Kopácsi Sándor börtöntörténetei: Vagányok és vamzerek

2012 február 19 11:15 de.15 comments

A “Vagányok és vamzerek” című írás Kopácsi Sándor börtöntörténeteinek 6. fejezete, melyet szerzőnk, Kopácsi Judith küldött be hozzánk. A KMH-ban olvashatja az ezt megelőző 1., 2., 3., 4., és 5., fejezeteket. (A szerk.)

Másnap, ahogy megérkeztem a Gyűjtőfogházba, Sziklai Laci, mint a börtön borbélya nyitotta rám az ajtót és mondta, – „Tudtam, hogy jössz. Ha akarsz melózni, csak szólj az őrmesternek, és mond, hogy értesz a szobafestő és mázoló szakmához.” Másnap, miután valóban ezt válaszoltam az őrmesternek, átvittek a „jobb csillag” egyik szárnyába, amit a Vácról ideszállítandó politikai foglyok számára készítettek elő. Itt főleg köztörvényesek dolgoztak, nekik volt egy szobafestő brigádjuk. Ezek közé vitt engem Sziklai. Egy forradásos arcú, tipikus tizenharmadik kerületi vagány volt a vezetőjük, aki így fogadott: – „Komám! Hallom, hogy te rendőrfőkapitány voltál.”

Egy pillanatra elállt a lélegzetem, – „Kész a számlám,” – gondoltam. –„Ezek fel fognak aprítani.”

Ehelyett a fickó kedélyesen folytatta, – „De nincs semmi baj, mert ennek ellenére igen jó információkat kaptam rólad a haveroktól.” Aztán barátságosan megveregette a hátam és hozzátette, – „Mostantól kezdve a mi védelmünk alatt állsz. Meglátod, úgy fogsz élni, mint Ábrahám kebelén.” Hálásan pislogtam Sziklai Laci felé.

Délfelé, pár órai munka után, magához hivat a vagányok vezetője, aki egy magas, fekete, kicsit cigányos képű, igazi angyalföldi gyerek volt, civilben szállítómunkás. Többszörösen büntetett előéletű gyerek, aki lopásért, betörésért, hivatalos közeg elleni erőszakért, (tehát rendőrverésért) és egy erőszakos nemi közösülésért, amit Ő csak „gyorsbaszásnak” emlegetett, éppen négyévi büntetését töltötte le. Közli velem: – „Mivel te nyilván műveltebb ember vagy, lesz neked egy bizalmi feladatod. Te leszel a csoportunk sajtófelelőse.” – Bambán nézhettem rá, mert rögtön megmagyarázta: – „Én, tudod, Népszabadság előfizető vagyok, és naponta kapom az újságot. Mostantól te fogod majd a déli szünetekben az arra érdemes cikkeket ismertetni.”

-„De tudomásom szerint a börtönben nem jár a Népszabadság, csak a hivatalos Börtönújság.”

-„Hát, aki nem fizet elő, annak valóban nem jár, csakhogy én előfizető vagyok. Igaz, nem hat forintot fizetek, mint a kintiek, hanem valamivel több, mint száz forintot, ezért az őr naponta szállítja nekem a Népszabadságot.”

Ez egy érthető dolog volt, mivel a csöveseket éppúgy érdekelték a politikai hírek, mint a politikai foglyokat, hiszen egy amnesztia éppúgy, sőt hamarabb vonatkozhatott rájuk, mint a politikaikra.

Az én érkezésem éppen karácsonyra esett, és még mindig kedvezmény elvonás alatt voltam, ami azt jelentette, hogy nem kaphattam meg a karácsonyi csomagot. Ünnep estélyén az ágyam tele volt pakolva jobbnál jobb falatokkal. Körülnézek és kérdem a fiuktól, hogy ez meg micsoda?

-„Te most éppen diétás vagy, azért ez most jár neked.”

- „Én ezt nem fogadhatom el,” – szerénykedem.

- „A pofádat befogod, vagy szétverem,” – mondja a srác kedvesen.

Karácsony másnapján Sziklai Laci állit be és csomagjából mindent megfelezve, elém tette. Szabadkozásomra közvetlenül csak így felelt, – „Az anyádnak a picsáját. Hát te mit tettél velem, amikor a Doberdón voltam? Úgy vágom ki az ablakon a csomagot veled együtt, hogy repül, ha megsértesz.” – Majdnem könnybe lábadt a szemem hallván a káromkodással kevert mondatokat.

Itt kerültem össze Rókával is. Kicsit cigányos, ravasz kifejezésű figura volt, innen kaphatta a nevét. Ö is a tizenharmadik kerületi Dzsumbujból jött, és ö is volt már büntetve hatóság elleni erőszakért és „gyorsbaszásért”. Ezekért, meg az 56-os forradalomban való részvételéért 14 évet kapott. Mikor megismertem, a vagány múltját már elfeledtette a „politikai” jelen, mert 56 miatt ö is politikainak számított, és úgy is viselkedett, mint egy politikai. Sok személyes emlékét mesélte el nekem, de másoktól is hallottam, hogy habár harcolt 56-ban, sokszor mentett meg ÁVÓ-s tiszteket az atrocitástól. Nem a pisztolyt gyorsan elsütő, vérengző típus volt. Mély humanitásról tett tanúságot, az volt a véleménye, hogy azon kell segíteni, aki éppen üldözve van. Így személyes tekintélyével mentett meg embereket. Ezt a nézetét a börtönben is vallotta, sőt, gyakorolta. Például a váci börtönkórházban ö járta körbe a zárkákat egy nyakába akasztott tálcával, és az orvos által felirt gyógyszereket, szállította az egészségügyi őrmester felügyelete alatt. Közben szállította a híreket, üzeneteket is, rendkívül találékony módón. Volt ebben az őrségnek is cinkossága, mert az igen drága külföldi gyógyszerek, amiket a fogoly orvosok megrendeltek „kipróbálásra”, időnként kijutottak a börtönből. Amikor ez Dr. Mengele tudomására jutott, és vizsgálatot rendelt el, Róka megbotlott a tálcával és fél emeletet gurult lefelé. A gyógyszerek persze szétszóródtak, szedte boldog-boldogtalan, őr és rab, egyaránt. Persze a nyilvántartás ezek után úgy összekuszálódott, hogy lehetetlen volt a vizsgálatot lefolytatni.

Róka az éhségsztrájk idején is különböző híreket szállított, ezért a sztrájk szervezői egyikének tekintették, és beszállították Vácról a Fő utcára. Mint megtudtuk, ellenük a „népi demokrácia megdöntésére szőtt összeesküvés” vádjával folytattak eljárást. Ez igen komikus volt, mert hogyan dönthetnék meg a börtönben őrzött emberek a Népköztársaság rendjét? De az Ávó-sok végig akarták vinni ezt a játékot egészen a bitófáig. Aztán nem tudom milyen politikai erők szóltak bele, mert a tárgyalást ugyan megtartották, hónapokig gyötörték őket, de végül is egy-két évet kaptak, és az amnesztia rájuk nem vonatkozhatott. De Róka ezt nem tudta előre, és bár nem volt gyáva ember, most úgy érezte, hogy itt valójában az életéről van szó, és lenyelt egy húszcentis drót-darabot. Mivel itt nem tudták megoperálni, Tökölre szállították, és ott vették ki a gyomrából a drótot. Rókát utána a sátoraljaújhelyi szigorított büntetőintézetbe vitték.

Külön ki kell térnem arra, hogy az ÁVÓ-sok ezt az éhségsztrájkot akarták felhasználni, hogy ellenem is eljárást indíthassanak, és ha már az első per alkalmával nem tudtak eltenni láb alól, reménykedtek, hogy akkor majd valamilyen formában ennek a pernek a keretén belül sikerülni fog. A Fő utcából visszatért rabtársak is mondták, hogy a kihallgatások menete is ebben az irányban folyik. Róka igen szellemesen védett engem meg: – „Ugyan mit akarnak attól a szemellenzős kommunistától? Hát még ez most is hithű kommunista, nem megy az bele ilyen dolgokba…”

Később, miután őt már visszahozták a Gyűjtőbe, megint összekerültünk. Ő egy-éves összkedvezmény-elvonásban részesült. Ö is bekerült a dzsumbujos festő brigádba, és együtt festettük az ágyakat. Amikor én megkaptam Sziklaitól a fele csomagját, odamentem hozzá, hogy felezzünk. Azt mondta, – „Édesapám, te nem felezel velem, legfeljebb én felezek Veled, mert én is kaptam csomagot.”

Kiderült, hogy az ő hozzátartozói nem törődtek a kedvezmény elvonással, küldtek neki csomagot, és Róka a dumájával úgy megzavarta az őrt, hogy az odaadta neki. Erre a hozzátartozói a másnapi váltáskor megint beadtak egy csomagot és az őr ezt a csomagot is, engedélyezte Rókának.

- „Ezt hogy csináltad, Róka?” érdeklődtem.

- „Ó, hát az nem volt olyan nagy dolog. Az őrmester egy jó gyerek, de olyan bunkó amilyen csak egy fegyőr lehet.”

Az őrmester, akit mi csak egyszerűen „Su betűnek” tituláltunk, valóban hírhedt volt a butaságáról. Egyik alkalommal, épen, amikor csomagot veszünk át, megjelenik a Gyűjtő nyilvántartó vezetője, akit úgy hívtak, hogy a Szép-Kovácsné. A főtörzsőrmesternő egy babaarcú kövér szépség volt, és persze ahányszor megláttuk, mindig röpködtek a megjegyzések: – „Jaj, az a Szép-Kovácsné, az Isten csak egyszer segítene rá…” – „Igen, tényleg jó nő, csak egy kicsit molett…” Erre az őr, – mert az övé az utolsó szó-, így zárta le a diskurzust: – „Hát, én nem tudom emberek. Velem szemben még sosem volt molett…”

1961-ben a Gyűjtőfogház egyik munkatermében berendeztek egy cipészüzemet, és mi Rókával együtt bekerültünk ebbe a részlegbe. Ez az üzem egy zseniális, ravasz zsidó őrnagy újítási ötlete volt. A hadseregnek voltak annak idején orosz típusú vászonszárú csizmái, amiket kiselejteztek. Ott álltak nagy halomban használatlanul, vagy csak alig használva. Az újítás abból állt, hogy a kiselejtezett csizmákból a felsőrészt kibontják, és ebből vászon-tornacipőket készítenek. Az őrnagy, aki eredetileg cipész volt, kidolgozta ennek a technikáját és ezért lényeges újítási díjat vett fel. Mivel ennek a feldolgozása a börtönben, a börtön-munkaerővel volt a leggazdaságosabb, itt kezdték meg a termelést. A cipőfelsőrész-készítést fázisokra osztották fel: az első volt a szabászat, aztán a cipőknek az összeragasztása, a cipőknek az összedolgozása, a talpnak a megmunkálása. Ez manufakturális jellegű munka volt és norma alapján ment a munka végzése. Nagyon fontos volt, hogy ki milyen helyen ült és dolgozott a szalagnál, mert aki lassú munkás volt, az meg tudott állítani egy munkafolyamatot, és így a teljesítményt is lelassította. Én épp Róka mellett ültem, ő intézte így a dolgot, és egymás kezére dolgoztunk. Egyik nap Róka odaszólt nekem:

- „Figyelj ide. Most te lazítani fogsz, és a többiek is lazsálni fognak. Ez így megy majd egy-két hétig, és aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz…”

Na, a termelékenység szépen leesett, és mivel a parancsnok és az ott dolgozó börtönőrök, akik művezetők voltak, vagy előmunkások prémiuma a termelés eredményétől függött, elkezdtek siránkozni a zsebűk miatt. Az őrnagy akkor engem és még valakit magához hivatott és kérte, hogy tegyünk valamit, szervezzük újra az egész munkafolyamatot, mert ez így nem jól van, ha az egész csoportnak lerontjuk a tevékenységét. Nagy mérgesen mentem vissza és mondtam Rókának, – „Én nem tudom, mi volt a politikád ezzel a dologgal, hogy lelassítottad a termelést. Most az őrnagy a másik taggal együtt jól leszúrt bennünket, és tudod, hogy börtönön belül még fegyelmi is lehet ebből.”

- „Csak bízd rám ezt a dolgot,” – mondja Róka – „tudom én, mit teszek. Most szépen megcseréljük a helyeket. Te ide ülsz, és most rápörkölünk a dologra. Dumálhatunk közben, de a munkának mennie kell.”

És valóban, napokon belül lehetett látni a termelési eredményeken, hogy napról-napra növekednek. Egy hónap múlva az őrnagy magához kérte a munkalapot, hivatta Rókát, aki belső munkavezető volt, és Ő adott referenciát, hogy mint szervezték meg a munkát. Ezek után, legnagyobb meglepetésemre az őrnagy magához hivat, és azt mondja,

- „Úgy látom, önnek használt a kritika, és ezért egy rendkívüli levélírást engedélyezek az Ön számára és a beszélőt a feleségével tíz perc helyett meg fogom hosszabbítani harminc percre.”

Mikor mindezt közöltem Rókával, így szólt: – „na látod, ürge, így kell politizálni, nem úgy, ahogy ti tettétek. Először egy kicsit rosszabbul, aztán feljönni. Akkor jön a vállveregetés. Becsületből lófaszt élsz! Gógyival kell dolgozni, nem úgy, mint ti!”

Így jutottam egy rendkívüli levélíráshoz, és amikor letelt az összkedvezmény-elvonásom, akkor a beszélőt a feleségemmel jutalmul a termelési eredményért tíz perc után még húsz perccel meghosszabbították.

Így dolgoztunk három-négy hónapig a cipészüzemben. Az ebédszünetben többször voltam tanúja, amint a cigányok, – mert a csoportunknak több mint ötven százaléka az volt, – önfeledten elkezdtek dúdolni, az egyik a földet, a másik a talpát verte és pillanatokon belül hangulatos cigánymuzsika és tánc kerekedett. Akkor láttam először ezeket a folklór jellegű táncokat és akkor hallottam először azokat a bús keserves és fülbemászó igazi cigány dalokat, amelyeket máig szívesen őrzök és éneklek. Itt van belőlük néhány:

Kertem alatt jár a posta

Talán a levelem hozza

Hozd el postás a levelet

Ne szomorítsd a szívemet.

Sárga kocsi, sárga szerszám

Szépen pereg négy pej után

Nem pörög az, senki másnak

Csak az én mágnás babámnak.

Devla, devla, de megvertél

De szerencsétlenné tettél

Elvetted a feleségem

Kiben volt a reménységem.

Megbotlott a lovam lába

A vármegye kapujába

Azért botlott meg a lába

Mert a romnyim be van zárva

Börtönajtó szakadjon ki

Te meg rózsám szabadulj ki

Szabadulnék, de nem lehet

A fegyőrök nem engednek.

Miután a cigányok, akik otthonról nemigen voltak olyan jól eleresztve és emiatt nem is kaptak csomagot, no meg, miután csak akkor kerültek be a termelésbe és ezért a spájzolási lehetőségük is kisebb volt, egy-egy cigarettáért olyan táncolást rendeztek, hogy még az örök is szívesen nézték. Persze ezeknek a cigányoknak legnagyobb többsége kis tolvaj volt, maximum hat hónap vagy egy évre ítélve. De nagyon sok volt köztük a TBC-s, és mivel Vácott volt az egyetlen TBC-s korház, volt rá eset, hogy egy ősszel szabaduló csöves, akinek se kutyája, se macskája nem volt odakint, a fülem hallatára mondta a főtörzsőrmesternek, „Itt a korházba megvan a meleg helyem. Mint TBC-s itt minden nap kapok egy liter tejet, megvan a kajám. Kérem, ne dobjanak ki télvíz idején.”

De hát senkit nem lehet benntartani a büntetése letöltése után, így, aztán amikor lejött a fickó a ruharaktárba, ahol átadtam neki a civil ruháját, azt mondta: – „Idefigyelj komám. Egy kérésem van: ezt a rabruhát tedd félre, mert egy héten belül megint itt leszek. Nem megyek a betoncsőbe aludni, mért dögöljek ott meg.”

Pontosan olyan bűncselekményt tett, – mert jobban ismerte a paragrafusokat, mint bárki, – amiért hat-hét hónapot kapott. És egy hét múlva megint ott volt, és szépen átvészelte a telet. Hihetetlen volt számomra: az ember legnagyobb kincse a szabadsága, és vannak olyanok, akiknek a börtön falai biztonságot jelentenek a téli megfagyás ellen.

A cipő-szaküzemben volt köztünk egy közismert vamzer, akinek a neve Kovács József volt, de mindenki csak Parasztbárónak hívta. Ez valamikor egy rendőr-törzsőrmester volt, egy parasztgyerek, de a fellépése, mint egy báróé. Olyan dumája volt, hogy a nőket pillanatok alatt levette a lábukról. Egyébként disszidálókból gazdagodott meg, amikor ítéletet mondtak fölötte, már másfél millió forint körül járt az az összeg, amit, mint rendőr így összeharácsolt. Úgy lépett föl, mint egy rendőrnyomozó, tehát álrendőrként, szedte rá az embereket. Tíz-tizenkét évet kapott, mert valamilyen hivatali titok kiszolgáltatásával is vádolva volt. De a börtönben a rabok és az őrök is szájtátva hallgatták a dumáját. Az őrök mesélték, hogy a tárgyalásán szebbnél szebb nőkkel volt tele a terem, akik elragadtatva hallgatták. Egyetlen idős nő vádolta csak, hogy házasságot ígért neki. Erre a Parasztbáró így szólt, – „Tisztelt bíró úr, tessék szétnézni a hallgatóság között. Gyönyörűbbnél gyönyörűbb nők ülnek itt, ez mind a szeretőm volt, de egyik sem mondja, hogy házasságot ígértem neki. Csak pont ennek a nőnek ígértem volna, aki markotányosnő volt a Rommell hadseregben, aki Sztálingrádnál az ágyút húzta?” A hallgatóság olyan röhögésbe tört ki, hogy azonnal felfüggesztették a tárgyalást.

A Parasztbáró magas, széles vállú, markánsarcú, férfias ember volt, behízelgő modorú, szuggesztív egyéniség. Akkor is, amikor Háry Jánoskodott, akkor is, amikor tudtuk, hogy sötét vamzer dolgai vannak, szívesen hallgattuk, mert kiválóan tudott mesélni. Lebilincselő elbeszélő volt, és valóban tátott szájjal hallgattuk. Ő volt ekkor mindennek a központja, minden mást elhomályosított, úgyhogy teljesen értettük sikereit a nőknél, és azt is, hogyan tudott milliókat kicsalni emberektől, és mindenkit becsapni. Sokszor még a korház helyettes parancsnoka, egy BV százados orvosnő is hatása alá került, Ö sem mert vele szemben szigorúan fellépni, sőt talán még titkos borzongással is hallgatta, pláne amikor a parasztbáró ezzel szédítette, – „Százados úrnő, tisztelettel, ha kijutok innen, én gyémántból fogom az utat kikövezni, amerre jár, és kacsalábon forgó kastélyt építek magának, a jóságáért.”

Egyszer viszont a Parasztbáró valamilyen üzleti ügyben keresztezte a vagányok útját, ha jól emlékszem beárulta őket, hogy van náluk kis rádió. Tény, hogy a műhelyben összeült a „vamzer-ellenes bizottság” és ítéletet hozott a Parasztbáró ellen. Azt nem tudtuk pontosan, hogy kikből áll ez a bizottság. Csak elejtett szavakból tudtunk következtetni, hogy Róka is benne van a dologban. Egyik nap délután befejeztük a munkát, felsorakoztunk és hármas sorban megindultunk a lépcsőn. Az egyik fordulóhoz értünk, amikor egy nehéz test zuhanását hallottam. Mellettem egy csíkos ruhás test húzott el, és beleállt a falba. Aki fejjel lezuhan, az, természetesen elveszti az eszméletét, és a Parasztbáró is véres fejjel, mozdulatlanul feküdt a földön. Azonnal hozzá rohantak az őrök, és eszméletlenül, súlyos állapotban szállították a korházba. Csak napok múlva tudták kihallgatni, akkor azt vallotta, hogy hirtelen egy rúgást érzett, ezért zuhant le.

- „Hogyan, hát nem nézett körül, vagy hátra, hogy ki volt?”

Mire a Parasztbáró így felelt, – „a százados úrnak lenne ideje hátranézni, mikor jól seggbe rúgják, hogy fejjel lefelé repül?”

Utána óriási nyomozás kezdődött, mindenkit külön kihallgattak ebből a csoportból, aki ott lement a lépcsőn. Lehettünk vagy húsz, huszonöten, de senki sem tudott felvilágosítást adni. Rókát többször kihallgatták, ö azt mondta, ő még a fordulóban volt akkor és semmit sem látott. A központból is jöttek vizsgálni a történteket, nemcsak a helyi ÁVÓ-sok, mert a Parasztbárót többször is felhasználták, időnként még a Fő utcába is elvitték, és fogda ügynökként dobták be kihallgatás alatt lévő emberekhez. A nyomozás hatalmas apparátussal folyt, de nem tudtak kideríteni semmit. A Parasztbárónak olyan súlyos sérülései voltak, hogy csak lassan gyógyult. Utána még egyszer átvitték a Fő utcába, és amikor onnan visszakerült, egy egyszemélyes zárkába tették. Egyik éjszaka riasztották az egyik raborvost, aki velünk egy zárkában volt, hogy futólépésben induljon. Mint kiderült a Parasztbáró felakasztotta magát, és az orvos akkor érkezett a helyszínre, amikor a szíve éppen megállt. Közvetlen artériás injekcióval aztán sikerült neki újra megindítani a szívét, de aztán a többi rabok jól leszidták az orvost, hogy -„Nem tudtál megbotlani, te rühes?” Az, szegény szabadkozott, hogy Ö mint orvos cselekedett, és bár igazán tudja, hogy ki ez a Parasztbáró, de nem tehetett egyebet, mint az utolsó tíz pillanatig is kötelességből küzdeni az életéért.

Persze vagány és vagány között is volt különbség. Vegyük például Kuksit, aki elálló fülei miatt kapta a nevét. Különben egy teljesen kopasz, alacsony ember volt, repedt-fazék hangja Lenin hangjára emlékeztetett. A váci börtön korházába igazi, vagy csinált betegségét kipihenni, visszaeső bűnözőként került. Épp akkor politikainak volt minősítve, mert, mint mondta, a forradalom alatt „fegyveres kéregető” volt.

- „Tudod,” – mesélte nekem egyszer, – „én így szóltam az ürgékhez este az utcán: kérem szépen, segítsen a bajba jutottan, és adjon néhány száz forintot. Nagyon udvariasak voltak velem, és átadták a párszáz forintot. És képzeld, az a hülye bíró, az azt mondta, hogy én raboltam, mert gitár volt a nyakamban. Hát rablás ez?” Miután ezt November 4.-e, azaz az oroszok bejövetele után cselekedte, ezért, mint fegyverest, életfogytiglanra ítélték.

Felgyógyulása után bekerült a Filatélia üzembe, ahol más Nagy Imrések között Fazekas Gyuri is dolgozott. Ez egy harmincfős üzemrész volt, ahol bélyegeket válogattak, amiket exportra küldtek ki. Így hát valutát hozó műhelynek is lehetett tekinteni. Külön teremben dolgoztak, az asztalon rengeteg bélyeg, csipesszel válogatták őket, és különböző tasakokba rakták. A parancsnokuk Mari Néni volt, aki arról volt híres, hogy az ötvenes években, mikor még az AVH kötelékébe tartozott, asszonyos vonásai ellenére egy rabot, aki egyébként villanyszerelő volt, beküldött a börtön fala és egy villanyvezeték-rendszer közé, és agyonlőtte „szökésért”.

Dolgozott itt egy Rézvári nevezetű ember is, egy közismert vamzer, aki többször feljelentette a Népszabadság előfizetőket, azaz, akiknek az őrök jó pénzért naponta szállították kívülről az újságot. Ezt az alakot már többször is megverték emiatt, maga Róka is részvett egyszer egy ilyen vamzer-megfenyítő akcióban. Az egyik Népszabadság lebukás után elhatároztuk, hogy a Rézváriból most már elég, meg kell büntetni, de úgy, hogy a tetteseket ne lehessen megtalálni.

Kuksi mondta, – „Édes fiaim, ezt csak tömegverekedés formájában lehet megoldani. Ketten majd összeszólalkoznak, mások odamennek csitítani, ők is belekeverednek, aztán úgy intézzük, hogy Rézvári barátunk a kupac aljára kerüljön és a pofonok meg a rúgások kilencven százalékát ő fogja kapni. De,” –tette hozzá Kuksi – „én vagány gyerek vagyok, nálam ennek szabott ára van, részben a kidolgozásért, részben a kivitelezésért. Tíz pakli dohányt és tíz pakli cigarettapapírt fogok kapni!” – Heves alkudozás következett, végül is megegyeztek nyolc pakliban.

Másnap aztán a tíz órás munkaszünetben megkezdődött az akció. Kuksi és még valaki összeszólalkozott, -„Te szidtad az anyámat?” felkiáltással. Elcsattant egy-két műpofon, nemsokára az egész Filatéria ott verekedett, természetesen a kupac alján a Rézvári-gyerek, aki a végén elvesztette az eszméletét is. Mari Néni, a parancsnok először megpróbálta csitítani a társaságot, de nem bírt velük, végül kiugrott az ajtón segítségért. Közben Kuksi olyan pofont kapott valami bivalyerős embertől, hogy szaltót csinálva repült föl az asztal tetejére. Később, letépett füllel behozták a korházba, ahol röhögve mesélte, hogy Martiniquec-tól Trinidád-ig minden bélyeget lesöpört erről az asztalról. Aztán berohantak az őrök és puskatussal szétválasztották a társaságot. Rézvárit eszméletlenül hozták be a korházba. A végén csak apróbb fegyelmi büntetéseket osztottak szét a verekedésért, mert nem derült ki, hogy az egész célja a vamzer megverése volt. És bár csak alig páran tudták az igazi okot, a többiek is kiváló levezetést találtak a nagy verekedésben, mert minden feszültség, kezdve a szexuális frusztrálástól, a lehető legjobb módón vezethető így le. Úgyhogy a végén mindenki kielégült, az is, akinek betörték a fejét és kékre-zöldre verték.

Rézvári a zuhogó pofonok fergetegéből kiszámíthatta, és sejthette is, hogy mire ment ki a játék, de mivel bizonyítani semmit sem tudott, csendben maradt. De ettől kezdve amúgy sem láthatott bele a kártyákba, így nem volt veszélyes senkire.

Sajtó alá rendezte: Gelbergerné Kopácsi Judith

15 Comments

  • Tüske Zsófia

    isteni :-) nagyon élveztem

  • Dr. Göllner András

    Jutka, nagyon érdekes volt, és köszi, hogy megosztod velünk édesapád visszaemlékezéseit.

  • Nagyon szivesen teszem. Ahányszor elolvasom, hallom a hangját, és emlékezem. Most Március 2.-án lesz 11 éve, hogy meghalt. Nagyon hiányzik.

  • Szia Judith!
    Nem először olvasva a visszaemlékezést, mindig találok benne gondolatébresztő részletet. Most pl. az jutott eszembe, hogy az egy más világ volt, és ezt nem csak a börtönön belüli másságra értem.
    Abban az időben és még jó sokáig az angyalföldi vagányban volt “betyárbecsület” a börtönviseltek között is túlsúlyban voltak a kifejlett igazságérzettel rendelkezők.
    (Nem tudom, ma mi a helyzet, de a ’70-es évek tapasztalatai ezt mondatják velem.)

  • Puchert János

    Érdeklődéssel olvasom ezeket a visszaemlékezéseket van ami ismerős a számomra van ami idegen azt nem értem miért találta fontosnak Kopácsi, hogy az utókor számára megörökítsen egy-két bűnözőt ugyanakkor politikai sorstársairól nem igen esik szó

  • János, miután ez Apám börtön naplója, evidens, hogy arról írt, ami vele történt és azokról, akik fontosak voltak számára az akkori hétköznapjaiban. Különben pontosan az a pikantériája a dolgoknak, ahogy Apámat az ÁVO mindenképpen ki akarta nyirni, és ezért tették őt pl. a közbüntényesek közé,(törvénytelen volt különben politikait köztörvényessel együtt tartani) mert reménykedtek benne, hogy azok majd kikészitik a volt rendörfőkapitányt. Hát ez, mint látod, nem jött be, mert Apámnak volt egy rendkivűl bájos vonzása. A dolog itt is forditva sűlt el, és mint láthattad, ahelyett, hogy kinyirták volna a volt főkapitányt, emberségét tiszteletbe tartva, a vagányok inkább őt védték meg. De van még hátra legalább egy-vagy két fejezet, amiben fogsz olvasni másokról is.

  • Kovács Árpád

    A sikeres bolsevizálás reménye – és a III. világháború esélye – azonnal elmúlt. Más módot kellett keresni: a Birodalmat nyugatról kell kiépíteni és letagadni a vörös szlogeneket, sőt, antivörösként a polgári demokráciát kell hirdetni – ami egyébként tartalmát tekintve a végső állapotban a kommunizmussal azonos létformát jelent: nincstelen rabszolgaságot, életet, amíg robotolni tud, aztán elkaparást. Létrehozták az Európai Uniót és oda terelnék Európa népeit, azokat, akik még elhiszik, hogy a tagság jobb életet, szebb kilátásokat jelent, mint amiben addig éltek.

    Véget ér a rothadó világ
    Hogy mennyire így van, mutatja a görögök, olaszok, majd a spanyolok elleni föllépés, de leginkább a magyarok megregulázásra tett fogvicsorgató eljárások. A magyarok – akik már többször kisiklatták a Nagy Terv megvalósítását, ismét ugrálnak, ismét a maguk igazát hajtogatják, nem adták fel egy jobb élet reményét és továbbra sem hajlandóak rabszolgaként szolgálni hódítóikat. Akik a győztes jogán elvárják, hogy a legyőzöttek meghódoljanak és szó nélkül, birka módjára szolgálják uraikat. De nem, a magyarok megint fölemelik szavukat és visszautasítják a rájuk zúdított hazug vádakat. Igazságot akarnak – és ennél nagyobb bűn a szemétládák világában aligha akad.

  • Kovács Árpád

    2002 nyarán még hittünk abban, hogy Amerika a hiszékenységének az áldozata. Ma 2012-ben már tudjuk, hogy a közép és kelet európai népeket és nemzeteket romba döntő–a bőrüket féltő – hazaáruló kommunistáknak a legfőbb támogatójává vált. E nép- és nemzetpusztító bandáknak a felajánlkozásait az USA tudatosan állította és állítja ma is a maga szolgálatába ellenünk. A múltjuktól menekülő kommunisták felajánlkozásait bolondok lennénk nem kihasználni – mondta nyílt cinizmussal az amerikai hírszerzés vezető személyisége. Így aztán a szemünk láttára romba döntött görög demokrácia eszméit felváltja világszerte az Aranyborjúnak, a haszonistenségnek a gátlástalan és embertelen szolgálata.

  • Kovács Árpádnak gondolkodásképpen: „Eddig azt gondoltam, a kormányzó pártok politikai sakkjátszmájának része az érvrendszer, hogy velük szemben mindenki összeesküszik, mindenki »a nép igazi képviselőinek« megdöntéséért ügyködik. Azt hittem, ezeket azért mondják, hogy elhárítsák maguktól az igazi tárgyi vita kényszerűségét. Rájöttem, hogy a velem szemben ülő kormányzati képviselők mindezt komolyan gondolják. Hogy az ellenzék, a sajtó, a volt bürokrácia, a leköszönt kommunisták, a románok, a szerbek mind összeesküdtek ellenük. Akkor nagyon megijedtem: Úristen, ennek a kormánytöbbségnek a kezében van az ország sorsa.” – Orbán Viktor fiatal demokrataként a kilencvenes évek elejéről…

  • Judith Kopacsi

    Kovács, most már csak azt áruld el, hogy szösszeneteidnek itt, mi köze van apám börtön naplójához? Vagy úgy vagy vele, mint Móricka? Mindenről AZ jut eszedbe? Igen szük körben élhetsz.

  • Kedves Judith!
    Már régóta nagy érdeklődéssel olvasgatom a bejegyzéseit édesapjáról csak annyit szeretnék meg jegyezni ,szerintem jó ha Ön is tudja még ezt a pozitívumot édesapjáról..Valamikor 80-90- es években itt járt látogatóba nálunk (Világhírű Állami Gazdaság csak volt sajnos)B Róbert idején .Nem emlékszik a férjem a pontos évre mert nagyon sok politikus híres ember meg fordult abba az időben e híres gazdaságban.De édesapja emléke és kéz szorítása örökre jó emlék marad ,mivel addig nem ült fel a parádés ötös fogat hintójára még a fogathajtóval nem fogott kezet.
    Köszönet hogy közé teszi a vissza emlékezéseket

  • Drága Jómama, köszönöm ezeket a szivmelegitő sorokat édesapámról.

  • Nekem is van aranyos történetem Apámmal kapcsolatban.

    1962-ben Anyám elhatározta, hogy kihirdeti, amennyiben Apámat nem engedik ki 1962 Április 4.-re, Ő és az egész család, beleértve nagyszüleimet és engemet is, öngyilkosok leszünk. Ezt kedélyesen közöltük is mindenkivel, többek között osztályfönökömmel is. Eljött 1962 Áprilisa, és apámat nem engedték ki, de nagyon úgy nézett ki, hogy a nemzetközi nyomásra maximum egy éven belül amnesztiára fog sor kerülni, amibe Apám is benne lesz. Szóval a családi öngyilkosságot egy évvel elhalasztottuk.
    Pár héttel később egy rendőrségi idézés érkezett a nevemre címezve, az ifjúsági osztályról. Felkérték a kedves szülőt is, hogy legyen jelen ezen a találkozón.
    - Mit csináltál? – kérdezte anyám gyanakodva.
    Akkoriban egyik osztálytársammal jártam és a kapuk alatti ártatlan csókokra gondoltam, amit ijedtemben rögtön be is vallottam neki.
    - Ez nem elég indok az ilyen idézésre – mondta anyám nevetve, akinek nagyon tetszett Robi ragaszkodása, és teljesen bízott tisztességes szándékában. Azonban egy kissé gyanús lett az ügy, amikor kiderült, hogy ugyanarra az időpontra Robi is kapott egy hasonló behívót, szintén szülőstül együtt.
    Szorongva jelentünk meg a Kürt utcai rendőrőrsön az adott időben. Egy középkorú nő fogadott minket egyenruhában.
    – Kádár Jánosné vagyok. Nem azonos,- mentegetőzött mosolyogva.
    - Tudom – felelte anyám – a másikat ugyanis személyesen ismerem.
    - Foglaljanak helyet – mutatott a rendőrnő az íróasztal innenső oldalán álló két kényelmetlen fa székre.
    - Arról van szó, hogy bejelentés érkezett hozzánk, amennyiben az ön kiskorú lánya, Kopácsi Judit középiskolai tanuló és udvarlója, Rózsa Róbert, szintén kiskorú középiskolai tanuló közösen öngyilkosságot terveznek elkövetni. Mint önök is tudják, ez büntetendő cselekedetnek számít, ezért ezt mi a bejelentés után kötelesek vagyunk kivizsgálni, és mindent megtenni annak érdekében, hogy a fent nevezett kiskorúakat eme cselekedetükről lebeszéljük.
    A meglepetéstől percekig nem tudtunk szóhoz jutni. Aztán meg a rendőrnő, fentnevezett Kádár Jánosné merevedett szótlanná, amikor mindkettőnkből kitört a nevetés.
    - Nem hiszem, hogy Robi is részt akart volna venni ezen az önkéntes családi kivonuláson – jegyezte meg nevetve anyám -‚ de ha ilyen szándékai lettek volna, akkor természetesen én lettem volna az első, aki lebeszélem róla. Nem erről van szó. Tudja asszonyom, már hatodik éve, hogy nincs együtt a család. Nagyon nehéz ez mindannyiunknak.
    A tisztnő ekkor váratlanul felállt az íróasztal mögül, azt megkerülve, könnyekkel a szemében ölelte át anyut. Aztán kiszólt a titkárnőjének;
    - Legyen szíves, hozzon be egy erős kávét a hölgynek – és a sarokban lévő kis kerek asztal felé terelt minket, amit kényelmes karosszékek vettek körül.
    - Meséljen, hogy van a főnök? Egészséges? Istenem, ne engedje el magát! Hiszen még szükség lesz rá! Ezek a rossz idők is elmúlnak egyszer.
    Alig tudtuk szegényt megvigasztalni, és megígértük, hogy legalább egy évvel elhalasztjuk öngyilkossági szándékunkat.

Leave a Reply


Trackbacks

This site is protected by Comment SPAM Wiper.