Titkok voltak, vannak és lesznek, azonban ami megkülönbözteti őket egymástól az a céljuk és megszerzésük módja. Gondoljunk, csak bele mennyivel szegényebb lenne a világ az egyiptomi hieroglifák, a maják örök naptára, a legendás inka kipu, valamint a sok még fel nem fedezett írásos jelek nélkül. Földünk szinte minden pontján vannak ma még nem értelmezhető ábrázolások, jelek sokaságai, az értelmezések sokszor ellentmondóak és persze jól profitálnak az ufó hívők is bizonyos értelmezhetetlen jelekből.

Én azonban másfajta titkokat szeretnék leleplezni. Olyan titkok ezek, amivel emberek ezreinek, életét, alapvető emberi jogait, és önön belső világát sértették vagy gyalázták meg. Voltak egyedi, de nem ritka esetek, amikor a titok ára az emberélet volt. Kérem, Önöket leplezzünk le együtt egy kiválasztott család titkait, de hasonló titkai akár több ezer családnak is lehet.

Dr. Kopácsi Sándor, az 1956-os Budapesti rendőrfőkapitány lánya vagyok. 1956-ban 10 éves voltam és bár egy kissé megzavarodottan, de úgy éltem át az akkori és az utána következő eseményeket, hogy édesanyám segítségével kialakítottam és makacsul kitartottam apám „ártatlansága” mellett. Így nemcsak szemtanúja, de aktív részese is lettem Apám sorsának. Ami bizony azzal is járt, hogy annak „minden hátrányát” is élvezhettem.

Ennek következményekként nemcsak, hogy nem éreztem biztonságban magamat Magyarországon, de állandó félelemben éltem a minket körülvevő és rólunk jelentő ügynökök tevékenysége miatt. Tudva tudtuk, hogy telefonunkat lehallgatják, és meg kellett fontolnunk minden szavunkat, akárkivel is beszéltünk, mert nem tudhattuk, hogy kik és mit jelentenek majd rólunk és az milyen eredményt szülhet.

Ez a sors kényszerített engem 1965 decemberében Magyarországot elhagyni és új életet kezdeni Kanadában. Még 10 évembe telt, amíg a nemzetközi sajtó nyomására, 1975 nyarán, a Helsinki egyezményre hivatkozva sikerült szüleimet Kanadába menekítenem.

Édesapám rövid időn belül megírta visszaemlékezését „ A Munkásosztály Nevében” címmel, az 1956-os forradalomról és az azt követő terrorról és az 1958-as titkos Nagy Imre perről. A könyv több nyelven is megjelent és nagy figyelmet hívott ki.
Szüleim 1989-ben tértek vissza először Magyarországra, ahol részt vettek Nagy Imre és társai dísztemetésén. A következő évben hivatalosan vissza is költöztek, és egészen 2000 év végéig ott tartózkodtak.

Bár tudatában voltak annak, hogy jogukban állna betekintést kapniuk az őket érintő iratokba, nem éltek vele. Ők a múltat a maguk részéről le akarták zárni, és meglévő energiájukat főleg a jövőre összpontosítani. Ennek eredménye lett az 1994-ben, édesapám által szervezett Polgárőrség, majd a Szomszédok Egymásért Mozgalom (SZEM) megalapítása is, azon kivűl, hogy Elnöke volt az Országos Közbiztonsági és Bűnmegelőzési Közalapítványnak is.

A múlt feldolgozását Apám a történészekre bízta. Nem kívánt senkin bosszút állni, és nem követelt több kártérítést, mint ami minden más 1956-os bajtársának is járt. Sőt még a Nagy Imre perben elítéltek számára megítélt nagyobb összeget sem volt hajlandó fölvenni.

Azóta én is megírtam „ A Hősök Nem Sírnak” című saját visszaemlékezésemet is, és éppúgy, mint Apám, én is csak emlékeimre támaszkodtam. Szerencsémre szüleim sokat és részletesen meséltek, így képes voltam azokból és magam emlékeiből is összeállítani először egy 160 oldal hosszúságú magyar nyelvű, majd később egy közel 500 oldalas angol nyelvű életrajzot is.

Bár tiszteletben tartottam szüleim érzelmeit, és természetesen elismertem jogukat ahhoz is, hogy nem kívánnak betekintést nyerni az Őket vagy a családot érintő dokumentumokba, engem mégis csak furdalt a kíváncsiság. Szerettem volna megtudni, hogy mégiscsak kik jelenthettek és mit? És amatőr történészként is izgatott, hogy végre dokumentumok is legyenek ezekről az évekről a kezemben.

Az impulzust 2011. január elején kaptam, amikor is egy kanadai irattárban dolgozó barátnőm felhívta a figyelmemet egy magyarországi hírre, ami a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának a sorsáról szólt. Orbán Viktor miniszterelnök kormánya 2010 Novemberében azt a törvénytervezetet nyújtotta be, amely lehetővé teszi, hogy a rendszerváltás előtt megfigyelt, lehallgatott személyek hozzáférhessenek az őket érintő, a rendszerváltás előtt keletkezett és a titkosítás alól feloldott állambiztonsági iratokhoz.

“Az új törvényi szabályozás értelmében a megfigyeltek nemcsak betekintést nyernek majd ezekbe a dokumentumokba, hanem haza is vihetik a jelentéseket. Az állam a nem jogállami eszközökkel készített aktákról nem gondoskodik, az emberek saját maguk dönthetik el, hogy elteszik, unokáiknak megmutatják, vagy nyilvánosságra hozzák, esetleg megsemmisítik azokat.” A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumban így nyilatkoztak: a nem jogállami eszközökkel az állampolgárokról gyűjtött személyes adatokat a jogállam nem őrizheti, ezek egy erkölcstelen rendszer erkölcstelen dokumentumai.

Az új törvényjavaslatra több országból is erősen reagáltak. Több mint kétszázan, köztük számos kanadai levéltáros és egyetemi professzor  írta alá a magyar levéltárakat védelmező kanadai petíciót. De tiltakozott Nesztor Bamidisz, a Görög Levéltárosok Társasága elnöke, aki 2011. február 26.-án kelt levelében Tóth József Nagykövet Úrnak, az Athéni Magyar Nagykövetségre címezve írta:

„Határozottan ellenezzük azt az elgondolást, hogy a demokratikus állam nem őrizheti meg egy erkölcstelen rendszer erkölcstelen dokumentumait. Görögországban már átéltünk hasonló helyzetet a múltban: a görög kormány megpróbálta megsemmisíteni a biztonsági rendőrség iratait, hogy szimbolikusan lezárja a nemzeti egyet nem értés korszakát, és a jövőre nézve garantálja az állampolgárok egyenlőségét, az egalitarizmust. Azóta történelmünk egy fontos része, amelyik olyan iratokon alapult volna, melyek tanúsággal szolgálnak a görög nép szerepéről a német megszállókkal szembeni ellenállásban, az ötéves polgárháborúban és a hétéves diktatúrában – mindörökre elveszett. (…)”

Miután az elmúlt években volt szerencsém már számtalanszor szembesülni a Kádár rezsim ideje alatt és az óta is terjesztett történelmi hamisításokkal és azok mértéktelen arányával, így magam is úgy gondoltam, hogy nekem, a család krónikásának, igen fontosak lehetnek ezek a dokumentumok.

Egyetlen percig sem gondoltam arra, hogy az eredeti dokumentumok birtoklása lenne a célom, de legalább egy másolatához, úgy gondoltam, hogy nekem is jogom van. Nem azért, hogy elégtételt vegyek a múltban elszenvedett sérelmekért. Szükségét éreztem annak bizonyítására, hogy ifjúkori megaláztatásaim, és félelmeim nem csupán egy paranoid egyén képzeletéből származtak. Tudatában voltam annak is, hogy a múlt feltárásában mennyire fontosak a személyes visszaemlékezések, pláne ha azokat kőkemény dokumentumokkal támasztanak meg.

Az irattár ily módón való elpusztításának a hírére édesanyám is biztatott, hogy itt az ideje beszereznünk a papírokat. 2011. Január elején, e-mailen ([email protected]) keresztül felkerestem az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltárát, és bejelentettem igényemet, hogy az 2003. évi III. törvény 5. § értelemében szeretném kézhez kapni az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában kezelt személyes és családomra vonatkozó adatokat.

Az ügyvezető hölgy a legnagyobb készséggel állt rendelkezésemre és májusi ott tartózkodásunk ideje alatt közel 1500 oldal dokumentum másolatot nyújtott át nekem, azzal az ígérettel, hogy jövő évben ugyanebben az időtájban még több másolt dokumentum is vár majd rám.

Az eddig átnézett anyag 1955-től egészen 1989 végéig tartalmaz érdekes adatokat. Az iratok között találtam:

Több száz oldalas kihallgatási jegyzőkönyveket az 1956-os „ellenforradalomról”;

1957. Február 22-től 1957 végéig tartó telefonbeszélgetések lehallgatásáról szóló másolatokat,

Apám francia kiadású könyvének magyar fordítását,

És számtalan ügynöki jelentés a börtönből és apám szabadulása, sőt még 1975-ben történő Kanadába való kivándorlása után is.

Az utolsó jelentések az 1989. Júniusi Nagy Imre és társai temetéséről szólnak, naponta, hogy kik telefonáltak, vagy hagytak üzenetet a budapesti Royal szállodában szüleimnek, kik látogatták meg, és milyen eseményekre lettek meghívva.

Elborzasztó volt olvasni a sorozatos kihallgatásokról szóló vallomásokat és azok időbeli változását, még a feltett kérdésekben is. Sehol nem láttam még az árnyékát sem annak, hogy valódi tényekre koncentráljanak a kihallgatók. Ezek legtöbbje úgy kezdődött, hogy írja vagy mondja el, mit követett el az „ellenforradalomban”. És az idő teltével, a túlélés reményében változtak a vallomások a kihallgatók és megbízók kedvére.

Találtam olyan anyagot is, ami rólam, az akkori 11 éves gyerekről szólt. Erre az információra jobban is figyelhettek volna, mert ha nem is, akkor és nem is a slagok segítségével, de 1975 nyarán mégis csak sikerült kiszabadítanom szüleimet a vörös fogságból.

Telefon lehallgatás 1957. VI. 1, 18.08 h-kor.
Kopácsiné elmeséli X nőnek, hogy a kislánya az iskolában az osztálytársnőivel kiszabadítja az apját. A lányok az őröket fogják slaggal locsolni és közben kiszabadítja az apját. Ezt a tervet Irén néni mesélte el Kopácsinénak, mert neki nem merte a gyerek elmondani. Ez után Ő beszélt a gyerekkel és mondta neki, hogy ez szamárság, majd a párt kiszabadítja apukát, mire kislány megkérdezte, hogy mikor? Kopácsiné azt mondta, hogy ezt ő is szeretné tudni.

Nem kevésbé beszédesebb, hogy az iratok között találtam egy kivonatot, ami 1958. Február 1.-ei dátummal a védőügyvédek lehallgatásáról szólt, amint egy szobában összezárva próbálnának felkészülni a februári tárgyalásra.

…Marian vallotta, hogy elfogtak egy szovjet tisztet, akit kihallgattak, közben bejött Kopácsi és megkérdezte a szovjet tisztet, hogy mi a véleménye a kialakult helyzetről… Kopácsi mondta, lehet, hogy a Szovjetunió internacionalizmus talaján áll, de egy kis nép szabadságharcát akarják letörni. A végén ittak a szovjet-magyar barátságra…de a vádirat nem kéri kihallgatni, nem indítványozta ezt a tanút kihallgatni. A vádirat úgy állítja, hogy Kopácsi megátalkodott szovjetellenség… Ez egy szovjetellenesség?

Számos papír is bizonyítja, hogy apám ítélete, ami egyúttal teljes vagyonelkobzással is járt, a család kilakoltatásával is fenyegetett.

Budapest, 1958. augusztus. 12
Javasoljuk:

A Belügyminisztérium vegye vissza:
Kopácsi Sándor György A. u.8 szám alatti 3 szoba hallos villáját.
A Belügyminisztérium biztosítson helyettük 1 szobás, nagy család esetében 2 szobás lakást. Ingóságokat kutassa fel, vegye igénybe, hozzátartozókat a szükséges egyszerű berendezéssel lássa el. A lebonyolítás a Minisztertanács illetékes szervével együtt történjen. A személyi tárgyakat /ruhafélék/ a hozzátartozók kapják meg.

Persze ezek csak pici részei az eddig kézhez kapott dokumentumoknak, de, gondolom, ízelítőül ez is képes valós képet adni arról a korszakról.

Az akták elolvasása után arra a következtetésre jutottam, hogy családunk igen sok embert foglalkoztatott a kádári diktatúra alatt, ami, tekintve a mai krónikus munkanélküliséget, szép teljesítménynek számit.

Tulajdonképpen hálásnak kéne lennem, hogy ilyen szorgalommal dokumentálták életünknek azt a korszakát. Azt viszont nem kívánnám, hogy hasonló módón oldódjon meg az egyre erősödő munkanélküliség Magyarországon. Remélem, nem kerül erre sor soha. Viszont ha másra nem, legalább erre jók ezek a dokumentumok, ne felejtsünk, emlékezzünk.

A tudás, kutatás a haladást segítik, és ne higgyük a fent leírtak, nem fognak megismétlődi többet. Ami azonban kétségtelen tény szinte minden titokról lehull a lepel és akkora már, mint történelemről kell beszélnünk, legyen az egyedi, közösségi, országos akár emberiségi eset. Nincs kis titok vagy nagy titok, és megalázás, gyalázat sem mérhető, sajnos a titkok és következményeit sem lehet mércével mérni. Csak szerencséről beszélhetünk, ki napjaival, – éveivel, – életével fizetett.

1956 októbere a magyar nép vérbefojtott forradalma mára az elsőszámú nemzeti ünnepe.

Áldozati emlékét őrizni a nemzet kötelessége.