlt. Először nem értettem, miért, de aztán rájöttem: mindig, minden nap be kellett nézni minden boltba, hátha jött valami új áru. Egyik nap hosszú sor fagyoskodik a háztartási bolt előtt. Kérdezem, mi az ábra? Hát, kék festék jött, leginkább fára való – rengeteg fagerendás, vagy csak deszkából összerótt falu ház volt Kazanyban – és most vette mindenki, kell, nem kell, majd jó lesz az egyszer még valamire.

Örök mottó volt: most vedd meg, mert lehet, hogy csak fél év múlva hoznak megint belőle. Ez kb. mindenre érvényes ige volt. A boltok amúgy is jó szolgálatot tettek: kint -20, széllel súlyosbítva, két utcasarok után már erősen eleged van a világból, hát belépsz a legközelebbi boltba – szép nagy volt mindegyik, teres, mintha direkt ezért találták volna ki – ott szépen elszöszmötölsz 5-6 percet és jöhet a következő futam.

A hidegben még az állatok közti szolidaritás is megnyilvánult. Egy sikátorban, viszonylag szélvédett beszögellésben, két komondor forma, nagybundás jószág szuszogott egymásnak háttal összeborulva, a hátuk alkotta mélyedésbe pedig egy kis vacak járdakeverék fészkelte be magát, meglehetősen elégedetten.

A szobánkban pedig valami madárféle járt, mert ott hagyta csőre nyomát az ablakpárkányon heverő vajban, ami, mint említettem, elég kemény maradt. Bár veréb, az egy szál sem volt. Igaz, lócitrom se.

Érdekes: csapolt sör és kvasz utcán át elég sűrűn volt kapható olyan kis utcai pavilonokban, mint a mi trafikjaink, újságos bódéink. A fogad majd’ bele vásott, de ittad, mert jól esett a másnapos gyomrodnak (ez külön történet).

A következőben: ivási és étkezési szokások + az ujjak titka a kabáton .