Aczél Gábor ausländeriái (4. rész) — Ítélet és sikoly

2016 június 9 8:34 de.2 hozzászólás

Ausländeriáim sorában különleges helye lehet a világ talán legterjedelmesebb napilapriportjának, amit, ha nincs rendszerváltoztatás, napilapban nem közöltek volna sohasem. A jobban emészthetőség kedvéért itt, a KMH-ban is több részre bontva olvashatják (a második rész itt olvasható, a harmadik pedig itt), akiknek van hozzá idejük. Az orbáni magyar igazságszolgáltatás sűlyedése is tartósnak ígérkezik, mert bár egyelőre még nem merült el a múlt század nyolcvanas éveinek e riportban feltárt mélységeibe, de már léket kapott, s vannak előírások, amelyek akadályozzák e lék betömését, illetve vannak felhatalmazottak, akik a lék tágítására törekednek.

*

Illusztráció: Shanna Bruschi

Illusztráció: Shanna Bruschi

Ítélet és Sikoly – Megkésett adalékok  egy elutasított kegyelmi kérvényhez (Befejező rész)

(Az előző rész itt olvasható)

A bűnügyet másodfokon a Legfelsőbb Bíróság tárgyalta 1981. március 19-én.

A hallgatóság szinte elveszett a jókora teremben, közülük a többséget Cs-né “tábora” alkotta: a nagyobbik lányán, Szonján és az élettársán kívül az élettárs szülei, egy-két ismerőse, Szonja szakközépiskolai kollégiumának nevelő tanárnője, valamint a már említett központi képes hetilap levelezési osztályának vezetője, s dokumentumregényei révén közismert főmunkatársa is eljött a tárgyalásra.

A bíró a vádlottak adatainak felsorolását és életkörülményeik vázolását követően röviden ismertette a bűntényt és az elsőfokú ítéletet. Aztán azt mondta: – A másodrendű vádlott és védője bizonyítási indítványt is beterjesztett, ezt nem kívánom ismertetni. Az elsőfokú bíróság hibáktól és hiányosságoktól mentesen állapította meg…

Zúgni kezdett a fülem.

– … ez egy okszerűen bizonyított… – hallottam. Meg még: – Egészen ritka esetnek számít… igen veszélyes eszközökkel követték el… gyógyítást szolgáló eszközt használtak… Foglalkozásukkal visszaélve… – Tehát egy kalap alá veszik őket, gondoltam keserűen. Megpróbáltam figyelni: – Az elsőrendű vádlottnál nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a súlyosbító körülményt, hogy tettét saját gyereke ellen követte el – folytatta a bíró. – A korlátlan enyhítés lehetőségét eltúlozta az elsőfokú bíróság. Nem indokolta, hogy mi volt az a különös méltánylást érdemlő körülmény, ami miatt az elsőfokú vádlott büntetését felfüggesztette… – Ezzel egyetértettem. Kíváncsian vártam, hogy mit mond Cs-né aránytalanul súlyosabb büntetéséről, de csalódtam: – … Nem indokolt az enyhe büntetés a másodrendű vádlottnál sem. Vele szemben is súlyosabb végrehajtandó szabadságvesztést kellett volna megállapítani. Tette nagyon közel áll a felbújtói minőséghez… – Ekkor remegtetett meg a feismerés, hogy ezen a tárgyaláson nincsenek tanúk. Egy sincs. Lehetséges lenne, hogy tényekként fogadják el a korábbi tanúvallomásokban foglaltakat? Mert akkor Cs-nének semmi esélye. Ha ugyanis valóban részese volt a bűncselekménynek, akkor megérdemli a börtönt. – Az ügyész mindjét vádlottnál az ítélet megváltoztatásáért, súlyosbításáért fellebbezett – mondta még a bíró. Aztán a védelem következett.

Az elsőrendű vádlott védője ugyanaz az ügyvéd volt, aki őt az első tárgyaláson képviselte. Meglepett vagy inkább elképesztett, ahogy beszélt. Szinte kizárólag az érzelmekre kívánt hatni, s egyszerűen elképzelhetetlennek tartottam, hogy alázatos, egy-egy felkiáltással tarkított, döcögő és néha teljesen értelmetlen mondatainak bármiféle eredménye legyen. Jegyzeteim alapján megkísérlem a stílusát is érzékeltetni: – Kérem a tisztelt bíróságot – kezdte precízen –. hogy szíveskedjék az ügyészség fellebbezését elutasítani, és az ítéletet helyben hagyni… Egyetértek azzal, hogy az utolsó két évtizedben ilyen bűncselekménnyel nem találkoztunk. Kérem! A különös jelleget, a cselekménysorozatot ilyen szemponból vizsgálták! Talán túlzottan a humánumot helyezték előtérbe… Szabad legyen azonban néhány dologgal külön foglalkoznom. Az elsőrendű vádlott tizenegy éves koráig élt a szülői házban… Tizenöt éves korában házasságot kötött. De  milyet, kérem! Együtt élt, kérem, huzamosabb ideig rossz házasságban, és elvált. Menjünk tovább! Egyedülálló anya volt, kérem, és epilepsziával született gyermeke eltartásáról is gondoskodott, és a lakásból rendőrhatósági intézkedéssel kellett kitenni az apát… Az anya, kérem, ideggyógyászati kezelés alatt állt. Mondhatnám azt, hogy az elkövetésig egy bizonyos, kérem, folyamat állt fenn! Megállapítható, kérem, hogy az elsőrendű vádlott, kérem, családias természetű. A védelem, szerény személyem, nagyon sokat gondolkodott, hogy ezt a cselekménysort mi váltotta ki?! Csak ezután győződött (sic!) meg az a vélemény, hogy itt két ok van. Az egyik, hogy az elsőrendű és a másodrendű hosszú ideig, öt éven keresztül együtt dolgozott, mindketten családosak voltak, de munkafeltételeik különböztek. Magyarán mondva, kérem, az elsőrendű vádlott csak nappali műszakban teljesített szolgálatot, és emiatt, kérem, a másodrendű vádlott a rosszallását fejezte ki! A kiváltságos helyzet lehet az első ok, kérem szépen, egy női irígység és egy bizonyos ellenszenv! Volt egy ellenszenv a másodrendű vádlottal szemben az elsőrendűnek is, mert neki, kérem, a másodrendűnek rendezett volt az otthoni élete, őt szerették. De problémák voltak vele a munkahelyen, mert egy agresszív jelenség volt, kérem! Az elsőrendű vádlott egy labilis, jó szándékú ember, ezzel szemben a másodrendű vádlott…

Itt a bíró türelmetlenül közbevágott:

– Az elsőrendű vádlottal tessék foglalkozni!

A védő meghajlással fogadta a rendreutasítást: – Köszönöm, kérem – mondta, majd hangot váltott: – Nem fogjuk, kérem, kétségbe vonni az elsőfokú bíróság megállapításait! De kérem! Egy helytelen tanácsadással, rábeszéléssel kibillenteni, kérem, az egyensúlyából… Kétgségtelen tény, hogy a szakértő megállapítja, hogy volt egy bizonyos tudatszűkület. Az orvostudomány mai állása szerint lehet ez múló jellegű… Kóros folyamatban volt az elkövetéskor! Kétségtelen tény, kérem, és az objektivitás is ezt kívánja, hogy az elsőrendű vádlottnak van egy kis gyermeke és az ő sérelmére követte el. De kérem tisztelettel, ezután kezelésbe vétette magát, és azóta rendesen dolgozik. Az anya, kérem, mindent, amit tett, megbánta és igyekszik, kérem, a kapcsolatot helyreállítani a gyermekével…

A kisírt szemű, fiatal, civilruhás elsőrendű vádlott ekkor az arcát a tenyerébe temetve hangosan felzokogott, védője hatásszünetet tartott, de a bíró felcsattant: – Ne akarjon hangulatot kelteni! – Aggódó szeretet volt benne – folytatta a védő ezúttal meghajlás nélkül –, aggódó szertetet, amikor füzetet és filctollat vitt a gyermekének, és ez az észretértéről adott tanúbizonyságot! Nem kétséges, kérem, hogy így is hibáztatható ez az egyébként becsületes ember, de mindemellett kérem lehetővé tenni, hogy ez az anya továbbra is tudja nevelni beteg gyermekét.

A másodrendű vádlott védője jól beszélt:

– Egyetértek azzal, hogy nem mindennapos ügy került a tisztelt bíróság elé. A másodrendű vádlott magatartása, cselekménye, az elsőfokú bíróság által megállapított tényeket olvasva, rendkívül súlyosan elítélendők! Kérdéses azonban, hogy az elsőfokú bíróság minden körülményt megvizsgált-e?! Meghallgatott-e minden tanút?! Kérdéses, hogy a meghallgatott tanúk azt mondták-e, amit tudtak, vagy amit tudni véltek?! Hiányérzetem van! Vajon mindent kellően értékeltek? Kérem a tisztelt bíróságot, hogy a még meg nem vizsgált körülményeket is vegye figyelembe! Felhívom a figyelmet a hatósági jegyzőkönyv alaki hiányosságaira; nevezetesen arra, hogy Cs… Lászlónét tanúként hallgatták ki, amikor már vádlott volt, és a hatósági jegyzőkönyvből kimaradt az a figyelmeztetés, hogy önmagát terhelő vallomást tenni nem köteles… Figyelemre méltó körülmény, hogy Cs…-né ellen a munkahelyén aláírást gyűjtöttek, valamint az, hogy a munkahelyi vezető azt mondta a beosztottainak, hogy az elsőrendű vádlottat nem szabad eláztatni… Sajátos állapotok uralkodtak ebben a szociális otthonban. Kérdéses, hogy az állapotokat bíráló Cs…-né véleménye mennyi ellenszenvet váltott ki a munkáltatóban?!

A központi képes hetilap mellettem ülő főmunkatársa egy cédulát csúsztatott a kezembe. Ez volt ráírva: “Vissza fogják utalni az elsőfokra.” Kolléganőmre mosolyogtam; ebben bíztam én is. És izgatottan figyeltem tovább.

– Elmeszakértő vizsgálta meg az elsőrendű vádlottat – folytatta Cs-né védője. – Megállapították róla, hogy sodródott, gyenge idegzetű, satöbbi. A másodrendű vádlottat nem vizsgálta meg elmeszakértő. És szemben az elsőrendű vádlottal nem voltak kiváncsiak arra, hogy neki milyen nehéz élete van, hogy az új munkahelyén hogyan illeszkedett be, s ott hogyan dolgozik… A másodrendű vádlott, aki nem bizonyítottan bűnös, úgy reagált az élet csapásaira, hogy: két gyerekem van, meg kell állni a lábamon. Az elsőfokú bíróság festette róla ezt a portrét. De nem vizsgálta az ő indítékát! Miért mondta, ha mondta, amit állítólag mondott?! Elmebegteg? Szadista? Senki nem tudja! Mi lehetett a másodrendű vádlott bűnsegédi részvételének az oka? Senki sem kereste! De vajon okszerűen értékelte-e a bíróság, hogy az elsőrendű vádlott vallomásának, amin a vád alapul, van-e indítéka? Mert szerintem van. Mindenekelőtt az önigazolás. Önigazolás a közvélemény előtt, a gyereke előtt. Nem állítom, hogy az elsőrendű vádlott Cs…-nét a börtönbe akarta juttatni, de az nem biztos, hogy a felelősségét nem akarta-e megosztani! Az elsőrendű vádlott vallomásán kívül csak két tanúvallomás van, ami a másodrendű vádlottat terheli. Nincs más tanú, aki azt vallotta volna, hogy Cs…-né keverte az elegyet. De az egyik tanú ellentétben van a másodrendű vádlottal. És azt vallotta, hogy látta, amikor összekeverték az elegyet. Ezt ő nézte? Miért nem lépett közbe, ha látta? A másik tanúvallomás szóbeliségen alapul. És legyen szabad megkérdeznem: vajon megengedhető-e, hogy a nyomozati anyag ismertetésében kerüljön egy vallomás a bíróság elé, anélkül, hogy a tanúnak kérdéseket lehessen feltenni?! És ellentmondások is vannak a tanúvallomások között. Kérdéses, hogy az elsőrendű vádlott vallomását mennyire lehet komolyan venni… Többen tudtak az öngyilkossági szándékáról. S ha voltak, akik látták, hogy a másodrendű vádlottal együtt keverték az elegyet, miért nem szedte ki senki a kezükből?

A védő ezek után a tanúvallomások szerinti párbeszédeket igyekezett felidézni, de a bíró félbeszakította:

– Ugyancsak figyelmeztetem, hogy a másodrenű vádlottal foglalkozzon. Ismerjük ezeket a dolgokat.

– Azért bocsátkoztam ismétlésbe – hanzott az indoklás –, mert szerintem nem lett volna szabad a vallomások egy-egy mondatát az összefüggésekből kiragadni. Cs…-né az elsőrendű vádlottnak a saját öngyilkossági kísérletét mesélte el, s ez visszatartó jellegű volt. Vajon ott, ahol a kifejezések, hangsúlyok is jelentőséggel bírnak, miért nem vizsgáják az összefüggéseket? Nem tartom kellően széles körűnek a vizsgálatot. Cs…-néről egészen más képet rajzolnak az új munkahelyén, mint a szociális otthonban…

Ekkor valaki tapsolt. Hátranéztem: Szonja kollégiumi nevelője volt. De már hallottam is a bíró felcsattanó hangját:

– Itt nincs tetszésnyilvánítás! Ez nem szíházi előadás!

Cs-né védője ismettette védence munkahelyi jellemzését, a papírgyárit:

– Magas teljesítményekre elérésére törekszik, nyílt, szókimondó, jelzi a problémákat, segítőkész a megoldásban.

Aztán ismertette Cs-né mindkét lányáról írt iskolai véleményt:

– Szonja víg kedélyű, eleven, jól tanul. Édesanyjához jár haza a budapesti kollégiumból, édesanyja rendszeresen érdeklődik felőle… Gabriella ápolt, jól nevelt kislány. Magatartásán érződik az okos szeretet, az otthon meleg légköre…

Ezután a már korábban beterjesztett bizonyítási indítványt indokolta. Egyebek között azzal, hogy a fecskendők, a bűntett elkövetésének állítólagos eszközei leltári tárgyak, elvesztésük esetén jegyzőkönyvet kell felvenni róluk, s mivel a leltár eredménye nem ismeretes, így még az sem bizonyított, hogy a bűntényhez használt fecskendők a szociális otthonból valók. Állította, hogy az egyik tanú vallomása valótlan. Azé, akit az elsőfokú bíróság nem hallgatott meg, s tanúvallomása csak nyomozati anyagként szerepel. És valótlannak minősítette Cs-né állítólagos rossz magatartását is.

Az ügyésznő meglepően röviden beszélt. Az ügyről szinte semmit nem mondott, a körülményekről, az ügy esetleges hátteréről egyáltalán semmit, s vagy nem tudott a Legfőbb Ügyészséghez címzett beadványomról, vagy nem akart tudni róla. Arra kérte a bíróságot, hogy a bizonyítási indítványt utasítsa el, mert szerinte az ügy világos.

A bíróság csak egy hét múlva, március 26-án hirdette ki határozatát. Az elsőrendű vádlottat emberölés bűntettének kísérlete miatt a korábbival megegyező időtartamú, egy évi és nyolc hónapi szabadságvesztésre ítélték, csak éppen a felfüggesztés időtartamát szabták meg a korábbi három év helyett öt évi próbaidőben. A másodrendű vádlottat, mint bűnsegédet, emberölés bűntettének kísérlete és öngyilkosságban való közreműködés miatt – a korábbi három év, hat hónap helyett – két évi és hat hónapi szabadságvesztésre ítélték.

*

A jogerős ítélet ellenére se volt még vége az ügynek.

Csaknem hat hónappal a fenti ítélet után Majdnem halálos volt az injekció címmel újságcikk jelent meg a Népszava 1981. szeptember 9-ei számában. Az újságcikk azonban a Legfelsőbb Bíróság ítéletét a megyei bíróság ítéletének tulajdonította (!), beszámolva arról, hogy az ítélet ellen, illetve az elítéltek terhére a legfőbb ügyész törvényességi óvást emelt, s hogy az ügyben a végső szót a Legfelsőbb Bíróság (!) fogja (!) kimondani.

Nem értettem az egészet, hiszen a végső szót már kimondták, és éppen a Legfelsőbb Bíróság mondta ki. De támadt bennem némi bizakodás is, hiszen a legfőbb ügyész nyilvánvalóan a Legfelsőbb Bíróság ítéletét tartotta törvénysértőnek. Ez logikusnak látszott, mert amennyiben Cs-né bűnös, azaz, ahogy az újsácikkben állt, ha valóban ő készítette el “készségesen” kolléganőjének a halálos adagot, akkor az elsőrendű vádlott csakis előre kitervelten követhette el a bűncselekményt, s ez esetben a törvény megcsúfolása felfüggeszteni a büntetését.

A törvényességi óvást természetesen nem a Legfelsőbb Bíróság, hanem a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa bírálta el 1981. szeptember 11-ei ülésén.

A tárgyaláson nem jelent meg Cs-né védője.

Cs-nének feltették a kérdést, hogy elfogadja-e a kirendelt védő segítségét. És az alábbi párbeszéd következett:

– Kapcsolatban vagyok a saját ügyvédemmel, de jelenleg nincs Magyarországon.

– Ezt nem tudom figyelembe venni.

– Szeretném, ha ő védene.

– Van-e személyes kifogása a kirendelt védő ellen?

– Ragaszkodnék a saját ügyvédemhez.

– Ezt nem tudom figyelembe venni. Még egyszer kérdem, van-e személyes kifogása a kirendelt védő ellen?

– Mivel nem ismerem, nincs.

Utóbb megtudtam, hogy Cs-né ügyvédje sem a törvényességi óvásról, sem a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa szeptember 11-ei üléséről hivatalosan nem kapott értesítést. Ezt a tényt bizonyítja az illetékes ügyvédi munkaközösség Cs-né élettársának címzett, szeptember 4-én kelt levele. Íme: “Ügyvéd úr irodájához küldött táviratát most kaptuk kézhez és miután ügyvéd úr hivatalos külföldi út miatt távol van, helyettesítésében válaszolunk. Cs.-né asszonytól is érkezett levél, melyben jelzi, hogy IX. hó 11-ére idézést kapott. Levelére válaszoltunk, közöltük, hogy ügyvéd úr részére semmiféle idézés nem érkezett és miután az ügy befejezéshez jutott, nem is tudjuk, miért tűztek ki újabb tárgyalást. Tekintettel arra, hogy ügyvéd úr irodájától távol van és arra is, hogy idézés nem érkezett, még csak helyettesről sem tudunk intézkedni.”

Magáról a szeptember 11-ei tárgyalásról nincs sok mondanialóm.

A Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa a már korábban “megállapított tényállás” szerint ismertette az ügyet, mint tényeket idézte a korábbi iratokból a különféle beszélgetéseket, majd vázolta az ügyészség álláspontját, amely mindkét vádlott esetében enyhének tartotta a Legfelsőbb Bíróság ítéletét, mert az elsőrendű vádlott gondolkodás útján választotta meg az ölés módját, s minden cselekedete céltudatos volt. Az ügyész fenntartotta az óvást és kérte, hogy a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa a törvénysértést állapítsa meg. Az előrendű vádlott védője kérte az óvás elutasítását, s lényegében ugyanazt mondta el, mint amit az előző tárgyaláson elmondott, hozzátéve, hogy nem akar hangulatot kelteni, de itt van a gyerek érdeke, aki már visszakerült az édesanyjához, s ez az anya a meghallgatott szakértők szerint részint alkalmas gyermeke felnevelésére, részint pedig, amennyiben a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa az elsőrendű vádlott szabadságvesztésének felfüggesztését nem hagyná jóvá, ennek a gyermeknek nem lenne helye sehol.

A másodrendű vádlott kirendelt védője szintén az óvás elutasítását kérte, de a szavai nyilvánvalóvá tették, hogy az ügyet kizárólag aktákból és rendkívül felületesen ismeri. A csekély számú hallgatóságban látnivalóan megbotránkozást keltett, amit mondott, én pedig csaknem felnevettem.

Hihetetlen volt, ami történt, tragikus is, persze, de egyben kétségbeejtően nevetséges.

A másodrendű vádlott kirendelt védője összetévesztette a vádlottakat! Nem a saját védencét védte, hanem a másikat:

– Az elsőrendű vádlottban fel sem merült, hogy a gyerekét megölje – hangsúlyozta, majd ezt bizonyítandó tette hozzá –, hiszen az ötlet sem tőle származik.

Görcsösen figyeltem a szembenülőket, vártam, reméltem, hogy valaki figyelmezteti a beszélőt: tessék a másodrendű vádlottal foglalkozni! De nem. Nem! A Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsának tagjai rezzenéstelen figyelemmel hallgatták, hogy a kirendelt védő minden mondata az elsőrendű vádlott tettének súlyát igyekszik enyhíteni, s közvetve a saját védencét terheli. Nem szakították félbe, senki nem világosította fel, hogy tévedni tetszik, ügyvéd úr, ön a másodrendű vádlottat köteles védeni.

– Ekkor az anya tudatbeszűkült állapotban volt – mondta a kirendelt védő az elsőrendű vádlottról, majd felemelte a hangját: – Nem lehet megállapítani azt, hogy latolgatta gyermeke kiírtását, mert végig az öngyilkosságra gondolt.

Tulajdonképpen vége volt mindennek.

Még megkérdezték a két vádlottat, hogy mit kívánnak elmondani.

Az elsőrendű vádlott előbb a sírástól nem tudott válaszolni, majd a bátorításra elcsukló hangon kérte:

– Tessék megengedni… hadd bizonyítsam be… hogy a gyermekemet – a többit nem lehetett érteni.

Cs-né válasza határozott volt. Az első mondata mindenképpen az:

– Én annak az embernek soha nem mondtam, hogy ölje meg a gyerekét!

Aztán megakadt:

– Azon a napon… Szóval előtte… De úgyis eldöntötték már, hogy mi történt.

Keményen figyelmezették:

– Mi még nem mérlegeltünk semmit. Meghallgatjuk…

Ekkor folytatta:

– Nem én adtam neki az eszközöket. A leltár szerint nem is onnan hiányoznak. Én nem adtam neki étolajat sem. Az orvosi szobában nincs is étolaj…

Ismét figyelmeztették:

– Itt most nem tárgyaljuk újra az ügyet az elejétől! Csak az óvásról beszéljen!

Erre Cs-né elnémult. Ha tovább beszél, lehet, hogy már ott, a teremben kitör belőle az a bizonyos sikoly.

A határzathozatal előtti szünetben még erőt vett magán, s az őt körülvevőknek akasztófahumorral mondta:

– Mutassatok már be az ügyvédemnek!

*

A Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa határozatában törvénysértőnek találta a Legfelsőbb Bíróság ítéletét, azt hatályon kívül helyezte, s a bűntettet előre kiterveltnek minősítette.

Indoklásában az óvást részben találta alaposnak, annyiban, hogy az ölési szándék kialakulása tervezett cselekmény volt. Nem tartotta viszont alaposnak az óvást a büntetés mértéke tekintetében, mert az elsőrendű vádlott tudatbeszűkült állapotban követte el cselekményét, s ilyen esetben a törvény módot ad enyhítésre. A büntetés enyhének látszik ugyan, de nem olyan mértékben, hogy törvénysértő legyen, nem jelenti a törvény elvi sérelmét, s a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa nem lát okot arra, hogy súlyosbítsa az ítéletet. Ugyanez vonatkozik Cs.-nére: az ő büntetése is inkább enyhe, de nem olyan mértékben, hogy az a törvény elvi sérelmét jelentse. Közvetlen befolyásolása a bűntett befejezésére befejezett, de mégis távoli kísérlet volt.

Az elsőrendű vádlott méltó a szabadságvesztés felfüggesztésére. A Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa kifejezte azt a reményét, hogy a próbaidőt eredményesen fogja tölteni.

A másodrendű vádlottra vonatkozóan még megállapította, hogy mivel az óvás részben eredményes volt, a kirendelt védő nyolcvan forintos költsége Cs.-nét terheli.

*

Még jó negyedóráig tartotta magát Cs. Lászlóné a határozathozatal után.

A kisebbik lánya leveléről mondott néhány szót, aztán hagyta, hogy a fegyőrnő letámogassa a lépcsőn.

De felsikoltott, mielőtt kilépett volna a Legfelsőbb Bíróság épületének kapuján.

**

Ez a dokumentum-emlékezés 1983-ban készült. Több kísérlet történt a publikálására, de egyetlen szerkesztőség sem merte vállalni, hogy kétségeket támasszon a magyar igzságszolgáltatás bírái és ítélkezési gyakorlata iránt.

(1991. 07. 09. Új Magyarország)

2 hozzászólás

  • Kedves Aczél Gábor!

    Miért nem mai ügyeket kommentál? Például az alábbit!

    http://magyaridok.hu/belfold/megszuletett-az-itelet-a-pesterzsebeti-tanarverok-ugyeben-737752/

  • Avi Ben Giora

    Kedves Gábor!
    Elovastam a befejező részt és sajnos nem ért meglepetés. Azokban az időkben amikor mindez megtörténhetett még létezett minden olyan szocialista törvénytelenség ami törényessé lett nyilvánítva. A rendszer ami 56 után kezdett bele igazán a működésbe nem szünt meg csupán átalakult. Amit nem értek az a dátumozás. Az írásod végin az van kiirva 1991. Ácsi! A rendszerváltás után két évvel. Senkinek sem jutott eszibe egy perújrafelvétel? Megvolt rá a lehetősége úgy az elsőrendű mint a másodrendű vádlottnak. Nem akarták felbolygatni az ügyet? Igaz akkor sem sok jót lehetett várni az igazságszolgáltatástól, de megpróbálni meglehetett volna.