Elöljáróban szögezzük le: a világon nincs olyan kormány, párt, egyéb, társadalmat vezető erő, amely tökéletesen, mindig hiba nélkül működne. Éles helyzetekben pedig, amilyen Magyarországon a menekültügy miatt kialakult, e hibák felnagyítódnak, egyik szüli a másikat, végül eluralkodik a káosz.

Normális politikai erő csak arra törekedhet, hogy az általa vezetett közösségnek a lehető legkevesebb kárt okozza, sőt támasza legyen az egyéni és csoportos törekvéseknek, íly módon elősegítse a közösség boldogulását. Hogy ezt mi módon képzeli el, sőt, hogy milyen módon kezeli az óhatatlanul előálló súlyos és kevésbé súlyos problémákat, az nagyban függ ennek a politikai erőnek a világlátásától, habitusától, felfogásától – mindközönségesen az ideológiájától. A szó ma – több más, jobb sorsa érdemes kifejezéssel együtt – a magyar nyilvánosságban kitaszíttatott, a nyilvánosságban megszólalók és a közönség egyaránt megvetéssel elegy lenézéssel emlegeti. Holott igen fontos momentum, hiszen az, hogy egy kormány hogyan old meg egy közösség előtt álló feladatot, azt nagyban meghatározza az az eszmerendszer, amely cselekedeteit vezeti.
Nézzük, miben hibázott a jelenlegi magyar kormány? Hagyjuk most a durván beszóló rendőröket, szerintem lehetne találni ilyet, sőt még ilyenebbet akár Németországban, akár Ausztriában, és magyar rendőrről is készülhetett volna menekült gyereket simogató felvétel. Nem ajánlanám a Londonba látogatónak sem, hogy egy bobby bajszát húzogassa, a híresen hirtelen kezű amerikai kollégáikat nem is említem, és Moszkvában is ajánlatos, hogy mindig az ember keze ügyében legyen a kazalnyi „bumáska”, amely igazolja létét.

Vajon mi vezette a jelenlegi kormányfőt, amikor pár hónapja, látszólag minden előzmény nélkül bejelentette a migráció várható erőteljes növekedését? Laikus állampolgárként úgy vélem, hogy titkosszolgálati jelentések alapozták meg ezt a vélekedést. Minden államnak van hírszerzése, külső és belső egyaránt – és ez így helyes. Bár nem száguldoznak meseautókon, nem kortyolnak pezsgőt bombanőkkel, sőt valószínűleg a legtöbbjük egy nyomorult ippont se tudna kivitelezni ellenfelének. Szorgalmas hangyaként gyűjtögetik az információkat, ahonnan lehet. Manapság pedig a netről igen bő aratás várható, bár nyilván vannak olyanok is, akik személyesen tájékozódnak a különböző csoportok körében. Ezeket az információmorzsákat azután erre kiképzett elemzők gyúrják, forgatják, rendszerezik, amíg ki nem sül belőle valamilyen „cipó” – azaz értesülés.
Ezek az értesülések alapozzák meg aztán az aktuális kormány döntéseit. Ellenzéknek ilyen apparátusa nincs – ezért is fordulhatott elő, hogy eleinte szinte mindegyik ellenzéki párt alaptalan riogatásnak minősítette a drámai bejelentést. Persze a Jobbikon kívül, de róluk tudjuk, hogy bármikor, bármi és bárki ellen készek „megvédeni” a hazát, akkor is, ha az szegény belepusztul. Mellékszál: a parlament ülésén a DK elnöke elsőként kért elnézést azért, hogy nem hitt a jelenlegi kormányfő bejelentésének. Amire egyébként az előzmények ismeretében volt számos oka, de ezt most hagyjuk.

A fontos kérdés az, hogy miképpen cselekszik egy vezető erő, ha ilyen, nagy veszélyeket előrevetítő információkhoz jut? A jelenlegi magyar kormány – illetve inkább annak feje, hiszen tudjuk, hogy minisztertől a kapuban silbakoló portásig a vezető párt minden tagja, alkalmazottja, kényszerű beosztottja a legegyszerűbb döntések meghozatalánál is a „felső” kinyilatkoztatásra vár, – a legrosszabb utat választotta. Hosszú hetekig egy szót sem ejtett a problémáról, hagyta, hogy a tájékozatlan ellenzék fussa a maga köreit a „nemisigaz”, meg az „úgyseakarnakittmaradni” tematizálással. Holott, mint azóta itt-ott hallható, azért történtek némi előkészületek: például megrendelték a kerítéshez való drótokat, egyebeket. Kifelé meg folytatta az addigi keménykedést – főként az egyetlen lehetséges szövetségessel, az Európai Unióval szemben.

Amikor azután a déli határainknál megjelentek az első migráns csoportok, úgy tűnt, a jelenlegi kormányfő számítása bevált: megállt a kormánypártok népszerűségének csökkenése, sőt, némi növekedést is elkönyvelhetett. Elsősorban a vérmesebb jobboldaliak köréből, ami azt igazolta szerinte, hogy jól döntött.

Véleményem szerint ez mindössze azt bizonyítja, hogy Magyarország mai miniszterelnöke számára semmit nem számít a nép, a nemzet, ahogyan plakátjaikon is szerepelt: Csak a Fidesz.

Mit kellett volna tennie egy felelős kormányzatnak? Nem vagyok szakértő, még politológus sem – van ugyan ezirányú papírom, de a közhelyekben utazó „politikai elemzők” reakcióit olvasva, inkább letagadom. Maradjunk a józan polgári észnél.
Legelőször összehívom az összes parlamenti párt vezetőjét, és megosztom velük az információimat. Igaz, a mostani miniszterelnök még első regnálása idején (1998-2002) kijelentette, hogy „a parlament ellenzék nélkül is működik”, de ezt a kijelentését nemrégiben revideálta. Azután megbeszélem velük, hogy szerintük mi a teendő ebben a helyzetben. Arra kérem őket, segítsenek, hogy a nemzet tagjai ne essenek pánikba, de készüljenek föl a megpróbáltatásokra. Megkezdem a várható tízezrek fogadására, mozgatására szolgáló infrastruktúra kiépítését – bevándorlási hivatalnokok, szálláshelyek, utaztatási eszközök fejlesztését. És persze a rendvédelmi szervezetek megerősítését. Megkérem a képviselőket, ők is intsék nyugalomra a joggal megrettent híveiket. Cserébe megígérem, hogy a legkirívóbb esetekben törvényesen járok el, például a Vajna „micsodám” (Andor Mihály érzékletes minősítése) tündöklő üzleti sikerei hátterének feltérképezésében.

A közképem (imázsom) erősítése céljából meglátogatok egy regisztrációs forró pontot, ahol megsimogatok egy erre a célra kifényesített szemű gyereket, ételt (takarót, bármit) nyújtok aggódó anyjának, és tolmács segítségével erőteljesen megkérdezem a méltatlankodó apát, hogy mi a baja a regisztrációval? Biztonsági kíséretem jól látható, határozott, de nem agressszív. Ezzel azt sugallom a népemnek, hogy a menekülteket segíteni kell, nem kell tőlük félni, de nem adunk esélyt az indulatoknak.

Eközben igyekszem szövetségeseket találni a nemzetközi fórumokon, elsősorban hazámban, az Európai Unióban. Persze ehhez kellene egy tapasztalt külügyi apparátus, a jelenlegi magyar úgy működik, mint valami jótékony ingyen (dehogy ingyen, állami pénzből) működő utazási iroda kiváltságosoknak. A teremfoci kiválóságai eddig csak abban jeleskedtek, hogy a „mesés Kelet” csodáit feltérképezzék – Nyugaton nyilván a legtöbben jártak már.

Persze jól tudom, hogy könnyű így, pusztán a klaviatúrát verve okosakat mondani, a rohanó események percenként hoznak újabb és újabb váratlan fordulatokat, jókat és rosszakat egyaránt. Ezekre kivétel nélkül helyesen reagálni lehetetlen.
De talán mérsékelhető a rossz döntések okozta károk súlya, ha ezeket nyitottan, a másikat, annak gondolatait, javaslatait is megfontolva jutunk elhatározásra, mintha saját – nem tökéletes – kútfőnkből akarnánk erőből megoldani mindent. Ez persze macerás, kemény munkát igényel. Hát, igen, a politikusság kemény munka, és nincs kétségem, hogy kormányzati tényezők hetek óta még a szokottnál is nehezebb helyzetben, 24 órás készenlétben vannak.

Viszont e munka mennyisége nem, csak az eredményessége számít – ahogyan egyébként a jelenlegi kormányfő is kifejtette. Kérdés, mit tekintünk eredménynek? Egy falakkal körülvett, mindenhonnan ostromlott erős bástyát – amelyen, mint tudjuk, mindig akad rés –, vagy egy nyugodt várat, amelynek népe serényen dolgozik a feladatain. Nem hajtja el a védelemért hozzá fordulókat, de nem engedi a vár rendjét sem felborítani, sem saját népe pánikreakcióiba, sem a bejövők idegen szokásaiba kapaszkodva.