Amiről most akarok írni, abban nem fog szerepelni egyetlen politikus vagy celeb, nem lesz benne Orbán Viktor és Gáspár Győző sem, ezért ne is olvass tovább kedves olvasó, ha rájuk lennél kíváncsi!

Arról fogok írni, hogy két nagyszerű csapat összefogott azokért az emberekért, akiknek már reményük sincs. Arról fogok írni, hogy milyen érzés azt látni, hogy a fiammal egykorú kisfiú beleharap a hámozatlan banánba, mert nem ismeri, nem tudja, hogyan kell enni! Arról fogok írni, hogy hol jártam, kikkel és miért! A miért, a legegyszerűbb – SEGÍTENI!

A 42 rendkívül sikeres ruha és tartós élelmiszer gyűjtési akciója, nem ért véget a beérkezett adományok átválogatásával és felcímkézésével, azt még el is kellett juttatni azoknak, akikért indult az egész akció. Ebben volt a 42 partnere, az AGE OF HOPE – Gyermekvédelmi alapítvány, ők az adományok egy részének célba juttatását vállalták magukra.

Budapesttől 200 kilométerre, le az M3 autópályán, majd Miskolcot érintve Edelény felé autózunk, bele az éjszakába. Az autót Tóth Ákos (HOPE) vezeti, szügyig megpakolva az alapítvány autója, a 42 felhívására összegyűlt adományokkal, velünk vannak az AGE OF HOPE diák aktivistái is. Hosszú az út, beszélgetünk, történeteket mesélnek nekem a Gyermekvédelmi alapítvány életéből. Fiatalok, lelkesek, saját iskoláikban szerveznek gyűjtőakciókat a diáktársaik körében, részt vesznek ételosztásban, adománypakolásban, festésben, felújításban, logisztikáznak, pedig nem kellene ezzel foglalkozniuk, hiszen még szinte gyerekek. Ellentmondanak nekem, érvelnek, szeretik csinálni, nem csak arról van szó, hogy az érettségihez kötött ötven órás közösségi szolgálatot letudják, ez jóval többet jelent, szinte már életforma a másoknak való segítség. Különben pedig a diákok között, már rangot jelent az AGE OF HOPE aktivistájának lenni. Egyre messzebb jutunk a fővárostól és a mellékutak egyre rosszabbak, valahol Edelény környékén járunk, én pedig a mellettem ülő diáklánnyal beszélgetek, mesél az életéről, a vágyairól, iskoláról, politikáról, vallásról. Megdöbbenek, hogy ennyire fiatalon, mennyire komolyan gondolkodik az életről, és a legrosszabb, hogy van már negatív élménye is. Pár évvel ezelőtt egy zsidó nyári táborban volt, és amikor a gyerekek, kisebbek, nagyobbak a tábor közelében lévő helyi arborétumba kirándultak, útközben, „nemzeti érzelmű” motorosok jelentek meg. Gyalázták, sértegették a gyerekeket, azt kiabálták, hogy „rossz irányba mentek nem arra van Auswitz”, „miért nem takarodtok anyátokkal, apátokkal haza Izraelbe”. Látom rajta, ahogy mesél, a mai napig felzaklatják az emlékek, hallgatunk, lehet erre bármit mondani, a szégyenen kívül?

Valamikor éjfél magasságában érkezünk a szállásra, fáradtak vagyunk mindannyian, beszélgetünk még egy kicsit, majd mindenki elfoglalja a szobáját, holnap pörgős nap lesz.

Reggel, önkormányzat, egyeztetés a helyi családsegítő vezetőjével, polgármesterrel majd irány a helyi óvoda.

Gyerekek, feketék, barnák szőkék, kicsik, nevetősek, durcásak, és tőled, a felnőttől várják a kérdéseikre a választ. Az AGE OF HOPE aktivistái, diákok, odaadják az óvónőknek a frissen vásárolt gyümölcsöket és a gyerekek között kiosztásra kerül egy fél banán, pár gerezd narancs, annyira kevés, sajnos most csak ennyire futotta.
Beülök az óvodások közé, négy évesek, annyi idősek, mint a fiam, beszélgetünk, közben az a mellettem ülő kisfiú, tündéri zsivány szemekkel, beleharap úgy héjastul a banánba, nem ízlik neki, leteszi.
Összefacsarodik a szívem, meghámozom, odaadom neki, így már ízlik a banán. Nem tudom nektek leírni milyen pokoli érzés ez, beszélgetek a gyerekekkel, és mesélnek mosolyogva, mesélik örömeiket, bánataikat, hogy mennyire szeretnek oviba járni, mert itt van, otthon pedig nincs.
Nincsen játék, nincsen gyümölcs, nincsen sokszor étel sem, és igen, demagóg leszek, mert milyen kormány az olyan, amelyiknek fontosabb a tetves stadionok építése, mint a jövő nemzedéke?

Megyünk tovább, a családsegítő vezetője most a kalauzunk, megmutatja az általa felügyelt terület egy részét. Mintha egy dél-Amerika nyomornegyedeiről készült dokumentumfilm elevenedne meg, lepusztult házak, porták, száradó ruhák a kerítéseken, sok helyen üresen ásító vagy rongyokkal letakart ablak és ajtónyílások, itt-ott sovány kutyák rohangálnak, a kátyúktól alig járható úton. Oldalakon keresztül tudnék írni a nyomor és a kilátástalanság mélységeiről, amivel szembesülünk. Emberekről, akiknek nincs jövőképük, akik napról napra élnek és választásoknál arra szavaznak, aki éppen többet ígér. A körutunk végén elköszönünk a családsegítő vezetőjétől és elindulunk újra, hogy átadjuk a 42 egyesülete által gyűjtött adományokat. Egyre elhanyagoltabb és rosszabb minőségű mellékutakon járunk, a táj viszont gyönyörű. Talán ez lehet az egyetlen vigasza annak a mindössze kétszáz fős településnek a lakóinak, ami a végcélunk.

Egy kis falu, a semmi közepén, ahová busz csak reggel és este jön, az orvos pedig csak minden csütörtökön rendel. Nincs gyerekorvos, nincs fogorvos, egyetlen kisbolt és egy végtelenül hálás polgármester asszony.
Amíg az AGE OF HOPE aktivistái pakolják ki az adományokat, én a polgármesterasszonnyal beszélgetek. Elmeséli, hogy a legutóbbi adományoknak is mennyire örültek, kihez mi került, és mennyire jól jöttek a ruhák, az élelmiszerek. Beszél a törekvéseikről, hogyan próbálnak munkahelyet teremteni, hogyan igyekeznek termelni, hogy pénzt tudjanak előteremteni a fejlesztésekre. Minden segítségért hálás, mindent elfogad, hogy megmentse ezt a kis települést. Megmutatom neki a 42 Egyesület honlapját, beszélek a faluprogramról és az ebben rejlő lehetőségekről.

Közben az AGE OF HOPE önkéntes segítői kipakolták az adományokat, és indulunk vissza Budapestre. Elbúcsúzunk a viszontlátás ígéretével, mert vissza kell jönnünk ide is, mert segíteni kell itt is, és nagyon sok helyen még az országban.

Kedves olvasó, a vastagon szedett, kiemelések segítségével, ha azokat bemásolod a google vagy a facebook keresőjébe, akkor megtalálod a megnevezett szervezeteket. Pár kattintás segítségével, Te is részesévé tudsz válni a 42 Egyesület valamint a Age Of Hope – Gyermekvédelmi alapítvány törekvéseinek. Amennyiben támogatni szeretnéd a szervezetek munkáját, és tetszett az írás, kérlek, juttasd el minél több helyre, hogy mások is értesüljenek ezekről a segélyszervezetekről.

L. Alex