Amikor a CCCP-ben (befejező rész)

2014 június 20 5:58 de.5 hozzászólás

Moszkva nem hisz a könnyeknek…Elkövettem azt a könnyelműséget, hogy úgy gondoltam, lerövidítem az utamat és a tér egyik oldaláról a másikra a metróállomáson keresztül jutok át. Amikor harmadszor is a Gyetszkij Mir (gyermekek világa) áruház – na, ott minden volt, ami bölcsőtől az alsó tagozatig szükséges volt egy gyereknek – előtt bukkantam felszínre, feladtam. Ugyanis a metró három szintben keresztezi egymást, három szép, magas, tágas folyosórendszerben. Hatalmas, márvánnyal borított, freskókkal és frízekkel díszített csarnokok, itt lemész, ott feljössz – már, aki kiismeri magát.

Hát én nem. A mozgólépcsőkön az utasok szigorúan jobboldalon álltak, a baloldal a sietősek számára volt szabadon hagyva. Mert azok voltak ám, bőviben. Még tanuló üzemmódban voltam és kissé belógtam az expressz-sávba.  Egy vékonyka kis öregasszony akkorát taszajtott rajtam, hogy rábókoltam az előttem álló vállára. Utána már tudtam a rendet. Metró lépcső

A GUM- Goszudártszvennüj Unyiverzálnüj Magazin – kb. három, egymásra rakott Corvin Nagyáruháznak felelt meg. Belső udvaros szerkezete – átrium, vagy mifene – egy bérház szerkezetét adta ki, kivéve, hogy itt a gang jó járdaszélességnyi volt. Minden emeleten szinte minden – ismétlődött. Rengeteg bolt sorjázott egymás mellett, de fajtájuk – edénybolt, ruházat, cipő, röltex, stb. – ritmusosan ismétlődött. Egyszerű: hatalmas tömeg áramlott a falakon belül. Ezzel a szervezéssel a sok boltban eloszlott a sok ember, kevésbé tűnt fel, hogy szinte mindenhol ugyanazokat a termékeket árulták. GUM áruház A fotó már jelenkori. 1973-ban ez a multikulti gasztronómiai felhozatal a földszinten még csak nyomokban se volt.

A tömeg a pályaudvarokon is áramlott. Mindenki utazott valahová, vagy éppen érkezett, ami azért nem volt olyan egyszerű. Engedélyre volt szükség ugyanis, hogy elhagyd a lakóhelyed. Jó, hogy! Különben mindenki kapná-fogná magát, oszt jól felköltözne Moszkvába, vagy le, Jaltába, mivel ott kellemesebb, mint, teszem azt, Magnyitogorszkban!

Na, lényeg az, hogy volt nagy nyüzsi. Meg az embereknek szüksége, mondjuk, megszomjazott. Kvasz, szok, ezek „büféáruk” voltak, meg pénzbe is kerültek. Az egyszerű nép inkább a gazirovannaja voda – szódavíz, Szódavíz automata  mindközönségesen – kutakat részesítette előnyben: állami szódavíz, ingyen!  A cseppfogó tálcán vastag falú pohár, olyasféle, mint amilyenben idehaza mustárt árulnak a csemegében. Mindenki használatára, persze. Féltette, óvta is mindenki, mert, ha véletlen összetört, hát leshették, amíg a vasútiak pótolták! A melléklet fotó már korszerű automatát mutat, a pohár: 1 kopek, sziruppal: 3 kopek. (2008. juniusa)

A másik szükség, hát, az sokkal megdöbbentőbb eszköztárral került kielégítésre. Először is, a méretek. Keresem az ajtót, de nem lelém, pedig már igazán szorított a szükség. Kérdezem, mutatják, vak vagyok-é, hogy nem látom? Tényleg, ott állok előtte. Két szárnyú ajtó, olyan cizelláltsággal, mintha a Schönbrunni kastélyban lennénk, baromi magas, a kilincsével nyugodtan agyon lehetne ütni valakit, ráadásul olyan 1.70 m magasságában aplikáltatott bele.

Benyitván paraván takarja el az ajtó nyílását, meg a látványt: középen kőből padsor, fáradt vándor számára, két oldalt, ameddig a szem ellát – na jó, kb. 20-25 – fülke sorakozik, ajtó nélkül, a jól megszokott, recésített taposókkal – nehogymár megcsússzon a kedves vendég – és kapaszkodókkal, mint a lakótelepi fürdőkádaknál. A többit mindenkinek a fantáziájára bízom. Hmmmm az eredeti kiadásban igen szemléletesen írta le ugyanezt a jelenséget, így úgy vélem, szükségtelen itt ezzel szaporítani a szót. Amúgy fogalmam sincs, hogy miért csodálkoztam, mert amikor a kiszesekkel meglátogattuk Mátyásföldön a déli hadseregcsoport főhadiszállását, a legénységi körletben ugyan ez a látvány fogadott. Akkor és ott arra gondoltam, hogy ez fegyelmi kérdés, nehogymár ott lógjon valaki, aztán rájöttem, hogy inkább – bármennyire is furcsának tűnik – higiéniai oka van ennek a nagy nyíltságnak.

Más. A Moszkva-folyó túlsó partján bócorogtam. Ne kérdezd, melyik az innenső, mondjuk, a túlsó parton magasodik a Lenin-hegy, az innensőn pedig a Luzsnyiki-park zöldell. Látok egy sort, sorocskát, a hónapok alatt kialakult rutinnal közeledek, hogy ugyan, mit lehet itt kapni?

Puskin múzeum

Hát kultúrát, kérem tisztelettel, azt lehetett ott kapni. A Puskin-múzeum előtt állottak a népek, bebocsátásra várva. Igen ám, de ez a bebocsátás szigorú órarend szerint történt. Nekem meg, időm volt legkevésbé, tehát előadtam a sietős inosztrányec (külföldi) szöveget és bekönyörögtem magam soron és renden kívül a múzeumba. Csodák voltak ott kiállítva: sötét tónusú németalföldiektől kezdve pufók reneszánszokon keresztül a lebegő pointilistákig minden. Micsoda nevek!

Egy csendes kis mellékteremben pedig a hátborzongató meglepetés: egy Munkácsi! Kis alakú festmény, szobabelső, két női alak, ablakon keresztül valamilyen síksági táj kandikál be: tíz percig ültem előtte, valósággal belebolondulva, beleszerelmesedve, aztán leszegett fejjel siettem ki, semmi mást ne lássak, csak azt a kis képet akartam elvinni magammal, retinámra, agyamba égetve…

Konyec filma. Itt a vége…A Luzsnyiki Park kb. olyan szerepet tölt be Moszkvában, mint a Városliget, de cirkusz, vidámpark és állatkert nélkül. A népek pihenni, sétálni, csókolózni, szerelmeskedni járnak oda – persze, nem télen. Ott található a neves Luzsnyiki Stadion – meg nem mondom, melyik csapatnak ad otthont. Azt hiszem, olyan szerepet tölt be, mint a mi Népstadionunk, talán nincs is saját csapata. Amikor arra sétáltam, a maratoni-kapun keresztül olyat láttam, ami eléggé meglepett: a pálya gyepe helyett jég fehérlett, azon meg két 11 fős csapat kergetett korcsolyázva, görbe bottal egy korongot, vagy labdát, már félhomály volt, nem jól láttam. (Erről a sportról elveszett blogomban Hmmm igen jó leírást adott kommentben, de sajnos, az is…)

A park közepe táján magasodott egy épület, előtte a szokásos sor, férfiak, nők vegyesen. Biztatóan világított a felirat, miszerint ez egy bisztró. A „sör” szó minden esetre jól olvasható volt. Naná, hogy beálltam a sorba. A szokást, persze, nem ismertem. Az ajtónálló felkérdezte, miszerint: hányan vannak? Ügyesen sakkozva a szerint ültette össze a népeket, minden szabad széket kihasználva. Mivel szingliként ide nem nagyon jártak, a minimális beengedés egyszerre két fő volt. Nálam aztán ezzel meg is borult a képlet. Hányan vagyok? Mondom, tolko szam, egyedül. Homlok ráncba, szem ködösbe, szcsotcsik beindul. Mögöttem meg már morog a jó nép, hogy mi lesz már, minek tökölünk ott elől? Gyorsan elő a „külföldi vagyok, ráadásul magyar” védekező szöveggel, lássatok csodát: a beengedő felvezet egy kétszemélyes asztalhoz – honnan kerülközött, fel nem foghatom, leginkább az egyetlen volt a teremben – és magamra hagyott. Ezek után szó nélkül kihoztak egy literes korsó sört, meg egy vájdlingban (nem csalás, nem ámítás, mind a formája, mind a mérete arra hajazott) frissen főtt garnélarákot és egy tálat az üres rákpáncélnak. Mást nem is szolgáltak ott fel, de ahogy elnéztem, ezzel mindenki elégedett volt.

Minden jónak vége szakad egyszer, nekünk is eljött a hazatérés napja. Na meg a túlsúly elleni trükköké. Mert ugye, az volt, rubelünk meg nem annyira. Így aztán igyekeztünk kézipoggyászként felvinni a fedélzetre olyan holmikat, mint pl. fotólabor, szerszámkészlet, tulai szamovár, pedálos gyerekautó – mondjuk, ez utóbbi nem igazán sikerült, így arról tudtuk meg, hogy most már nemsokára mi is beszállhatunk a repülőnkbe, hogy a jelzett, amúgy égőpiros „moszkvics” feliratú jószág ott vonult át a placcon az egyik targoncára halmozott csomaghegy tetején.

Az egyik kolléga azt a bizonyos fotólabor-szettet szép csinosan becsomagolta színes papírba, átkötötte, ahogy egy ajándékcsomagot kell, majd elegánsan beakasztotta két ujját a masniba és áthercigeskedett vele a checking pointon. Mire a fedélzetre ért, erősen lilában játszottak ujjai. Ha még öt percig lógatja kicsiny csomagocskáját, tuti, hogy amputálni kellett volna.

Jómagam a valódi faszenes tulai szamováromat – régiségkereskedésben vettem, fillérekért –  a ferihegyi vámnál hanyagul lóbáltam egy mini-maxi hálószatyorba fűzve, naná, hogy én voltam az egyetlen, akit kipakoltattak a vámosok. Pechemre volt nálam három darab elektromos ébresztő óra, olyan éjjeli szekrényre való, digitális számlappal, na, az már kereskedelmi mennyiségnek számított, hiába érveltem, hogy nagy a család, két sógornő, plusz az anyós, nem hatotta meg őket.

Epilógus: Zsenya barátom megnősült, a felesége, Irina, az utolsó évet itt töltötte Magyarországon, fiuk, Maxim – kerek fejű, lenszőke, kékszemű kis orosz – is itt született. Leszerelése után Moszkvában a párt egyik uszodájában kapott állást, mint úszómester, napi négy órában. A másik négyben egy hús- és hentesáru boltban lett eladó. Mindig is életre való srác volt.

Szergej, a kisinyovi öttusázó haverja, ahogy eltervezte, egy fekete Volgát küldött haza, teherautón. Egy tsz-elnökkel bundázta meg.

Zsenya vagy öt évvel ezelőtt ismét Budapesten járt. Anyámékat kereste – nagyon szerette őket – de ők már nem éltek. Exemet sem találta, de sógornőmet igen. Ő meg nem vette magának a fáradságot, hogy értesítsen ittlétéről. Kár. Szívesen találkoztam volna a vén csibésszel…

5 hozzászólás

  • Harmath Sándor

    Ismerős történetek. Nekem is beugrik a GUM áruház, amikor beállunk egy sorba – hisz nyilván valamilyen ritkaságot, unikumot árulna – aztán kiderül, hogy Kutuzov sapkáról vam szó, ráadásul gyermekméret, mondanom sem kell megkora röhejt keltettünk, amikor a csoporttársak előtt diszelegtünk a szerzemményekkel.
    nagy élmény volt, amikor Misa – egy kárpátaljai magyar gyerek – elvitt minket egy igazi moszkvai mulatóba. Az antré előtt állt a portás, akinek a ruházata megfelelt egy 19. századi tábornokénak, s egyáltalán nem zavarta, hogy a mellékhelységből kiárammló gyanús folyadék már a cipőjét áztatta… Az emmeleten (a 15 rubeles tiszteletdíj ellenében) már természetesen rendelkezésünkre állt egy külön asztal, ahol jó orosz szokás szerint megrendeltük a vodkát, kisérővel (kenyér, uborka) aztán körül néztünk. A mulatóban többségében hölgyek voltak, akik jellemzően egymással táncoltak, és volt egy zenekar, amelyik félóra alatt háromszor adta elő ABBÁTÓL a manimanimani-t! Hárman lévén, erkölcsös értelmiségiek, az est folyamán semmilyen izgalmas dolog nem történt, csendes megfigyelőként jegyeztük csupán, ahogy a hangulat egyre feljebb hágott, s hogy a hölgyek némelyike a csapóajtón túlra hányva szabadult meg az alkoholfeleslegétől…. szóval érdekes este volt! Soha nem felejtem, ahogyan az ezt követő Tallini utazást sem… de az egy másik történet.

  • harmath sándor: ne kímélj, told ide 🙂 asszem, kissé korosabb korosztályunk java részének van némi élménye az orosz – akár tagköztársasági – ivási és vendéglátási szokásokról! kenyér, uborka? és a füstölt hal?

  • Kedves István!Régóta olvasom írásaidat,de egyre jobbak!

  • deák s. köszönöm, de attól tartok, meglehetősen egyedül vagy ezzel a véleményeddel, lévén, hogy „rajongóim” másként vélekednek 🙂

  • Anno, egy IBUSZ társasutazáson jártunk arrafelé.

    István írásából sok minden visszaköszön nekem is, de különösen az a spéci hazaérkezés volt enyhén szólva is komikus, ami a szovjet utak után mindig is jellemző kép volt.

    Például, amikor már idehaza Ferihegyen összefutottam egy utastársammal, aki borzasztó nehezen cígölte, húzta-vonta két bőröndje mellett még a sportszatyrát is, „olykor meg-megállva”… Akkoriban ugyanis, még nem rendszeresítették a poggyász kocsikat.

    Kérdésemre elárulta, hogy a maradék rúbeljeiből, vagy inkább kopejkáiból az utolsó nap vett magának még két darab,azaz egy pár, 10-10kg-os vadonat új öntöttvas kézi súlyzót, mely alkalmi vétel immár ballasztként nehezedik a nem létező harmadik kezére…

    Jószívvel megengedtem hát neki, hogy a taxiállomásig az általam pilinckázva tologatott lábhajtásos gyermek-Moszkvicsra pakkolja föl a súlytöbbletét, hisz az a plusz húsz kiló az én, mégiscsak gördülő legalább plusz húszomon ide, vagy oda már nem sokat nyom a latban…

    A városban, amint kiszállt, utána nézve csalt csak rekeszizmaimba némi röhejes görcsöt, amint erölködve cibálta át a kapujuk küszöbén eme igencsak hasznos tartalmú, dögnehéz szerzeményét. Aztán már, a Margit hídon áthaladó Volga-taxi ringatása közben egy kárörömmel vegyes, ám mégiscsak kellemes elégedettség vett rajtam erőt, hogy a masszív kis moszkvicsnak már csak a négy kereke okán is, az én terhem mégiscsak egy jóval praktikusabb teher, mint az övé…